Nem bírom ki, hogy bele ne szóljak a dolgokba

2011. 08. 25. 12:34Miért éppen a történelmet választotta fiatalember korában, és miért a Monarchia korszaka lett a fő kutatási területe?

Amikor egyetemre mentem, két dolog érdekelt: a történelem és a szociológia. Én az elsők között voltam Magyarországon, akik az újrainduló szociológiát is elvégezték, mert 1945 után betiltották, gyakorlatilag a hetvenes években kezdődött újra az oktatása. Közben rájöttem, hogy ugyan érdekel a szociológia, de azt nem lehetett politikai kontroll nélkül művelni a Kádár-rendszerben. Ezzel szemben a történelem tekintetében inkább a huszadik századot kontrollálta a rendszer, tehát bizonyos értelemben megszabta, mit lehet mondani, de az előtte lévő korszakot már nem. Ezen belül engem a modernitás érdekelt, s az már a 19. században megjelent. Szerencsém volt, mert az egyetemen találkoztam olyan tanárokkal, akik ebben tudtak segíteni. Lényegében három embert mondanék, elsődlegesen Szabad Györgyöt, őbelőle a rendszerváltás után az Országgyűlés elnöke lett, történészből átnyergelt politikusba, H. Balázs Évát, aki egy abszolút európai gondolkodású professzor asszony volt, és Diószegi Istvánt, aki a nemzetközi kapcsolatok történetével foglalkozott. Õk sokat segítettek abban, hogy az érdeklődésem elmenjen ebbe az irányba.

Van egy esszéje a különböző történetírási törekvésekről. Voltak pozitivista, strukturalista törekvések, újabban a posztmodern irányzat dominált. Ezeknek felvázolta a lényegét, ugyanakkor arra a következtetésre jutott, hogy valójában ma már nem lehet csak egyik vagy másik tendencia felé irányulni, hanem egyfajta eklektika jellemzi a történelemtudományt. A saját munkásságára visszapillantva – a publikációs listája kitenne egy kisebb kötetet – merrefelé hajlik inkább, talán egyfajta egészséges keveredés jellemzi a munkásságát?

Én hiszek az eklektikában. Nem véletlenül írtam, amit írtam, mert úgy gondolom, Goethének van egy találó mondása a Faustban. Azt mondja, hogy „szürke minden teória, s az élet aranyló fája zöld”. Ezzel szerintem arra utalt, hogy vannak elméleti megközelítések, de a problémák olyan sokszínűek, és függően attól, hogy ki melyiket emeli ki éppen, nem mindegyikhez kell ugyanolyan elméleti alapállás. Ha az ember narratívát elemez, egy elbeszélésmódot, akkor a posztmodern megközelítés játszik ebben szerepet, ha az ember egy társadalomról beszél, akkor nyilván, ez strukturalista megközelítést igényel. Én azt se zárom ki, amit a modern történelemtudomány részben elfelejtett: az ókori történetírási szemléletet. Az embereket az emberek érdeklik. Egy személyiségről az életrajzon túl meg lehet írni, hogy mik voltak a pszichológiai mozgatói, de azt én abszurdnak gondolom, ha valaki strukturalista módon akarná megközelíteni. A problémák váltják ki, a problémákhoz kell igazítani az elméleti alapállásunkat, és ez nálam eddig működött…

A többféle megközelítésnek köszönhetően színesebbé vált a történettudomány?

Világszerte és Magyarországon is a történettudomány „legizmosabb” vonulata az, amit én úgy hívok, hogy unalom. Mindegy, hogy valaki milyen megközelítésben dolgozik, ha ő maga intellektuálisan nem túl vibráló személyiség, akkor unalmas dolgokat fog írni. Érdekes témákat is lehet unalmasan megmódolni, és jelentéktelennek tűnő apróságokból is izgalmas dolgokat kikerekíteni. Még valamit megjegyeznék, ami egy kicsit a posztmodern ellen szól, noha fontosnak tartom a vívmányait. Azt hiszem, hogy a „történelem” szó gyökere a „történet”. A posztmodern gyakran hajlamos a történetet mint sztorit eliminálni, elsimítani. Pedig szerintem történet nélkül nincs történelem.

