Novelláról novellára

2015. 10. 31. 10:10

Rövidpróza vetélkedőt tartott középiskolásoknak hat iskola részvételével a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium. A diákokat az irodalommal megbarátkoztatni hivatott rendezvény már-már kimerítette Tasnádi-Sáhy Péter kollégánk pozitív jelző készletét.

 

 

Irodalmat tanítani manapság nem könnyű feladat, ezt pár évvel ezelőtt a saját bőrömön is megtapasztaltam. Akkori élményszerző iskolatúrámon alkalmi tanerőként arra a megállapításra jutottam, hogy az ifjúság nagyobbik része számára az irodalom olyan, mint a háromfejű csirke a spirituszban: furcsaságánál fogva időnként képes átlépni az ingerküszöböt, de elképzelni is lehetetlen, hogy élő embernek szerves kapcsolata legyen vele.
Az okok mély elemzése bizonyára túllépné egy ilyen könnyednek szánt jegyzetecske kereteit, gondolom, jelentős mértékben a tananyag a ludas (porallergiásoknak kevéssé ajánlott), illetve a körülmények. A mai srácok képek tömkelege között nőnek fel, nincsenek hozzászokva, hogy saját belső filmet készítsenek szöveg alapján, így az írott művek egyértelműen hátrányból indulnak. Hiába a Gutenberg-galaxis utáni éra hihetetlen kínálata ingyenesen elérhető tartalmakból –egész könyvtárat vághatunk zsebre kis erőfeszítéssel – manapság nem teremnek olvasók minden bokorban.
Az előbbi felvezetés után gondolom teljesen egyértelmű, miért élem meg csodaként, a pénteken (október 30.) a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban szerzett élményeimet, ahova Novelláról novellára című rövidprózai vetélkedőre voltam hivatalos, hat iskola (négy nagyváradi, egy székelyhídi és egy borsi) diákjainak részvételével, felsős, illetve középiskolás korbontás szerint.
Na jó, mégis részletezem, miért beszélek csodáról. Először is mert az eseménynek azon kívül, hogy a szervezőket (Zsíros Anikó, igazgató, Bán Imola és Tamás Péter Réka, magyartanárok) hajtotta a lelkesedés, nem volt semmi apropója (se iskola másképp, se évforduló) hacsak az nem, hogy tavaly már elkövettek egy hasonló rendezvényt nagy sikerrel, Örkény István egypercesei alapján.
Az idei verseny tematikáját a felsősöknek magyar írók művei adták (bekukkantva a terembe Nádas Péterről szóló jegyzetet láttam egy asztalon) a gimnazistáknak pedig Karel Čapek nyolc novellája. Igen, Karel Čapeké, aki se nem magyar (merthogy cseh), se nem a tananyag része, pusztán csak remek író. A tudományos fantasztikus irodalom előfutáraként ő alkotta, meg a robot kifejezést (ha már így tobzódunk a műveltségben, a szláv robota – szolgamunka – szóból), de emellett rengeteg ma is releváns társadalmi problémával foglalkozott műveiben.
Bár szerintem ennyi bizonyíték egy szentté avatási procedúrában is elég egy jelenség csoda mivoltának alátámasztására, azt is hozzáteszem, hogy a verseny egy irodalmi kávéház díszletei között zajlott, századfordulós hangulatban. Akinek kedve volt, korhű, vagy ahhoz hasonló ruhát öltött, illetve a húszas, harmincas évek zenéi szóltak aláfestésként, legtöbbjük Budapest Bár feldolgozásban.
Mindemellett a hét körből álló feladatsor is elmésre sikeredett, remekül mutatta, hogy mindenféle híreszteléssel ellentétben a mai középiskolások szívesen adják kreatív munkára a fejüket, csak legyen, aki ilyen jellegű igényt támaszt velük szemben. Ha szépen kérik őket, írnak rímbeszedett bemutatkozást, felfedik egy novellahős eltitkolt bűneit, verset írnak újsághírből, rövid jelenetet készítenek, vagy éppen velős tanulságokat vonnak le eszperente nyelven. Szívesen játszanak a valósággal, ha bátorítjuk őket, ha eszközt adunk a kezükbe, bizonyos helyzetekben pedig azért tűnnek bátortalannak, eszköztelennek, mert mi hagytuk őket támasz nélkül.
Ennek az eseménynek egyetlen hibája van, az viszont nagy: még csak három napig sem tart, ahogyan egy rendes csodához illik. Minden jó szándékú, tevékeny pedagógustól elnézést kérve állítom, szellemiségét tekintve ritka madár mifelénk.
Pedig nemhogy gyakran kellene ilyen vetélkedőket szervezni, hanem nagyjából minden egyes hétköznapi irodalomórának hellyel-közzel így kéne kinéznie.
Csak ámulhatnánk, egyszerre mily nagyot fordulna velünk a világ, pedig nem indulna meg ennyitől a föld alattunk, és éhenkórász művészből sem tekeregne több az utcákon. Éppen csak egy kicsivel több kreatív, játékos, világra nyitott ember élne közöttünk, akiknek nem kéne az „identitás” címszót fel-felütve elmagyarázni, hogy mi dolguk van egymással, szépen rájönnének maguktól is.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!