Rozsdamentes márvány

Képzőművész, építész, fotós, botrányhős, politikai aktivista: a kínai Ai Weiwei munkáiból Berlinben, a Martin Gropius Bauban nyílt tárlat emlékeztetőjeként annak, mit gondolunk az egyediségről, a tömegről, az anyagról és anyagtalanságról, a szabadságról és szabadságvesztésről, a lényegről és lényegtelenről.Parászka Boróka írása.

Kétely és katarzis: különös, hogy ez a két fogalom és érzelmi-intellektuális állapot milyen közel van egymáshoz. Még különösebb, hogy erre a kínai művész, Ai Weiwei Evidence című kiállításán döbben rá az ember. A berlini Martin Gropius Bauban áprilisban nyílt tárlat igazi európai, sőt kontinensek közötti esemény, élmény. Egyrészt olyan vizuális tartalom, amely önnön politikai, esztétikai hagyományaival szembesíti az európai befogadót, másrészt azért, mert a politikai ellenállóként is ismert Ai Weiweit nem engedték ki Kínából a megnyitóra. A kiállítás közéleti látlelet és állásfoglalás is.

Csak az alkotás szabad Bár az alkotó nem kapott kiutazási engedélyt, az alkotásoknak szabad volt az út. Berlin szívében 18 teremben, háromezer négyzetméteren csodálhatóak meg Ai Weiwei alkotásai, videoinstallációi. Gereon Sievernich kurátor, a Martin Gropius Bau igazgatója jelezte: a művészt a július 7-i zárásig várják, reménykednek benne, hogy Peking jobb belátásra tér. Monika Grütters kulturális miniszter felszólította a pekingi kormányt, ne korlátozzák Ai Weiwei utazási szabadságát.
Dicséretre méltó szolidaritás, ám a kialakult helyzet 22-es csapdája. A maoista hagyományok iránt elkötelezett költő Ai Csing (későbbi Tienanmen téri ellenálló) fia ugyanis „abból él”, az a legfőbb ihletforrása, hogy a hatalom elnyomja, megfigyeli, házkutatásokat tart nála, megsemmisíti alkotásait. Ezt az állandó pressziót különböző eszközökkel rögzíti és műalkotássá teszi.

A pekingi hatalom tűri, sőt valamilyen értelemben támogatja is, a léptéküknél, méretüknél fogva is sokkoló alkotások kijutnak az országból, láthatóak külföldön, így kormányzati hozzájárulással folyhat a kormányzat elleni vizuális demonstráció.

Kételyek és válaszok A bejáratnál a Yong Jui Pai kerékpárinstalláció egyik darabja látható. Ez a bicikli Kína leggyakoribb márkája, az ezekből készült munkákat egy éve az olaszországi Gallery Continuaban mutatták be. Berlinbe a vázak mentén összeforrasztott, „végtelenített” kerékpár érkezik, egy hatalmas, mennyezetre erősített bicikli henger, a Martin Gropius Bau előterét kitöltő csillár. A jegyért sorba álló látogatókat (szép számmal vannak, a megnyitó után napok alatt elérte az ideérkezők száma a százezres határt) sokkolja a látvány, fejüket forgatva csodálják a konstrukciót, ami mégsem elegáns lakberendezési elem, hanem a tömegtermelés és a hétköznapi tárgyhasználat átlényegített mementója. A tetszetős modernitáskritika a jegyvásárlásig tart, a múzeum központi halljában újabb, immár a tradíciókra visszatekintő installáció fogad. Háromlábú székek tengere tölti be a teret, szorosan egymás mellé illesztett ülőeszközök: sok generáció örökölt ilyeneket századokon át a kínai családokban, apáról fiúra szálltak ezek az apró bútordarabok. Ma már műanyag változatuk kapható inkább, a faragot székek azonban őriznek valamit Kína történetéből, és ezt Ai Weiwei hosszas gyűjtőmunka révén igyekszik menteni, láthatóvá tenni. Ugyanezek a székek tavaly más elrendezésben láthatóak voltak a Velencei Biennálén, ott azonban nem álltak katonás rendben, hanem – a kerékpárokhoz hasonlóan – egymáshoz illesztve, a levegőben, a lebegés illúzióját keltve szóródtak szét a térben. Ez volt a „székrobbanás” installáció. Most, mint az agyagkatonák, úgy sorakoznak egymás mellett az egyforma bumfordi ülőalkalmatosságok. Mégis mind különböznek, egyiknek néhány centivel hosszabbak a lábai, mint a másiknak, van sötétebb, van világosabb. Leheletnyi individualitásuk incselkedik az emberrel, a métereken át hullámzó széktengerben a szem azt keresi, hol bomlik meg az egység, villan fel a szúette, idő edzette fafelületek egy-egy sajátos árnyalata. Teljesen más anyag, más térszerkezet, mint a mennyezetre erősített kerékpárok esetében, de ugyanaz a viaskodás a kollektivitás és az individualitás, a funkciókeresés és a funkcióvesztés között. Fura mellékhatása a vizuális élménynek, hogy az évszázados faanyagnak kesernyés szaga van (dohszag?), a történelem valóban „érezhető”, és nehezen viselhető. Több mint nyolcszáz szék, több mint hétszáz kerékpár: ekkora mennyiség óhatatlanul hat az emberre, nehéz nem belefeledkezni a tárgyak térjátékába. Nem túl könnyű hatás ez? – születik rögtön a bejárat után az első kétely. És azonnal jelentkezik a második is: ilyen művészi „tömegtermelés” hogyan szállítható, ha valóban szigorú az elnyomás? Egyáltalán hogyan hozható létre ez az ipari felkészültséget, gyári csapatmunkát feltételező munka? Állandó műteremhiánnyal, forráshiánnyal küzdő nyugati művészek számára elérhetetlen feltételekre van szükség ahhoz, hogy egy-egy ilyen alkotás megszülessen, majd utaztathatóvá váljon.
Ai Weiweinek vannak is, nincsenek is válaszai kételyeinkre. Termeken át ömlik a különböző formában felmutatott rendszerkritika: az ellene indított kínai adócsalási per mementói (a koncepciós eljárásban a művész támogatói utalványokon küldtek pénzt, hogy a hatóságok által követelt összeget teljesíteni tudja, az utalványok másolata tapétaként borítja az egyik terem falát), a Fake néven ismertté vált műhelyének feldúlásának nyomai, a kihallgatások, vallatások rekonstrukcióját közvetítő videóinstallációk. Még a börtöncellát is felépítették az egyik kiállítótérben, mocskos wc-vel és zuhanyrózsa nélküli zuhanyzóval együtt – hogy érezni lehessen, hol raboskodott az, aki ellenállt. Minden kétellyel együtt egyértelmű: a rendszer, amellyel szemben Ai Weiwei hol szigorúan, hol játékosan, hol pátosszal, hol iróniával fellép, rendkívüli erő. Az egyéni szándékokat, véleményeket elnyomó kínai hatalmi gépezet – mondhatnánk, ha nem sejlene fel egy általánosabb, univerzális képlete az emberi erőszakszervezeteknek e jól konstruált installációkban, performanszokban.

