Nem mondhatom magamról, hogy magyar vagyok

A Bukaresti Román Kulturális Intézet korábbi igazgatója, Anamaria Pop több mint harminc kötetet fordított magyarról románra. A Romániai Írók Szövetsége fordítói díját Esterházy Péter Hrabal könyve és Hahn-Hahn grófnő pillantása című regényeiért kapta. A Magyarországon élő alkotóval Kőrössi P. József készített interjút kortárs magyar és román irodalomról, fordítói műhelytitkokról. A beszélgetés az Erdélyi Riport 2011/16., augusztus 16-i számában jelent meg.

Sokat gondolkodtam azon, hogyan szólítsalak: Anamaria Popnak vagy Papp Annamáriának, hiszen van olyan levél a birtokomban, amit Pappként írtál alá. Van, aki Annamária Poppnak írja a neved, két n-nel az Annamáriát, és két p-vel a Poppot. Illik hozzád ez a származási sokféleség. Jelképesnek gondolom, nem gyökértelenséget, hanem ellenkezőleg, sokféle gyökeret sugall. Felnőtt voltál, amikor magyarul megtanultál.

Igen. A név ruha, amit magunkra vesszünk, de nem jelent semmit. Fiatalkoromban a keresztnevemre nagyon hiú voltam. Romániában az Anamariát eredetileg kötőjellel írták: Ana-Maria, és nem tetszett nekem. Én egybeírtam és egy n-nel. 1968-ban változott Romániában a helyesírás. Ugyanebben az évben kezdtem közölni saját verseimet, saját könyveim jelentek meg, majd a műfordítások. Érzékeny voltam arra, hogy egybe legyen írva az Anamaria. Ez a korszak elmúlt, most már nem érdekel, hogyan írják. Pop vagy Pap vagy Papp, Annamária vagy Anamaria. Úgy lettem Papp, hogy ötvenöt éves koromban letelepedési kérelemmel fordultam a magyar hatóságokhoz, mert úgy döntöttünk, Magyarországon maradunk, és szükségem volt egyéb papírok mellett édesapám anyakönyvi kivonatára. Az akkor kikért papírokból tudtam meg, hogy magyar volt. Papp Györgynek hívták, református, de ezt nekem soha nem mondták el. Eldöntöttem, rendben, ha édesapám Papp volt, legyen az én nevem is Papp. Volt ebben egy kis bosszú is az édesapám iránt, meg is mondtam neki.


Ezt a bosszút hogy értsük?

Kárpát-medencénkben felnőnek emberek – gondolom, nem vagyok egyedül –, akik nem tudják, honnan jönnek, akiknek saját maguknak kell az identitásukat megtalálniuk, felnőnek egy kultúrában, és egy másikat képviselnek. Én nem mondhatom magamról, hogy magyar vagyok, annak ellenére, hogy már tudom, mind a két szülőm magyar. Édesanyám Böjthe Ilona, édesapám Papp György. Mindkettő református, én is az vagyok. Édesapámról mindössze hét éve tudom, hogy magyar, édesanyámról mindig tudtam.

Otthon milyen nyelven beszéltetek?

Hatéves koromig az anyai nagymamám nevelt, magyarul beszéltünk. Hatéves koromtól, otthon csak románul. Huszonnyolc éves koromban kezdtem újra magyarul tanulni.

Hol éltetek?

Tordán, utána én Bukarestben.

Tordán sok magyar él, mégis románul beszéltetek otthon?

Igen. Édesapám megtiltotta édesanyámnak, hogy magyarul beszéljen velem.

Tudod ennek a magyarázatát?

Igen. Két nagyon szerencsétlen sorsú emberről van szó. Édesapámnak több családtagja a Horthy-korszak áldozata lett, édesanyám rokonait pedig Szárazajtán fejezték le a fekete szumánosok. Én abban a tudatban éltem, hogy ha magyarnak is érezhetem magam, nem vagyok magyar, mert nem tudok magyarul, nincs meg a magyar kultúrám. Amikor meghalt nagymama, édesanyám tizenvalahány éven át tartó depresszióba esett. Ezalatt én hol az egyik szomszédnál, hol a másiknál laktam. Édesapám reggel elment dolgozni, hazajött éjfél után. Jöttem-mentem a szomszédok között. Román iskolába jártam.

