Nyárutói várszínháznyitó

2011. 09. 13. 10:23A nagyváradi vár rekonstrukciója évek óta a megyei és a városi magyar elöljárók kiemelt programja. A sok száz éves, formájában a térségben egyedi épületegyüttesnek nagy turisztikai vonzereje lenne, ezért rendbe kell tenni, ki kell használni. Évek óta restaurálják, miközben igyekszenek beépíteni a város kulturális életébe. Ennek lehet fontos új eleme a nyári színjátszóhely megnyitása.
Miután a város korábbi polgármestere ügyesen eladta a volt nyári színházat az egyik váradi nagyvállalkozónak, a megyei tanács akkori elnökének és a város alpolgármesterének a kezdeményezésére a városi önkormányzat úgy döntött, hogy a várban építik újjá a nyári színházat.
Érdemes tudni, hogy a régi szabadtéri színház, amely a városközpontban, a színház közvetlen közelében épült az 50-es évek elején, valódi színháznak készült. Fedett színpaddal és korszerű színpadtechnikával, kulisszákkal, zenekari árokkal és mindennel, ami egy színházi előadáshoz szükséges. Az építők arra is ügyeltek, hogy jó akusztikája legyen, hangosítás nélkül is hallatsszon a szó és a zene a legutolsó sorban is. A kőszínház közelsége miatt pedig könnyebb volt a díszleteket, jelmezeket átszállítani. Ha esett az eső, nemcsak a színészek menekülhettek az öltözőkbe az égi áldás elől, de a közönség is behúzódhatott a bejáratnál kialakított büfé fedett részébe. Szóval színház volt az a javából, friss levegőn, a csillagos ég alatt, gyönyörű fákkal szegélyezett nézőtérrel.
A létesítmény a 70-es évek végétől már inkább moziként működött, sokan mentek be a szabadtéri vetítésekre. Aztán valamilyen oknál fogva a hatóságok bezárták és enyészetnek indult.
Az 1989-es fordulat után a váradiak azt remélték, hogy rendbe teszik, és újra megnyitják kedvenc nyáresti helyüket. Mert bizony ezekre a nyári színházi előadásokra sokan vettek bérletet, és számos jegy elkelt az ott tartott komoly- és könnyűzenei koncertekre is.
A változás után hol pénz nem volt, hol az akarat hiányzott ahhoz, hogy újra megnyissák a szabadtéri színházat. Végül a városközpont legszebb épületeit birtokló nagyvállalat megvette a várostól az értékes telket. S hogy mit épített oda a Transilvania cégcsoport? Semmit.