Javasolom, térjünk a konkrétumokra. Ön gyakran utal Széchenyi Istvánra, gyakran foglalkozik vele. Ha az ő alakját kellene sommázni, melyek volnának a fontosabb elemek, amelyek napjainkban is modellként foghatók föl?

Beszélgetésünk nem egy tudományos értekezés, ezért úgy állok hozzá, hogy elmondom: szubjektíve mi az, ami Széchenyiről nekem lényegileg eszembe jut. Számomra a legfontosabb a szenzitivitása, az érzékenysége, az elképesztő kreativitása, és persze az is, hogy mindezt egyfajta magányhelyzetben teszi. Az ilyen kreatív és érzékeny emberek általában magányosak. Jószerivel az egész tudatos élete azzal telt el, amikor már kinőtt abból a korszakából, hogy csak szórakozni vágyott, hogy mindig valamit akart cselekedni. Persze, ő azt mondta, hogy mindig mindent a nemzet javára akart tenni, ezek hév kifejezések, van is alapjuk, de valójában ez az alkatával függött össze. Azzal a tettvággyal, ami ezt az embert jellemezte, és azzal az elképesztő érzékenységgel, hogy nehezen viselte el a kritikát, az ezzel járó konfliktusokat, ezért lett bizonyos értelemben magányos. Ezt értékelem benne, kevésbé azt a politikai vetületet, amit sokan bele akartak látni, mint Szekfű Gyula, aki őt a konzervatív reformok apostolának hívta. Szerintem Széchenyi jószerivel semmiben nem volt konzervatív, sem a magánviszonyaiban, hiszen a legkevésbé felelt meg a katolikus valláserkölcs normáinak, társadalmilag sem volt konzervatív, hiszen mindig valami újat akart, és nyitott volt mindarra, amit korszerűnek lehet hívni. Õ vezette be például az önözést, ő vezette be Magyarországon a korcsolyázást, a mosdás szokását. Ezek mind az innovativitását mutatják.

Beszéljünk egy kicsit Kossuthról, idézzük meg sok évtizedes emigrációjának időszakát. Leveleivel, amelyek közlése révén megnőtt a magyar lapok példányszáma, befolyásolta-e a hazai politikumot a kiegyezésig és az után?

Ha ebben a dologban is szubjektív lehetek, akkor elárulom, hogy Kossuthot legalább annyira fontosnak tartom, mint Széchenyit. Kossuth elképesztően értett ahhoz, hogy a magyarok lelkéhez szóljon. Ez egy nagyon fontos tulajdonság és vívmány is, meg tudta érinteni a magyarok lelkét. Talán a 19. század egyetlen igazán karizmatikus politikusa volt, magával tudta ragadni az embereket. Az emigrációban, a politikai hatalomtól és a politikai felelősségtől mentes helyzetben, normakijelölő funkciót töltött be. Tehát nem úgy kell őt nézni, hogy egy az egyben venni figyelembe a mondandóját. Mércét teremtett a saját korához azzal, hogy sok esetben akkoriban nem reálisnak tűnő gondolatokat fogalmazott meg. Gondolok olyanra, mint a Dunai Szövetség – ez máig nem reális gondolat, kivihetetlen államképződmény a hol Budapestre, hol Bukarestbe, Belgrádba vándorló fővárosával. De mégis, amikor azt írja, hogy egy ilyen Dunai Szövetség „mosolygó jövő” lehetne mindannyiunk számára, nem az az érdekes, hogy ez reális-e, hanem az, hogy ő egy olyan utat mutat, ami normául szolgálhatna a tekintetben, hogy milyen is lehetne elvileg a világ, ha az emberek egyet tudnának érteni.