Milyen volt az a Torda, gyerekkorod városa?

Poros munkásváros. Abból az időből a legkellemesebb emlékeim a cigánysorhoz vezetnek. A legkegyetlenebb pedig a karácsony és a húsvét. Édesapám és édesanyám veszekedtek, húsvétkor a báránysült, karácsonykor a fenyőfa repült ki az ajtón. Kimentünk édesapámmal a piacra bárányt vásárolni. Édesanyám nem jött velünk, mert sajnálta, rá se tudott nézni. Édesapám és én szerettük a bárányhúst. Akkor kezdtem tanulgatni a főzést. Megjöttünk, a bárányt előkészítettem és betettem a sütőbe. Édesanyám beteg volt, ágyban feküdt. Amikor megérezte a báránysült szagát, kikelt az ágyból, ki a lert, ki a tepsit… Mindent ki az udvarra. Édesapámmal összeszedtük a báránycombot, megmostunk, elrejtőztünk a kamrában és megettük. Ilyenek voltak a húsvétok. A karácsony szintén. Nem laktak messze tőlünk a cigányok, és az ünnepeken mindig meglátogattak. Zenész cigányok voltak, hozták a hegedűiket, aki akarta, befogadta őket, aki nem, nem. Mi befogadtuk. Ott találtak engem nagyon szerencsétlen állapotban. Hívtak, menjek este át hozzájuk. Én pedig átmentem. Ezek az esték a legszebb emlékek a gyerekkoromból. Az volt a szabadság. Elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, szerettek, szeretgettek. Az utcabeli gyerekek engem soha nem fogadtak el, mert tudták, hogy édesanyám magyar, édesapám román. A magyarok nem fogadtak el, mert félig román voltam, a románok pedig azért, mert tudták, édesanyám magyar.

Költőként indultál, több verseskönyved jelent meg, természetesen román nyelven. Mikor kezdtél írni?

Úttörőkoromban kezdtem közölni az iskolai újságban, később a középiskolaiban. A tordai színházhoz került egy temesvári író, Viorel ªtirbu. Nem volt lakásuk, apám pártfogolta őket, nálunk laktak néhány hónapig. Meglátta a verseimet, s elvitt Kolozsvárra. Elsős gimnazista voltam. Lemásoltam újra a verseket, amelyeket ő választott ki, másnap beültem a kocsiba. Sötétkék rakott szoknyára emlékszem, fehér blúzra és a derékig érő copfomra, amit anyám fésült meg, fehér masnival kötötte át. Földöntúli mese kezdődött akkor számomra. Először ültem autóban, először hagytam el Tordát. Kolozsváron ªtirbu felvitt a Tribuna folyóirat szerkesztőségébe. Kezdtem felfogni, hol is vagyok. Miközben ªtirbu kopogtatott a főszerkesztő ajtaján, megszöktem. Megijedtem és elszaladtam. Utánam futott, de én megint elszaladtam. Amikor újra utolért, megragadta a kezemet, betuszkolt az ajtón és bemutatott a főszerkesztőnek. Ez történt szeptember elején, tizenhatodikán megjelent az első verscsokrom.

A magyar irodalommal második férjed ismertetett meg, aki magyar származású gyermekorvos.

Először is a férjem nem magyar származású. Nem tudjuk, milyen származású, mert… Fel vagyok háborodva, amikor valaki azt mondja, én tiszta magyar, tiszta román, vagy tiszta német vagyok. Nem igaz! A Kárpát-medencében nincs tiszta… A történelem során itt mindenki mindenkit… Hála istennek szerették is egymást, együtt feküdtek, egy ágyban aludtak, és ebből lett ez a sok csodálatos nép. Zoltán apai ágról az Apafiaktól és egy olasz családból származik. Anyai ágon Goldberger Izidor rabbi dédunokája, és Sigismund Toduþã zeneszerző unokája. Magyar katolikus neveltetésben, kultúrában nőtt fel. Ezen most miért kacagsz..,.?