Viszont Nagyvárad nyári színház nélkül maradt. Kiss Sándor, a Bihar megyei tanács akkori elnöke és Biró Rozália alpolgármester gondolt egy merészet: a várban kell színházat építeni, méghozzá a Csonka bástyában.
A döntést, ha nem is azonnal, de tett követte. Jöttek a szakemberek meg- és felmérni, számolni és számítani, és 2008-ban el is kezdték a területet feltáró munkát.
Persze azonnal megszólaltak a műemlékvédők is, hogy nem lehet akármilyen színházat építeni, a vár nem módosulhat, a korszerűség nem törhet be látványosan. Más kérdés, hogy hol voltak a műemlékvédők, amikor a kiállításokra és más rendezvényekre szánt terem ajtaját termopánból készítették. A beruházást azok a viták is fékezték, melyek a városi tanácsban a projekt finanszírozásáról folytak. Érdekesmód elsősorban azok a PD-L-s honatyák szóltak ellene, akiknek a párttársa, Petru Filip polgármester annak idején eladta a régi nyári színházat.
Menet közben kiderült, hogy a műemlékvédelem nem engedi befedni a színpadot, mert állítólag csúnya lesz, nem illeszkedik a környezetébe. Nincs tető, nincs zsinórpadlás, üsse kő, az építkezés folytatódott.
Az alpolgármester a megnyitón felsorolta az építészek és kivitelezők nevét, utóbbit még egy hatalmas pannó is népszerűsítette az ódon várfalon. Bizonyára jeles szakemberek, csak az kétséges, hogy terveztek, illetve építettek-e valaha színházat. A kétségek a helyszín láttán csak erősödtek.
Ahogy haladtak a munkálatok, felvetődött a kérdés, kié a nyári színház. Noha első látásra egyszerű lenne a válasz, de a bürokrácia hazájában, a választásokat megelőző évben ez sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk. Nehéz munkának bizonyult eldönteni, hogy a város vagy a megye tulajdonába kerüljön-e a létesítmény, hiszen a projekt mögött elsősorban a város állt, miközben a színház – pontosabban ma már a két váradi színház – megyei intézmény, s a beruházás 3 millió új lejes költségeinek is közel a felét a megye fizette. Végül ennek a vitának is pont került a végére: a nyári színházat a két színháznak kell megtöltenie tartalommal, és értelemszerűen eltartania és működtetnie: a nagyváradi magyar és román színháznak. Ezt jelezte az is, hogy a megnyitón mindkét nyelven köszöntötték a publikumot és a megjelent személyiségeket.
*
A szép nyári estén örömmel mentek a váradiak birtokba venni a Várszínháznak elnevezett létesítményt. A bejáratnál nincs parkolóhely, igaz, parkoló sincs, mindenki beáll az autójával, ahogy tud. A főkapun lehet bemenni, az első lépéseknél még nincs gond, lehet magas sarkúban is járni. A nézők elvonulnak a már említett termek mellett. A vár területe építőtelep, látszik, renoválják, csak kicsit lassan megy, érthető, nem könnyű feladat minden elvárásnak megfelelni.
A 16. században épült Csonka bástya, azaz a színház felé vezető úton elfogy az aszfalt, meg a kockakő, meg a macskakő, és marad a homokos, buckás talaj. Következik az enyhe emelkedő, melynek nagyon elmésen a tetején kell megmutatni a jegyet, meghívót, illetve átvenni a szóró- és emléklapot. Ez azért izgalmas, mert ahogy emelkedik az út, úgy mélyül mellette az árok. Szerencsére senki nem botlott meg, egyik hölgynek sem bicsaklott ki a bokája, mert menthetetlenül legurulhatott volna a dombocska oldalán.
Még kicsit kell mászni felfelé, és az érdeklődők már benn is vannak az amfiteátrum jellegű létesítményben. Nyolcszáz ülőhely van. A baj az, hogy oldalról nem látni jól a színpadot.
A trapéz alakú színpad kicsi, és főleg keskeny – a műemlékvédelmi hatóság nem engedélyezett nagyobbat, ahogy a fedett színpadot is csak ideiglenesen tudják majd megoldani. Kulisszák sehol, színpadtechnikát vinni kell, az öltözők a színpad alatt. A poén viszont az, hogy a színpad betonból épült. A színházi emberek ezen vagy nevetnek, vagy dühöngnek. Betonból sok mindent lehet építeni, de színpadot semmiképpen. Merthogy a színpadnak is akusztikája kell hogy legyen. Járni nem lehet rajta, nemhogy táncolni. Ez nem színház, legfeljebb betonplaccal ellátott aréna – morognak a hozzáértők. Azt is mondják viszont, hogy semmi nincs veszve, át lehet építeni: elvenni a hatalmas nézőtérből, kiszélesíteni a színpadot. Akkor lehet többszereplős zenés előadásokat bemutatni, és jut hely még valami kis kulisszának is – ha nem is teljesen megfelelőnek. Csak remélni lehet, hogy a jövő évi igazi szezonkezdésre be is fejezik az építkezést.
*
Az ünnepélyes megnyitón a magyarországi ExperiDance tánckara mutatta be az Ezeregyév című produkcióját. A Román Sándor vezette nemzetközi hírű társulat előadásához a színházból kellett deszkát és balettszőnyeget vinni, mert a betonon nem lehet táncolni. Így sem csattogtak kellőképpen a szteppcipők, a díszletet pedig nem lehetett feltenni, mert nem fért be, és a táncosoknak ügyelniük kellett, hogy össze ne ütközzenek a sokkal kisebb méretű színpadon, mint amilyenre a produkciót koreografálták. A vérprofi művészek előadása a körülmények ellenére is élmény volt. Noha a magyarság ezeregy éves történetét kissé iskolásan fogalmazták meg, humorukkal, virtuozitásukkal feledtetni tudták a forgatókönyv hiányosságait. Pompás jelmezek, kifejező arcjáték, no meg a nem elégszer dicsért tánctudás voltak a produkció jellemzői.





Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!