Nyomorúság és gyönyörűség között

2015. 04. 08. 15:18

A József Attila-díjas költő, író, KUN ÁRPÁD volt a Várad folyóirat márciusi Törzsasztal-estjének a vendége. Mesélt arról, mivel foglalkozott Franciaországban, hogyan került családjával Norvégiába. Beszélt Boldog Észak című regényéről, annak főhőséről. Kifejtette, hogyan értelmezi a boldogságot, és hallhattak az érdeklődők a norvég mentalitásról is. Tóth Hajnal tudósítása.

 

 

Kun Árpád Sopronban született, érettségi után a párizsi Sorbonne-on tanult, Bordeaux-ban pedig tanított. 2013-ban a Magvető Kiadónál megjelent regényéért, a Boldog Északért tavaly Aegon-díjat kapott.
Szó esett a Sárvári Diákírók Találkozójáról. A kör a ’70-es években indult, a fél magyar irodalom megfordult náluk. A kör tagjai sokáig összejártak.
Az író angolul akart alkotni, végül Franciaországba került. „Véletlenek sorozata az életem. A menekülhetnék komoly volt, csak az nem, hogy merre. Nyomasztott minden, főleg a jövőm” – magyarázta. Menekülési útvonalnak látszott az, hogy angol nyelven írjon. Tizennyolc éves ekkor. Egyébiránt most arról készül írni, hogy miként jutott ki Norvégiába.
Említést tett, hogy levelet akart írni a japán császárnak, ezért belefogott a japán nyelv elsajátításába – nem sok sikerrel. Ógörögül is elkezdett tanulni, majd az ELTE magyar-történelem szakos hallgatója lett. Kolozsvárhoz is kötődik, 1989-ben, még a rendszerváltás előtt, egyik barátja mondta, hogy gyógyszereket, könyveket csempésznek Erdélybe, ő is csatlakozott a csapathoz. Jó kapcsolatok alakultak ki itteni emberekkel. ’90-ben Gyergyószárhegyen szervezett kulturális tábort középiskolásoknak, majd hétvégi akadémiát a kincses városban.
 

Hangsúlyozta: nem akart tartozni sehová, nem akart betagozódni se. Talán ezért sokáig nem is volt elismert irodalmár.

A Boldog Észak előtt is jelentek meg művei: verseskötetek, prózakötet. „Nekem mindig világos volt: az a legfontosabb az életemben, hogy írok.” Amikor feleségével és gyermekeivel hazatért Bordeaux-ból, azon töprengtek, Magyarországon miként éljenek meg bölcsészekként. Párja skandinavisztika szakon, norvég nyelvből diplomázott, akadt állásajánlat is, úgy gondolták, jó lesz fölnevelni a gyermekeket egy csöndes norvég faluban. A hideg sem tántorította el őket, hisz egy norvég közmondás szerint: „Rossz idő nincs, csak rossz ruha.”
Íróként jót tett neki ez az elszakadás. Elkerültek 350 kilométerre északnyugatra Oslótól, egy tanyára a hegyen. Szürreális táj, fjordok, kő alapra épült faházak, nincs egy focipályányi sík terület sem. De minden egyre csak épül, szépül, fejlődik.
Kőrössi P. József kérdései nyomán Kun Árpád beszélt arról, hogy a kisebbség és idegenség témája mindig is fontos volt számára. Franciahonban is, de Norvégiában még inkább jellemző az, hogy nem szorulnak egymásra az emberek, mert tehetősek. A jólét és a mentalitás révén kialakult bennük az, hogy mások határait messzemenően tiszteletben tartják. Ugyanakkor barátságosak, és kevesebb az agresszió is. Boldog Észak című könyvében próbálta visszaadni e furcsa viszonyulásokat. A könyv főhőse, Aimé Billion afrikai születésű, franciául beszélő férfi. Ereiben joruba, vietnámi és francia vér csörgedezik. A fehérek között afrikai, az afrikaiak közt fehér. Sokáig nem leli helyét sehol. Jó darabig Beninben, Nyugat-Afrikában él. Végül Norvégiába vándorol. Ápolóként elesett, magatehetetlen emberekkel foglalkozik; amúgy a szerző is házi segítőként dolgozik.
Kun Árpád elmondta: soha nem járt Afrikában. „Messzire vezet négerségem története” – jegyezte meg. Franciaországban alkalma volt elbeszélgetni színesbőrű emberekkel. Ihletet nyújtó apró történeteket, töredékeket gyúrt át a maga céljára. Vonzotta Afrika misztikus, vajákos világa is. Sok mindennek utánajárt. S ezek után: „A vudut saját fantáziám alapján teremtettem meg.” Ám előtte dokumentálódott, hogy tudja, „mihez képest hazudik”. S elkezdett élni a történet.
Azt is elárulta: a regény epilógusából arra következtethetnek az olvasók, hogy a főhős valós személy, ám ez nem így van, Aimé kitalált figura.
Norvégiában furcsán rétegződik az ősiség és a modernség. Az ott élő emberek toleránsak: nem nézik le a kisebbségieket, a fogyatékosokat. „Nehogy azt hidd, te különb vagy, mint a többi” – ez az alapvető szemléletmód. Aimé az idegenségből, szeretetlenségből jut el oda, hogy fölfedezi: szerethet, és őt is szeretheti valaki, társra lelhet. A regény kulcsmozzanata: viszonyulás az emberi testhez, emberi nyomorúsághoz. Bárki olyan állapotba kerülhet, hogy mozgásképtelenné, magatehetetlenné válik. Ám amellett, hogy nyomorultak vagyunk, a testünk révén örömökhöz is jutunk. Nyomorúság és gyönyör összegabalyodik. A regény végkicsengése pozitív. Kun Árpád ekként summázta mondandóját: „Örüljünk annak, hogy élünk. Megpróbáltam megírni az élet végtelen örömét.”



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!