Mert olyan jópofán mondod.

Ez van… Gyerekkoromban tudtam az Anyám tyúkját, és tudtam a… mi is a címe? „Egész úton hazafelé azon gondolkodám…” Ezeket Nagymama tanította meg. Tudtam a Miatyánkot is. Utána nagy űr… Nagy semmi. Huszonnyolc éves koromban Bukarest kellős közepéből Szatmárnémetibe helyeztek. Inkább száműztek…

Miért?

Azért, mert szájaltam, és sztrájkoltunk az Írószövetség előtt.

Miért sztrájkoltatok?

Hangzatos szavak: az emberi jogokért! Hogy mehessünk Nyugatra.

Ez hányban volt?

Hetvennyolc… Hetvenkilenc.

Hatvannyolchoz képest elkéstetek.

Ez az a periódus, amikor Mircea Dinescuékat elküldték erre, Pleºuékat meg arra.

Akkor már ismerted őket?

Hogyne! Dinescuval egyetemi társak voltunk, együtt jártunk Pleºu előadásaira. Bukarestben nagyon jó életem volt. Akkor még pezsgett az élet az Írószövetségben. Tudta mindenki, hogy le van hallgatva, hogy az Írószövetség vendéglőjében felvesznek minden szót.

Veled mi történt?

A harmadik kötetemről szóló recenzió nem jelenhetett meg, mert közben bevonták. Õrzöm a kefelevonatot. Az utolsó pillanatban a politikai „tisztafej” rájött, hogy kiről szól, és rólam akkor már nem volt szabad írni. Az éjszakai nyomdai ügyeletes barátom kilopta és elhozta nekem. Románia csodálatos ország, mert minden lehetséges volt, és ma is minden lehetséges. Bármi megtörténhet, és annak az ellenkezője is. Romániában én a saját kezemmel nyomtam rá harmadik kötetem néhány versére a BT-bélyegzőt (Bun de tipar = nyomtatható). Egy telefonhívással kicsaltuk az igazgatót az irodájából, s amíg ő távolt volt, megszereztük a bélyegzőjét és minden oldalra rácsaptuk. Megjelent a könyv úgy, ahogy mi elképzeltük.

Emiatt mondhatjuk azt, hogy száműztek, s nem kihelyeztek Szatmárnémetibe?

Igen, és mert elváltam az első férjemtől. Újságírói egyetemet végeztem, ami politikai egyetemnek számított, s egy kommunista lapnál dolgozó újságíró nem lehetett elvált ember. Bukarestben először a Kriterion kiadót kerestem meg, ahol Domokos Gézát már ismertem, és megismerkedtem Bodor Pállal is, meg a magyar tévésekkel. Akkor még nem beszéltem magyarul, vagy ha beszéltem is, keveset és iszonyatosan rosszul. Szász Jánossal is találkozgattunk. Abban a periódusban Romániában a mélyen román szellemiség nagyon felnézett a romániai magyarokra, lehet, hogy emiatt kerestem én is a kapcsolatot. A román népben van egy laza balkanizmus. Ami csodálatos, de valahogy emellé kellene az a magyar… német… osztrák szavatartóság. Ez hiányzik a románokból, az egész Balkánból, s ők ezt tudják. Persze, van ebben a balkáni lazaságban valami szépség is.

Szatmárnémetiben ismerted meg második férjedet.

Igen. Nagy szerelem első látásra, azóta majdnem harminc év telt el.

Õ az, aki felhívta a figyelmedet a magyar irodalomra?