Végtelenített áldozatok Esztétikai értelemben mégsem Ai Weiwei akciói, protest-alkotásai érvényesülnek igazán, hanem azok az anyag- és perspektíva tanulmányai, amelyek lenyűgöző lenyomatai radikális esszencializmusának. Drámai sorozata a szecsuáni földrengés áldozatai előtt tisztelgő munkák láncolata. A 2008-as kínai földrengés tragédiáját súlyosbította, hogy a korrupt, minőségileg ellenőrizetlen, tömegtermelésben készült ingatlanok szedték áldozataikat. Több ezer kisiskolás halt meg, mert a betonpanelekből épített kollégiumok kártyavárként omlottak össze: az építtetők a vasbetonból kispórolták a vas merevítő eszközöket. A kormány az áldozatok számát igyekezett eltitkolni, ekkor hirdetett civil ellenállási mozgalmat Ai Weiwei. A szülők segítségével 5200 kisiskolás áldozat nevét sikerült azonosítani (Berlinben kivetítőn végtelenítve jelentek meg a nevek), a törmelékek között zajló kutatásról videó installációkat készítettek. A vasbetonelemeket Ai Weiwei gyári körülmények között (csakúgy, mint a kerékpárokat és a székeket) preparálta, azokból is különböző installációkat készített.

Mi van a hiány mélyén?Az emlékezés akkor sűrűsödött be, tette érthetővé, hogy mi történt: amikor a rozsdás, valódi teherbírásra alkalmatlan vasdarabokat márványból újrafaragta. A többi, grandiózus kiállítási tárgyhoz képest így kis objektumok születtek. Csillogó, tökéletes, a végtelen felé kanyargó márvány ívek. Ellentéteiként mindannak, ami van, jele annak, aminek lennie kellene, ahogyan lennie kellene.

Ezek a tárgyak gyönyörködtetnek és elborzasztanak, szembesítenek azzal, hogy elmesélhetetlen, felfoghatatlan, végigmondhatatlan történeteink is besűríthetőek egyetlen félreérthetetlen jelbe. Ilyen egyszerű az élet és a halál.

A tömeg lelkesen hömpölyög végig a Gropius Bau termein, fotóznak, beszélgetnek, hosszan állnak az emberek egy-egy alkotás előtt. A kijáratnál olvasható a politikai elnyomásban élő művészt támogató levél, amelyet Ai Weiwei németországi tisztelői jegyeztek. Magyarországon éppen arról zajlik a vita, van-e értelme a hasonló civil akcióknak, „levelezősdinek”, „petíciósdinak”. A tárlat után a válasz az: van értelme, és nem is lehet másként ellenállni, felszabadulni, csak így, a kollektív aktivizmus, az állandó kommunikáció, odafigyelés, kapcsolattartás formáival. Az igazi kérdés és feladat azonban az, belátjuk-e és megértjük-e, mi van a romlás, a hiány mélyén? A rozsdás hiány helyét talán kitölti a márvány tökéletesség.