Gondolom, az se véletlen, hogy a szabadságharc alatt és után egyféle mítosz alakult ki körülötte, s annak fontos funkciója volt.
Hogyne, én ezt a magyar szimbolikus politikáról szóló könyvemben meg is írtam. Hogy a modern szekuláris nemzettudatot lényegében egy világi vallásnak tartom. Kulturális értelemben az emberek csak olyan mintához szoktak viszonyulni, ami előtte egy vallás világképe volt, ezért amikor elvilágiasították ezt a világképet, lényegében az eredeti kulturális mintákat tették át világiba. Így lettek a himnuszok – nemcsak Magyarországon – nemzeti imádságok. Így keletkezett a „nemzet oltára”. Ez Párizsban a Diadalív, Budapesten a Hősök tere, ahol a nemzet tiszteleg önmaga előtt. És így lettek a templomi zászlók helyett nemzetiszínekkel nemzeti lobogók, és így születtek a „világi megváltók”. Kossuth volt az a személy, aki a nemzettudat alakulásában ezt a szerepet be tudta tölteni. Kossuth egy világi vallásnak egy ilyen alakja; ilyeneket írt a leveleiben, hogy „mint Messiást várnak Szegeden”. S ez működött, mert 1848-ban a szegedi kapuőr ezt írta be a neve mellé, a foglalkozás rovatba, amikor áthaladt a városkapun, hogy „a magyarok Mózese”.

Ejtsünk néhány szót ilyen megközelítésben Deák Ferencről is. A kiegyezés után történtek ismeretében, a mai történetbúvár szemével hogyan ítélhető meg ő?

Én kifejezetten kedvelem Deák Ferencet. Nem tudom, miért, de számomra szimpatikusak az ilyen lassan mozgó, köpcös emberek. Deáknak volt egy olyanfajta bölcsessége, ami kevés magyar politikusra volt jellemző. Akkor is és azóta is. Volt egy olyan megfontoltság benne, ami ritkaság a politikai kultúra történetében. Ami a hozzá köthető kiegyezést illeti, illetve ami ebből kikerekedett, azt én egy olyan kompromisszumos megoldásnak tartom, ami sokáig kifejezetten jót tett Magyarországnak. Messzemenően nem értek egyet a kossuthi kritikával, még ha meg is jósolta, hogy „ez lesz a máglya, amin Magyarország megégettetik”, és utána sokan azt mondták, lám, igaza lett, de Kossuth ezzel semmi mást nem mondott, mint hogy… egyszer minden elmúlik. Sokat köszönhetett a magyarság és Magyarország ennek a konszolidált időszaknak, amelyet a magyar köznyelv úgy emleget, hogy „a boldog békeidők”. Budapest világvárossá épült ki, de mivel itt vagyunk Nagyváradon, elég egy kicsit körülnézni, tudatosítani, hogy mikor épültek ezek az épületek, s meggyőződhetünk arról, hogy a kiegyezés gyarapodást hozott az országnak.

Ami a nemzetiségi törvényt, a XLIV. törvénycikket illeti, hogyan ítélhető meg, valóban példa nélküli a kor történetében?

A 19. század mindenütt Európában a nacionalizmusok kora volt, ütemkésésekkel. Ütemben eltért a magyar nacionalizmus a romántól, a románok olyan területeket is követeltek maguknak a Délvidéken, ahol a többség szerb volt. Ekkor alakultak ki a nemzeti mitológiák, kanonizálódtak az eredetmitológiák, a magyar köztudat éppúgy tele volt igazi mitológiai elemekkel, mint a román vagy a szlovák. Csak abban volt alternatíva, hogy a más nemzetekhez, nemzetiségekhez hogyan viszonyult egy éppen uralmi helyzetben lévő nacionalista magatartás. E tekintetben a nemzetiségi törvény a kor normái szerint egy haladó jogszabály volt. Kimondta, hogy politikai értelemben egy nemzet van, de egyébként sok nemzet van az országon belül. A politikai nemzetfogalom azt jelentette, hogy Magyarországot a politikai magyar nemzet uralja, de sok nemzetiség él benne, amelyeknek jogaik vannak. Lehet ezt kritizálni utólag egy nem nacionalista kor indíttatásából, de az alaptalan, hogy a környező országok történetírása a korabeli magyar nemzetiségi politikát kizárólag alávetettségre irányulónak tartja, rabságnak állítja be. A dualista korszakban, 1867 és 1910 között – 1910-ben voltak az utolsó választások Magyarországon –, lényegében a kiegyezést akaró magyar politikai erők mindig a nemzetiségi területek szavazataival tartották fenn magukat. Tehát a nemzetiségek gyakorlatilag támogatták ezt a kiegyezéses rendszert. A nemzetiségi alapon működő pártok kevés szavazatot tudtak szerezni. A bihari román képviselők jelentős része Tisza-párti volt. Józan érdekeik alapján oda szavaztak. Volt, akit megvettek, olyan is volt, mindig van. De számukra ez még mindig egy járhatóbb út volt, mint az a fajta nacionalizmus, amit a dualista korszak magyar ellenzéke képviselt, a függetlenségi párti nacionalizmus, mert annak győzelme esetén ők rosszabbul jártak volna. Az érdekeik mentén szavaztak, most azt állítani utólag, hogy ez maga a rabság volt, érthetetlen, hiszen ők tartották fenn a rendszert, nem voltak olyan buták, hogy a saját rabságukat akarták volna. A hatalmon lévő magyar politikai elitben is mindig volt egy-két ember, aki erőszakosan akart asszimilálni. Ezek sikertelen kísérletek voltak. Az Apponyi-féle iskolatörvény 1907-ben erőszakos asszimilációra törekedett, de nem működött.