Igen. Romániában már nagyon eldurvult a helyzet, de Szatmáron nem annyira. Diktatúra volt, de a peremmegyékben nem volt elviselhetetlen. Lehetett például a Magyar Televízió adását fogni. Szatmáron a románok ezért tanultak meg magyarul.

Miket olvastál akkoriban?

Miután másodjára is férjhez mentem, azt mondtam Zoltánnak, az új férjemnek: te tanítasz meg engem magyarul. Õ kezdett Ady Endréről, József Attiláról, Babitsról, Pilinszkyről, Nemes Nagy Ágnesről beszélni, magyar költők verseit olvasta fel…

Magyarul beszéltetek?

Igen. Egy tragikomikus eset után azt mondtam: hazamegyünk, veszel nekem ábécéskönyvet, és holnap elkezdek abból beszélni.

Mondd el ennek a tragikomikus esetnek a komikus részét!

Tizenhét év köztünk a korkülönbség. A férjem jól szituált orvos volt Szatmáron, de én iszonyatosan nem szerettem ott élni. Én ott orvosfeleség voltam, amit nem lehet elviselni. Ha már református vagyok, vasárnaponként illett elmenni a templomba. Ha magyar orvosfeleség vagyok, és román, mert ugye mi lettem volna, tudni kellett magyarul. Társasági életet kellett élni, amihez társaságra is szükség volt. Előtte kötelező fodrászat, ha nincs frizurád, nem vagy komoly ember, nem vagy senki. Nagy játékosok, kártyások voltunk. Zoltán akarta, hogy járjunk el kanasztázni, hívjunk vendégeket. Hát megtörtént. Ismerős sznob allűrök. Eleinte Zoltánnal románul beszéltünk, de már kezdtem kapiskálni a magyar szavakat. Hallottam már a smárolni szót, de fogalmam sem volt, hogy mit jelent. Kártyáztunk, közben ettünk, ittunk, beszélgettünk, ami iszonyatosan unalmas volt… Elhangzik a szó, smárol. Én azt hittem, valami finom ételről van szó, valami finomságról beszélnek, mondjuk olyasmiről, mint a grenadírmars, amit nagyon szerettem, de ebben van hús is. Megkérdeztem, mikor hozzák már a smárolást. Ha itt nincs, mondom Zoltánnak, menjünk érte haza, majd te megfőzöd. El lehet képzelni a csendet, ami a kártyaasztal körül bekövetkezett. Úrhölgyek és csokornyakkendős urak bámultak ostobán egymásra. Zoltán lelépi a lábamat az asztal alatt. Zoltán, miért léped le a lábamat, éhes vagyok, és kíváncsi a smárolásra. Eszünk smárolást és kész! Láttam az arcokon, hogy nagy gáz van. Szatmáron én mindig a bukaresti kis román kurva voltam. Mert mertem egy tizenhét évvel idősebb férfihoz férjhez menni, ráadásul az ő szemükben román voltam, tehát román kurva. Ennyi.

A smárolást nem ettétek meg…

Nem ettük meg, és iszonyatosan szégyelltem magam. Elnézést kértem, de hiába, mert ez már a második eset volt. Az első a vízzel kapcsolatos. Vacsoravendégek voltunk Zoltánnak egy páciensénél. Nagy asztal, körülötte mind magyarok. Én hallgattam, akkor még tudtam, hogy jobb hallgatni. De megszomjaztam. Románul, mikor szomjas vagy, azt mondod, mi-e sete. És a szomjat persze vízzel lehet megszüntetni. Kombinálgattam akkori tudásommal, és kiböktem, hogy vizelni kell. „Zoltán, kérem szépen azt a pohár vizet, mert én nagyon kell vizelni.” Helyesen írni a mai napig nem tudok, most hála istennek a számítógép kijavít, okosabb, mint én. Amíg tanultam, megtiltottam a román beszédet a lakásban. Kértem, hogy otthon románul ne beszéljenek velem, ahogy nyögök, úgy nyögök, nyögjünk magyarul. Kezdtem megismerni a magyar költőket, a magyar írókat, és kíváncsi kezdtem lenni. Huszonnyolc-huszonkilenc éves voltam, rájöttem, hogy anyám magyar, apám román lett, a román kultúrám megvan, de magyar kultúrám nincs.

