Iskolapélda

Munkatársunk izgalmas kalandba keveredett: négy napon keresztül irodalmat próbált tanítani az egyik romániai magyar oktatási intézményben. Az iskola és a szereplők védelme érdekében mind az iskola nevének, mind saját személyének felfedésétől e rendkívüli esetben eltekintene, jóllehet maga is idegenkedik az anonim szerzőktől.

Mikor egyik magyartanárnő ismerősöm megkeresett, hogy helyettesítsem néhány napig, amíg ő továbbképzésen vesz részt, a részletek (hányadikos diákok, mik a témakörök) ismerete nélkül, azonnal igent mondtam. Ennek két fő oka van: kezdek abba a korba érni, amikor már egyre kevésbé pontos a rálátásom a mai kis- és nagy kamaszok életére, az őket foglalkoztató problémákra, és ezen egyre csökkenő mennyiségű információ birtokában azon veszem észre magam, hogy sokszor keserű szájízzel sztereotípiákat gyártok róluk, ami mély szomorúsággal tölt el. Másrészről a Gutenberg-galaxis és méltó utódainak töretlen híveként, igencsak érdekel, hogy a most felnövő generáció milyen viszonyt ápol ezzel az univerzummal, aminek felmérésére egy magyaróránál jobb alkalmat keresve sem lehet találni. Mint az „éles bevetés” előtti szombaton megtudom, a válaszok – a rendelkezésre álló idő rövidsége, illetve a mintavétel szűk spektruma okán talán pontosabb, ha inkább gondolatébresztő benyomásokról beszélek – megszerzéséhez két hatodik, egy kilencedik és két tizedik osztály lesz a segítségemre. Barátnémmal abban maradunk, hogy szakképzettség híján nem kell a kötelező tananyaggal haladnom (ezt nem is vállalnám), de azért igyekszem hasznosan tölteni az időt, a megadott támpontok alapján. A hatodikosoknál viszonylag egyszerű a helyzetem, konkrét feladatot kapok: az előző évben már leadott János vitézre vonatkozó részt kell kitöltetnem a gyerekekkel a munkafüzetben. A kilencedik osztálynak kiadta, hogy hozzanak középkori legendákat, így azokat kell átbeszélnünk, különös tekintettel a csodák szerepére, a tizedikekben pedig Csokonai a téma, nagyjából csináljak vele, amit akarok. Ezekkel az ukázokkal kényelmesen el is vagyok vasárnap estig, amikor elkezd derengeni, hogy esetleg készülnöm kéne. Az rendben van, hogy az említett témákban az általános műveltség szintjét ütöm, de a katedrán ez édeskevés lesz, így éjfélig a gép előtt ülök: életrajzok a fontosabb adatokkal, János vitéz másnapra előirányzott penzumának átolvasása, Csokonai, kis felvilágosodás (némi Rousseau és Voltaire, csak a biztonság kedvéért) és néhány szó a legendákról. Mire végzek, viszonylag bebiztosítottnak érzem a következő napot, de az éjszakai nyugalomhoz ez sem elég, újabb szorongás fél háromtól kezdve: éjjeli bagoly létemre reggel nyolckor már meggyőző formát kell hoznom, pedig már az is teljesíthetetlen feladatnak tűnik, hogy ne aludjak el.
Utóbbit sikerül elkerülnöm, fél nyolckor már a tanáriban rágom a körmöm, csúcsformáról viszont szó sem lehet.