Ebben a korban a zsidóság is jobban tudott illeszkedni, s az alkotó energiáit maximálisan kiélhette…

Ahogy a magyar nemzeti emlékezetben is boldog békeidőként maradt fenn ez a korszak, minden ellentmondásával együtt, ugyanígy a zsidó emlékezet szempontjából is egyfajta aranykor volt, összevetve azzal az időszakkal, ami utána következett. A dualista korszak a jogegyenlősítés korszaka volt mindenki számára, a zsidók számára különösen. Nem azt jelentette, hogy társadalmi egyenlőség lett volna, hiszen elképesztő társadalmi feszültségek jellemezték. De volt egy jogegyenlőségi irány. A Horthy-korban elkezdődött a zsidók jogfosztása, ugyanez a háború után a svábokra terjedt ki, a szlovákokra, majd utóbb az egész magyar lakosságra.

Maradjunk még a személyiségeknél. Volt egy olyan történelmi szereplő, aki életével az egész kort átfogta, Ferenc József. Hogyan történhetett meg, hogy a Világos és Arad után, a Bach-korszakban gyűlölt császárból az első világháború idejére „Ferencjóska” lett?

Amikor elkezdtem ezzel a kérdéssel foglalkozni, az a 80-as évek második fele volt, a Kádár-korszak vége. Föltűnt nekem, hogy volt egy ember, aki a hóhér szerepét töltötte be a forradalom leverése után, aztán az emberek valahogy megbarátkoztak vele. Kádárral is ez a helyzet: 56 leverése után ő gyűlölt figura volt, utána pedig egy patriarchálisabb figurává szelídült a magyar társadalom többségének a szemében. Kádárral nem foglalkoztam, de Ferenc Józseffel igen. Arra jöttem rá, hogy sok függ az időzítéstől. Ha Ferenc Józsefet 1853-ban Libényi János szabósegédnek sikerül megölnie, akkor az a kép marad fenn róla, hogy 1849 után ő hóhér szerepet töltött be. De nem sikerült őt megölni, ezért a nevéhez egy konszolidációs időszak is kötődik, ahogy aztán a Kádáréhoz is. Ferenc Józseffel mindig ambivalens viszonyuk volt a magyaroknak, mert nem akarták neki elfelejteni Aradot, de lett egy tiszteletteljes viszonyulás is, s ennek megvolt az alapja, utólag megítélve nem kis teljesítmény, hogy tizenegy nemzetből és nyolc vallásból álló birodalmát ennyi ideig békésen kormányozta. Ez az ember tudott valamit, amit azóta egyetlen politikus sem.

Ön ösztöndíjasként, majd vendégtanárként sokfelé megfordult. Mennyire volt ideje, lehetősége a külhoni levéltárakban kutatni?