Hervay Gizella verseinek fordításával debütáltál mint műfordító.

Egy kommunista újságnál dolgoztam, a szatmári napilapnál. Iszonyatos volt. Az egyetemen irodalom- és művészetkritikai szakon végeztem, a lapnál pedig az ipar- és mezőgazdasági rovatnál dolgoztam. Egy este néztem a magyar tévét, hallgattam Molnár Piroskát, aki Hervay Gizella verseit szavalta. Szenzációs élmény volt. Megfagyott a levegő. Amit akkor kaptam, nagyon közel állt az én vers-gondolkozási világomhoz. Hervay akkor már Magyarországon élt, és ki volt tiltva Romániából. Azon az estén döntöttem el, hogy holnaptól elkezdek verseket fordítani magyarról románra. A románok meg kell ismerjék ezt a költészetet. Én Sylvia Plathnak, a balkáni Sylvia Plathnak, az európai Sylvia Plathnak tartom őt. Szatmáron, ha kimentél a Dacia szálloda parkolójába, vásárolhattál kávét, szappant, margarint, almaillatú dezodort, mindent, amihez Romániában nem lehetett hozzájutni, és leadhattad a rendeléseidet, a könyvrendeléseidet is. Másnap kimentem a parkolóba. Azonnal visszamentek Mátészalkára, megvették a könyveket, egy óra múlva kezemben voltak a Hervay-kötetek. Õrültnek néztek, fogalmuk nem volt, mivel üzletelnek. Ezzel a módszerrel szereztem meg a Lódenkabát Keleteurópa szegén, a Száműzött szivárvány… című köteteket és egyebeket. A többit, amelyek Romániában jelentek meg, kikértem a könyvtárból. Domokos Gézát, a Kriterion igazgatóját azzal kerestem meg, hogy ez a könyv meg kell jelenjen román nyelven is. Paul Drumaru, a legnagyobb román műfordító, akitől sokat tanultam, volt hál’ istennek, a szerkesztőm. Megegyeztünk, hogy különösen azokból a könyvekből válogatok, amelyek be vannak tiltva Romániában. Kitaláltuk a legegyszerűbb trükköt: nem tüntettük fel, hogy az eredeti versek melyik kötetben jelentek meg. A cenzúra ezzel nem is foglalkozott. Filológiailag ugyan nem teljesítettük a kötelező minimumot sem, de Hervay Gizella versei megjelenhettek román nyelven. A Romániában megjelent Zuhanások című könyvének a kilencven százalékát kidobta a cenzúra, de azok a versek, amelyeket Magyarországon írt, s amelyek miatt persona non grata lett Romániában, mind átmentek a cenzúrán. Ana Blandiana írta az előszót. Õ akkor indexen volt, nem közölhetett. A könyv megjelent, de Domokos Géza eltüntette. Megjelenésének dátuma 1988, de csak 1990-ben, a változás után került boltokba.

Mi történt 1990 után?

1990-ben utaztam először szabadon Magyarországra. A hosszabb időt, amit itt tölthettem, a műfordítótábornak köszönhetem. Már nem tudom, hogy talált rám Rácz Péter, vagy a József Attila Kör, mindenesetre nagyon sokat tanultam. Két-három évig minden évben eljöttem ezekbe a táborokba. Jó volt a szervezés, rengeteg kapcsolat jött létre, tizenöt országból érkeztek a műfordítók. Mindenki hozta a saját kultúráját, a saját szokásait, a saját bogarait, a saját hülyeségeit. Eljött Göncz Árpád, Esterházy, Csordás Gábor, Kukorelly Bandi és sokan mások.

Akkoriban milyen szinten beszéltél magyarul?

