Halk sikolyú fehér viaszgyöngyök

2015. 10. 31. 13:48

November elsején minden halottnak kijár a kegyeletteljes emlékezés, még akkor is, ha ma már ez sok ember számára puszta konvenció, vasárnapi „programmá” lett. Bögözi Attila jegyzete.

 

Egy régi, furcsa mesében – gyerekkoromban, nagyszüleimtől hallottam először – az emberek arra kérik a mennyei atyát: vegye le róluk a halált. És csodák csodája, a kérés meghallatásra talált, de amint mondani szokás, hamar kiderült – alig néhány év alatt –, hogy nincsen benne semmi köszönet.

Mert az öregek nem adták ki kezükből a vezetést, görcsösen ragaszkodtak előjogaikhoz, így a fiatalok nem jutottak szóhoz, a haladás pedig megállt. A világ pedig észrevétlen állandósult átmeneti állapotba merevedett, a nyomorkodók, betegek lassú kárhozatban égtek, mert nem volt lehetőség arra, hogy a halál megváltsa szenvedéseiktől őket. A szeretet is kezdett párologni, nem volt elválás, kiveszett a viszontlátás öröme, s lassanként a jóllakottság vett erőt az embereken, akik nem tudták, hogy mi a bajuk.

Abban a mesebeli világban nem volt ugyan halál, de öröm és boldogság sem. Hosszú évek múltán értettem meg a mese üzenetét, hogy a haláltalan élet csak a mennyben üdv. A földön kárhozat.

Nos, immár kerek harminc éve, hogy mindenszentek napján kimért, lassú léptekkel, meg az alkalomhoz illő, őszirózsáktól roskadó virágcserepekkel rendszeresen kisétálok az erdő alá, a városi temetőbe, ahol áldott emlékű jó apám három évtizede, tizenöt éve pedig már kisöcsém is nyugszanak.

A temető fele vezető úton, melyről réges-rég elkoptak, „az égig érő kockakövek” is, mindig eszembe jut ez a mese, és a dolgok mélyebb értelme felett elmélkedve, folyton azon tűnődöm, vajon én tudnék-e ilyen haláltalan világban élni?

Ám valahányszor ez a kérdés bennem felmerül, a temető az, ami segít a válasz megfogalmazásában. Mert a temetőben a sírokon a virágot szeretem. Jobban, mint egy-egy síremlék szemkápráztató műalkotását, ami már anyagával is – legyen az fehéren villogó márvány vagy csak egyszerűen az idő múlásával dacoló kő – hivalkodó.

A virág nem hivalkodik. És nem is dicsekszik. Elhervad, mint a halott, mint a halott emlékezete az élők szívében. Aki a virágot ülteti és ápolja a síron: annak keze, szíve és lelke ott van a mellett, aki a sírban nyugszik. S ha már nem dobog a szív, ha már a lélek elrepült s a kéz is elszáradt: megszűnik a virág is. Minek élne tovább? Miért szórná illatát és sugarait? Ha már úgy sincs kinek.

Tudom, minden halál fájdalmas. Mégsem a sok halott fáj igazán. Azok távozása sajog szívtépően lelkünkben, akiket egyes szám első személyben gyászolunk. Régebben is, bármerre vitt a világban utam, első sétáim egyike a temetőbe vezetett. Akkor azért, hogy fogalmat alkossak: kik hagyták ránk ezt a nem mindig kellően megbecsült jelent, most pedig, mert fájóan megtanultam: csak azt értékeli igazán az ember, akit visszavonhatatlanul elveszített.

November elsején minden halottnak kijár a kegyeletteljes emlékezés, még akkor is, ha ma már ez sok ember számára puszta konvenció, vasárnapi „programmá” lett. Mint ahogy az ünnepek, úgy a gyász tartalma is gyakran formasággá csupaszul, de megnyugtató, hogy legalább annyian vannak azok is, akik az egész évben bennük rezgő, szelencébe zárt emlékezést ezen a napon engedik fájdalmassá áradni – hogy azután fegyelemmel viselhessék tovább.

A sírokra helyezett virág, a gyertyaláng fakasztotta fehér viaszgyöngyök halk sikolya, jelzés arról, hogy akik hiánya – az idő távlatából – veszteség, mégis élők. Emlékezetünkben. Addig, ameddig van, aki emlékezzen rájuk. Mert a halál igazi pillanata nem az, amikor porból lett testünket visszaadjuk a földnek, hanem amikor nincs, nem lesz már, aki emlékezzen. Ránk sem.

Egy keleti bölcs mondta, hogy az élet zarándoklat a halál felé. Ez jut eszembe, amikor a hófehér, rozsdabarna, aranysárga virágokat a csonkig égő gyertyák fényében magukra hagyjuk halottainkkal, hogy rövid haldoklásukkal mintegy reprodukálják szeretteink földi pályafutását, ahogyan születettek, éltek, kivirultak, elhervadtak, porrá váltak. Csillagporrá. Hogy világítsanak.

És ilyenkor, halottak napján, magam előtt látom lila ajkú, fekete kendős apró termetű nagyanyámat is, amint szelíden lobogó gyertyák sorfala között, tipegő léptekkel vonult a temető fele, egészen addig, amíg egyszer lábából végleg kifogyott a lépés. Elfáradt karjain mindig sok-sok virág volt. Ajkán halk imát morzsolt. Arra kérte a jó Istent, engedje meg, hogy követhesse nagyapámat. Hogy világíthasson ő is.

Most pedig azon tűnődöm: vajon, gyújtanak-e gyertyát értünk az ÖRÖKLÉTŰEK?

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!