Tanítottam az amszterdami egyetemen, illetve az Egyesült Államokban, főleg a keleti parton, Philadelphiában a Pennsylvania Egyetemen, illetve New Yorkban, a Columbia Egyetemen. Külföldi tartózkodásaim során rengeteg ösztönzést kaptam ahhoz, hogy milyen szempontok alapján foglalkozzam azzal, ami a nemzeti történelem kapcsán érdekelt. Tehát nem arra kaptam indíttatást, hogy elkezdjek az amerikai függetlenségi nyilatkozattal vagy az amerikai alkotmányos rend fejlődésével foglalkozni. Ahhoz kaptam szempontokat, amikkel magamtól itthon is foglalkoztam volna. Például a magyar polgárosodásról, a magyar szimbolikus politizálásról írott dolgaim nem úgy néznének ki, mint ahogy kinéznek, ha nem tartózkodtam volna külföldön, egy más szellemi közegben ennyi ideig. 1991 óta tanítok a Közép-európai Egyetemen is. Az én előadásaimon, amiket a Monarchiáról tartok, részt vesznek horvátok, szerbek, szlovákok, csehek, lengyelek, ukránok, amerikaiak is. Ez is sokat segít nekem abban, hogy ne valamiféle nemzeti bezárkózásban közelítsem meg az egy-egy nemzeti történelemről szóló témákat, hanem nyitottabban. Mérlegelve azt is, hogy lehetségesek az adott nemzeti történelem sztereotípiáit felülíró szempontok is.

Arra is jutott ideje, érdeklődése, hogy Budapest történetével foglalkozzon, azon belül egy érdekes műfajjal, a terek történetével is. Mondhatna erről néhány szót?

Nekem ez egy régi hobbim. Két olyan tér történetével foglalkoztam, amelyek a modern magyar történelemben a legkiemelkedőbb szerepet játszották, játsszák a mai napig. Ez a Hősök tere és a Kossuth tér. A Hősök tere – említettem már – a „nemzeti oltár” funkcióját tölti be. A Kossuth tér pedig éppen azért, mert oda építették a Parlamentet, amit építtetője, Steindl Imre nem is parlamentnek, nem is országháznak hívott, hanem „Alkotmány-templom”-nak nevezett. Segített abban is, hogy visszaigazoljam azt az elméleti megközelítésemet, hogy itt egy világi vallásról van szó. Úgy is néz ki az épület, sajátosan szakrális jellege van. A Kossuth tér az ország „politikai főtere”. Magyarországon, amióta a Parlament megépült, ha valaki „akar valamit”, azt a Kossuth téren kell akarnia. A magyar történelemben eddig három köztársaság volt, 1918-ban, 1946-ban, 1989-ben, mind a hármat a Kossuth téren kiáltották ki.

Egyéb teendői mellett elvállalta a Habsburg Történeti Intézet vezetését is…

Az intézet jogi értelemben 2003-ban jött létre. Most változás előtt állunk, mert a jelenlegi kormányzat megszüntette a jogi hátterét biztosító közalapítványt. De a Habsburg Történeti Intézet megmarad, és beolvad a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásért Közalapítványba. Ez az a közalapítvány, ami többek között a Terror Házát is működteti. Az intézetünk – pont azért, mert van egy „széchenyiánus” indíttatásom: meg kell próbálni valamit létrehozni – arról szól, hogy a Habsburg-birodalommal, illetve az azon belüli Magyarországgal kapcsolatban, mely négyszáz évig a birodalom része volt, kutatásokat ösztönözzünk, könyveket, kiadványokat jelentessünk meg. Eddig ötvenegy könyvet támogattunk, ebből tizennégyet adtunk ki az Egyesült Államokban, egy amerikai kiadói konzorciummal együtt, tizennégyet Magyarországon, a többi németül, olaszul, oroszul jelent meg.

Habsburg Ottó és családja hogyan viszonyult az önök tevékenységéhez?

Annyira figyelemmel követik, hogy sokáig Habsburg Ottó a kuratórium elnöke volt. Két-három éve tiszteletbeli elnök lett, miután egy szerencsétlen otthoni baleset következtében már nem nagyon tudta elhagyni a házát, de abszolút aktívan vett részt az alapítvány munkájában. Személy szerint rendkívül nagy szimpátiával viseltettem iránta. Nagyon jó beszélgetéseim voltak vele. Egyszer azt mondta nekem: „tudja, András, velem az a probléma, hogy én több száz évre visszamenőleg felelős vagyok mindenért. De azért van előnye is ennek – mondta –, mert ha beküldöm valahová a névjegyemet, nem kérdezik meg, hogy ki vagyok.”