Mindenki kacagott rajtam, de engem ez nem érdekelt… Tegyük hozzá, kedveskedni akartak. Tandorinak a Vissza az égbe című hosszú versét ott fordítottam le fogadásból nagyon rövid idő alatt. Megjelent azóta kétszer is, nagyon tetszik a románoknak. Ezt követte A szív segédigéi, ami kihívás volt számomra. Az lett az első műfordításkötetem. Tíz évre rá megjelent a második kiadása, ami Romániában nem kis dolog. Magyar szerző nemigen ér meg két kiadást. A szív segédigéivel sokat házaltam a román kiadóknál, mert a magyar irodalom egész 1996-ig nem érdekelte őket.

Minek köszönhető, hogy ennyire megnőtt az utóbbi években az érdeklődés a kortárs magyar irodalom iránt?

A 90-es évek elején, a vásárhelyi események után megalakult Romániában a Pro Europa Liga, ami lassan, de a gyökereknél próbált változtatni… az eredmények most kezdenek látszani. Létrejött a bálványosi nyári egyetem, amelynek semmi köze nincs a mai tusványosihoz. Teljesen más hang, más nézet, más vonulat. Az én meggyőződésből fakadó jelszavam a mai napig is az, hogy a kultúra a legjárhatóbb út a megismerkedéshez. Először csak ismerkedjünk, utána döntsük el, hogy szeretni is akarjuk egymást vagy nem. A 70-es, 80-as években is felnézett a román értelmiség az akkori Magyarországra, a magyar értelmiségre. Ez a kilencvenes évek közepétől ismétlődni látszik.

Van-e olyan írónk, akit te fedeztél föl a román olvasók számára?

Igen. Thuróczy Katalin és az ő színdarabjai…

Nem soroltuk föl, hogy ki mindenkit fordítottál. Nehéz is lenne mindenkit, mégis próbáljunk néhány nevet említeni Nádas Pétertől Esterházyn keresztül Bartis Attiláig. És Márairól se feledkezzünk meg.

Göncz Árpád, Kertész Imre… Összesen huszonöt kötet. Három újabb Esterházy-fordításom, aztán Nádas Péter: Emlékiratok könyve, és persze, ami még belefér… A románok most kezdenek elismerni, kikérni a véleményemet, és elfogadják a javaslataimat. Nekem már nem a román kiadókkal kell megküzdenem egy magyar szerző megjelenéséért, hanem a magyarországi magyarokkal, hogy ne üssenek övön alul, és ne tegyenek keresztbe. Bevezettem azt a gyakorlatot, hogy mielőtt a lefordított mű könyvben megjelenne, hangozzék el minél többször, minél több formában az író neve. Nádas Péter, Szőcs Géza, Forgách András, Esterházy, Thuróczy Katalin neve így lett egyre ismertebb a román olvasók számára.

A román sajtó közöl magyar szerzőktől publicisztikát is. Például 2007-ben az Observator Culturalban volt olvasható Nádas Péter esszéje.

Romániában éppen akkor olyan volt a hangulat, hogy azt a gondolatot be kellett vinni a köztudatba. A Szegény, szegény Sascha Andersonunk című Nádas-esszé román megjelenése akkor történt, amikor Romániában nyilvánosságra kerültek a papi dossziék és kitört a botrány, mert kiderült, hogy a legmagasabb tisztséget viselő papok között sok volt a besúgó. Hát nem az a normális, hogy akkor ez az esszé románul is megjelenjen? Soha Romániában nem jelent meg külföldi publicisztika írók, gondolkozó emberek tollából arról, hogy hogyan fogadták ezt az eseményt. Javasoltam egy szerkesztőségnek, adják ki Nádas Nagy karácsonyi gyilkosság című esszéjét. Jövök az anyaggal, ők meg állítsanak össze egy mellékletet, több külföldi személyiség ebből az alkalomból írt írásaiból, „ne csak a saját udvarotokban keresgéljetek”. 2007. december 20-án, a Ceauºescu házaspár kivégzésének 18. évfordulójára megjelent az összeállítás.