Ön nem csak a múlttal foglalkozik, publicisztikája, megszólalásai révén egyfajta fenegyereke a magyar médiavilágnak. Mennyire…

Ne haragudjon, hogy közbeszólok. Én azt gondolom – ezt is az Egyesült Államokban tanultam –, hogy egy professzionális értelmiséginek vállalnia kell egy olyan szerepkört, amit az angol „public intellectual”-nek hív, én ezt magyarul közértelmiségire fordítanám. A közdolgokról, ha van hozzá kompetenciája, vagy úgy érzi, hogy van, akkor szólaljon meg. Én ezt a gyakorlatot testesítem meg, aminek kizárólag alkati okai vannak, néha nem bírom ki, hogy ne szóljak bele a dolgokba.

Született egy nagy feltűnést keltő ötlete: a mindenkori magyar államfő autoritásának helyreállítása végett javasolta a királyság intézményének a visszaállítását.

Pontosabban azt javasoltam, hogy nyissuk ki a gondolkodásunkat, és próbáljunk egy olyan alternatív modellben gondolkodni, amit én demokratikus királyságnak vagy alkotmányos királyságnak nevezek. Erre számtalan példa van Európában, Hollandiától Nagy-Britannián, Spanyolországon keresztül Dániáig, Svédországig meg Belgiumig, ami arról szól, hogy legyen egy autoritáspont a rendszerben, ami nem a pártpolitikai váltógazdaságtól függ. Abból indultam ki, hogy a magyar köztársasági elnök – aki az autoritást kell hogy megtestesítse pusztán azért, mert az van az Alkotmányban, hogy a magyar nemzet egységét kell kifejeznie – mindig pártpolitikailag értelmeződik. Nem tudja betölteni a szerepét, de nem azért, mert jó ember vagy rossz ember, hanem mindig a parlamenti többség választja meg, és mindig lesik, hogy hova húz. Szemben egy királlyal, ami egy öröklődő alkotmányos funkció. Ha Nagy-Britanniában a Munkáspárt győz, akkor a királynő a Munkáspárt trónbeszédét kapja kézhez, és azt mondja el. Ha a konzervatívok győznek, akkor az övékét mondja el. Nem pártpolitikailag értelmeződik, az ország, a nemzet szimbolikus egységét ki tudja fejezni. Ezért vetettem fel, hogy gondolkozzunk el rajta. Hihetetlen nagy turbulenciát váltott ki a közvéleményben, minden oldalról. Politikusok ugrottak nekem, hogy lehetek ilyen hülye, vissza akarom állítani a feudalizmust, mások azzal jöttek, hogy milyen igazam van, ezt kéne csinálni. Hadd dicsekedjek el a public intellectual szerepemmel: néha nem csak vitát vált ki az ember! Most például az történt, hogy hozzászóltam nyilvánosan az új alkotmány előbeszédéhez, amit az alkotók csak nemzeti hitvallásnak neveztek, mert sok problémát láttam benne. Nem tetszett, hogy fogalmilag pontatlan az előbeszéd. Csodák csodájára az egyik javaslatomat – a legkevésbé lényegeset – megfogadták.

A nemzeti trikolórnak az értelmezését?

Igen. Méghozzá nevesítve, tehát megmondták, hogy én javasoltam. A preambulumban az szerepel, hogy a magyarságot összekötő értékek a hit, a hűség és a szeretet. Ez valami kereszténydemokrata idea lehetett, és azt mondtam, ha már értékazonosságot keresnek, akkor miért nem az 1848-ban törvénybe iktatott piros-fehér-zöld értelmezést veszik elő. A három szín értékmegfelelője, amit 48-ban törvénybe iktattak: a piros az erő, a fehér a hűség, a zöld a remény. Tehát a magyar trikolór, ha szavakra fordítom le, erő-hűség-reményt jelent. Ezt elfogadták, bár a preambulumban az általam kifogásolt értelmezést is benne hagyták, viszont a nemzeti színeket rögzítő paragrafusba az én javaslatomat írták be, és azt nevesítve hozzám kötötték. Úgyhogy maga most egy olyan emberrel beszélget, aki „társszerzője” a magyar alkotmánynak, de ezt nem veszem fel a publikációs jegyzékembe…

Az értelmiségi elit felelősségérzetével kapcsolatosan műfajilag is rendhagyó példa az ön Civilizációs kiáltványa. Hogyan született meg, miről van szó benne?

Semmi politika nincs benne, noha látom, hogy helyenként kezdik használni a politikában is. Volt néhány dolog, ami kifejezetten zavart, úgy éreztem, felelősségem, hogy megszólaljak. Tele van az ország olyan hangokkal: miért nem születik több gyerek? Utánanéztem, és megállapítottam, hogy a magyarok hamarabb meghalnak, mint ahogy kellene. Összevetve a visegrádi négyek többi tagjával, hozzájuk képest is hamarabb halnak meg a magyar emberek, nagyon rossz a magyarok életesélye. Annyira rossz, hogy nem egyszerűen arról kellene beszélni, hogy születik-e gyerek vagy nem, hanem arról, hogy akik megszülettek, miért élnek olyan keveset. Mert a mi kultúránknak, az antikvitásból fakadó zsidó-keresztény kultúrának az élet a legnagyobb értéke. Miért nem ezzel foglalkozunk? Megnéztem: milyen komponensekből áll össze, ami rajtunk múlik. Nem genetika van benne, hanem mi tesszük tönkre azokat az életesélyeket, amelyek romlásával kevesebbet élünk.

Itt ismét „bejön” Széchenyi?

Így van, az egyik mottómat éppen Széchenyitől vettem. A másik kérdés a magyar értékrend problémája, ami ezzel összefügg. A mi értékrendünk alapvetően a bizalmatlanságra épül. A magyarok bizalmatlanok egymással is, az intézményeikkel is, mindenkivel. Nem lehet bizalmatlanságra alapítani egy életet, az életnek együttműködésen kell alapulnia, és együttműködés nincs bizalom nélkül. Az is zavar, hogy a mi kultúránkon belül a nők esélyei rengeteg területen rosszak, noha tovább élnek, mint a férfiak, mégis, minél feljebb megyünk a társadalmi ranglétrán, annál inkább létezik az úgynevezett üvegplafon, amit nehéz a nőknek áttörniük, noha jogilag-elvileg minden rendben volna. E három dimenzió köré szerveztem ezt a Civilizációs kiáltványt, aminek a végén – alkatomhoz hűen – meg is jelöltem bizonyos dolgokat, hogy szerintem merre kellene lépni. Ebből azt látom, hogy elkezdték újragondolni a rokkantnyugdíjak problémáját, a dohányzással kapcsolatban is elkezdtek állami intézkedéseket is újragondolni. Tehát van valami hatása. Ami az alkoholizmust illeti, úgy látom, a magyar kormány éppen ellenkező irányt vett, bár az alkoholizmus az egyik legnagyobb probléma a magyar kultúrában. Ehhez képest a kormány megengedte a házi pálinka főzését minden adókötelezettség nélkül, ami teljesen ellentétes azzal, hogy az emberek tovább éljenek. Nem homogén a kormányzati magatartás ezen a téren, az alkoholizmus a magyar kultúrában abszolút bocsánatos bűnnek számít. Önpusztítóak vagyunk, nem küzdünk meg az egészségünkért, s ami legalább ennyire nagy baj: a gondolkodásunk zártsága, a bizalom és az egyéni felelősségvállalás hiánya mind-mind az értékrendünk ballasztjaiként rántanak le magukkal. Kiáltványom előszavában így fogalmaztam: „Rajtunk múlik, hogy a mostanihoz képest boldogabb országban élhetünk-e. Rajtunk múlik, hogy inkább bizalommal vagy bizalmatlansággal viszonyulunk-e honfitársainkhoz, polgártársainkhoz. Rajtunk múlik, hogy tovább tudjuk-e élni az életünket. Rajtunk múlik, hogy az irigység kultúrája helyett a teljesítményt díjazó kultúrává válunk-e. Rajtunk múlik, hogy az egyszerű önzés helyett, a személyiség minél teljesebb kibontakoztatásának útját választjuk-e.”



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!