Visszhangok eljutnak hozzád?

Hogyne. A férjem azt mondja, túlhajtom magam, elég lenne csak könyveket fordítani. Egy ilyen beszélgetés után felolvastam neki, amit az interneten találtam. Több jeles román politológus, miután elolvasta a Szegény, szegény Sascha Andersonunkat, megköszönte Nádas Péternek, hogy megírta ezt a cikket, és Annamaria Popnak, hogy lefordította. Megtörtént, valaki Nádas esszéjének hatására a nyilvánosság előtt vallotta be, hogy besúgó volt. Hát kell ennél több?

Sokan mondják rólad, hogy a faluban, ahol éltek, egyszemélyes intézményt működtetsz, amely nemcsak az egyik irányba közvetít irodalmat, kultúrát, hanem a másik irányba is. Nemcsak magyar írók műveit fordítod románra, hanem folyamatosan közvetíted a román irodalmat magyar kiadók felé.

Négyféle életem van. Egyik a kötelező napi penzum. Esterházy könyveivel az átlagnál nehezebben haladok, mert minden személynek, aki megjelenik a könyvben, utánanézek, utánaolvasok. Ha megvan a napi penzum, még egyszer átnézem az egészet. Ezt követi a napi levelezésem, meg a napi bosszankodásom. Kidühöngöm magam mindenféle marhaságon, de ezek is többnyire a munkámmal kapcsolatosak. Ezután jön a család. Van egy vers, az a címe: Noi vrem pãmânt, magyarul: Földet akarunk, az 1907-es nagy román parasztfelkelésre utal. Azt mondom a családomnak, hogy én meg nyugalmat akarok, hagyjanak békén, hagyjanak fordítani. Aztán jönnek a magyar kiadók, mindenféle konzultációval. És az ötletek, amelyeket ide-oda el kell juttatni, pályázatokat írni. Délután háromtól négyig-ötig olvasok, ami alatt a hátamat egy kicsit kiegyenesítem… És három órától, fél négytől négyig, ameddig elalszom, hajnalban.

Hogyan jutsz el egy-egy kiadóhoz?

Az első kapcsolatom véletlenszerűen alakult, bukaresti munkahelyemnek köszönhetem, hogy megtaláltam a iaºi-i kiadót, ahol végre megjelent A szív segédigéi, utána rohamosan a többi könyvem. Ez a kiadó az Institutul European (Európai Intézet). Ott jelent meg Esterházy először, most már több éve a Curtea Veche kiadóval vagyok jó kapcsolatban. Komoly bukaresti kiadó. Közben eldöntöttem, szükségem van egy másodikra is, mert ez a kiadó nem bír el annyi magyar szerzőt.

Együtt dolgozol a szerzőkkel?

Nagyon fontos a szerzővel való kapcsolat. Életbevágó, hogy kommunikálni tudjak vele. Márai esetében a könyv szerkesztőjével tartottam a kapcsolatot.

Szenvedsz a fordításokkal?

Szenvedek. Nem tudok máshogy fordítani, csak ha teljes mértékben birtokolom a szöveget. Belebújok a szerző bőrébe. Mikor Esterházyt fordítok, egy idő után esterházyasan beszélek otthon. Ha Nádast fordítok, akkor Nádas Péter szerint. Annyira átéltem a Temetés című darabját. Metafizikus, kristálytiszta szöveg, és olyan nehéz fordítani, hogy nem lehetett másképp: egy az egyben ott éltem és haltam a két szereplő bőrében. Ez az a pillanat, amikor a magyar szótárban a román szavakat keresem, a románban meg a magyart.

Beszélj arról az időszakról, amikor a Budapesti Román Kulturális Intézet igazgatója voltál.

Pályázat útján kerültem oda, de közben megváltozott a román kormány. Nem álltam haptákba a neokommunistáknak, meg a fasisztoid gondolkozóknak, az elvtárs-uraknak, a volt Securitate élmunkásainak. Azt mondtam, Vadim Tudort nem fogom a Budapesti Román Kulturális Intézet házába meghívni. Innen kezdve nem voltam kívánatos személy. A rendezvényeinkre olyanokat hívtam meg, mint Mircea Dinescu, Andrei Pleºu, Szőcs Géza, Gheorghe Crãciun. Rengetegen jöttek, rendszeresen a budapestiek, nagy közönségünk volt. Nem tetszett ez az akkori román politikának. Szembeszállt velem a helyettesem, de még a sofőröm is. Most teljesen más a politikai környezet, ami volt, már nem fordulhat elő. Nem mertem hazamenni. Több névtelen telefonhívást kaptam, megfenyegettek, hogy ha hazamegyek, egy héten belül baleset áldozata leszek. Évekkel később kaptam is egy kis karcolást a kocsimra, annyira közel mentek el mellettünk, miközben egy másik kocsiból le is fényképeztek. Féltem. Van egy fiam, van egy férjem. Velem bármi történhet, de velük, miattam… Úgy döntöttünk, hogy itt maradunk. Csodálatos, de pokoli periódus kezdődött. Egy félig téliesített víkendházban éltünk, ahol nem volt telefon se. Számomra az a néhány hónap a biblikus paradicsom volt. Akkor keltünk, amikor a madarak kopogtattak az ablakban, hogy éhesek, a mindennapok „legnagyobb” problémája a madár-macska háború volt. Fával fűtöttünk, s amikor először gyújtottuk meg a tüzet, Zoltán gyönyörű rabbi-szakálla lángra kapott és leégett. Nyirkos volt a fa, megkérdezte, mi legyen, mondtam, hát öntsél rá benzint.

Mitől változott meg a helyzetetek?

Föladtuk a szatmári lakásunkat, valami díjat is adtak akkoriban, és megkaptam hamar az állampolgárságot. Amikor sikerült eladni a szatmári lakásunkat, vettünk egy falusi házat, amit négy éven keresztül újítottunk fel, most is ott élünk. Ha nem lennének a betegségek, a nyűgösebb napok, még szép is lehetne.

Mi az, amire oda kell figyelnünk a kortárs román irodalomból, s kik azok a szerzők, akiknek az életműve nem lehet számunkra közömbös?

Nagyon sok jó román író van. Norman Manea talán a legismertebb közülük. Concorde-díjas, Medici-díjas, satöbbi, satöbbi. Deportálták, túlélte, 1986-ban emigrált New Yorkba. Gheorghe Crãciun. Nem olyan régen halt meg, viszonylag fiatalon, imádta Magyarországot. Dan Lungu Egy kommunista banya vagyok című könyve a Jelenkornál jelent meg. Ruxandra Cesereanu, Kolozsváron él, s miután lefordítottam Esterházy Péter Egy nő című könyvét románra, Kilencvenhét plusz tizenhárom posztpasi címmel megírta annak a párját, a férfit női szemmel. Csodálatos kis páros könyv lehetne. Gabriela Adameºteanu remek ember és remek író. Ana Maria Sandu, Florina Ilis, Bogdan Suceavã, Mircea Cãrtãrescu, akinek három könyve is megjelent magyarul.

Melyik nyelvet ismered jobban, a románt vagy a magyart?

Mikor Romániában vagyok, a románt, mikor itt vagyok, a magyart. Fogalmam sincs, azt hiszem, egyiket se most már. Hárman élünk egy családban, a férjem, a fiunk és én. Mielőtt vásárolni mennénk, készítünk egy listát, és az mindig kétnyelvűre sikeredik. Mindegyikünk azon a nyelven írja fel a zöldségeket, amelyik éppen eszébe jut, a cukor hol zahãr, hol meg cukor, a petrezselyem olykor pãtrunjel, a répa morcov, a só sare. Hát nem szép mind a két nyelv? Dehogynem. Becsületszavamra.