Hallani se akar Csokonairól Az első órát az egyik hatodikban töltöm, és azt hiszem, elég elfogadhatóan veszem az akadályt. A gyerekek nagyon élvezik, hogy együtt olvassuk a szöveget, az egyes sorok boncolgatása is érdekli őket, amikor a „szívemnek gyöngyháza” kifejezés kapcsán a gyöngyhalászatról mesélek nekik, tátott szájjal hallgatnak. Ezzel a sikerélménnyel dübörgök be következő órán a párhuzamos osztályba, de a fiatalos lendület hamar elakad. Teljesen más attitűd fogad: a felolvasást néhány versszak alatt elunják, a magyarázataim iránt érdeklődő keveseket az érdektelen többség megpróbálja elhallgattatni, igazat megvallva nehezen kezelem a helyzetet, arról nem is beszélve, hogy akad itt néhány differenciált oktatásra szoruló gyerek is, akiknél első nap már az is teljesítmény, ha az osztályteremben tudom tartani őket.
A következő órán sem leszek sokkal jobb kedvű, az egyik tizedik osztály hallani sem akar Csokonairól, láthatóan az irodalom sem érdekli őket, A reményhez című verssel próbálkozom, de nem sikerül megragadni vele a figyelmet. Fölteszik a kérdést, hogy miért is kell nekik ezt tanulni, és sajnos nem tudok elfogadható választ adni, Csokonai poeta doctusi érdemeit nem fogadják el érvnek. Az óra végén viszont valami viccelődés kapcsán feldobom, aki másnapra verset ír (legyen az bármilyen, csak rímeljen), beajánlom a tanárnőnél egy tízesre. Mielőtt a másik társaságnál kell házalnom a nem éppen toplistás Mihályunkkal, a kilencedikben kicsit kifújom magam, kellemes óra, bár nem teljesen az én érdemem, érdeklődő fülekre találok, így könnyű. Feljegyzendő tapasztalat: valahogy nem kötik össze a történelmet az irodalommal. Így kis áttekintéssel kezdjük: középkor kezdete, vége, amikor itt ez volt, akkor ott mi, de sikerül gyorsan rendezni a sorokat. Aztán Szent Miklós történetét elemezzük (az egyik lány által hozott anyagból), végül mi magunk próbálunk legendát gyártani Chuck Norrisra az ismert formula alapján, erre nagyon vevők, a módszert érdemes megjegyezni. Az újabb csokonais órán már ravaszabb vagyok: a költő életútjának renitens vonásait (italszeretete, többször ki akarják vágni) emelem ki, és a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz című költeményt elemeztetem velük, de őszintén szólva ezekkel a húzásokkal is csak a totális bukást sikerül éppen hogy elkerülnöm: Ez is valami.

Tananyag-csomagolás Hullafáradtan, zsibbadt gégefővel támolygok haza, meg kéne tudni, tanítanak-e hangképzést a tanároknak, vagy a természetes szelekció alapján csak az erősebb hangszálakkal rendelkezők maradnak a pályán. Nincs sok időm ilyen elvont problémákon merengeni, kedden mind a két tizedikkel van órám, és mindenképpen pár figurás lapot elő kell rántanom a farzsebből, ha nem akarok óra és cipő nélkül eltántorogni az asztaltól. Hosszas elmélkedés után a fő problémát a következőképpen definiálom: ezek a srácok jórészt úgy tekintenek az irodalomra, mintha háromfejű csirke lenne a spirituszban, amit – teljesen érthetetlen módon – folyton odatolnak a képükbe tanulmányozásra. Ez egyébként nagyrészt nem a tanárok hibája, inkább a tananyagé, amit, a kezembe kerülő tankönyvekben olvasottak alapján, sok esetben igencsak nehéz lehet eladhatóvá tenni, de ugye nekem csak párszor kell villantanom, ami ilyen rövid távon azért még bírható szuflával. A stratégiát viszonylag könnyen sikerül kidolgozni, Csokonait valami mai ízletes falatkába csomagolva kell lenyomni a torkukon. A kivitelezés már nehezebb dió, hosszasan pergetem a kötetet, míg rálelek a megoldásra A távolról kínzó című versben, mely valahogy így hangzik: „Rég nem valék tevéled szemben / Rég is nem láttál engemet: / S ládd, mégis távollételemben, / Lilim! gyötörtél engemet. / Bár félre volt lakásom – félre, /Északra lakván én, te délre: / Mégis tüzed velem lakott, / Mindég perzselte északot. / Most a tűz mellett vagyok: / S nincs oly szenvedésem; / Mert égésim oly nagyok, / Hogy meghalt érzésem.”
Az első nagy előnye, hogy rövid, és viszonylag könnyen dekódolható: a pasas régóta vágyik a nőre, kínlódik rendesen, viszont amikor megkapja végre, a vágy meghal. A másik fegyvertény a verssel kapcsolatban – reményeim szerint az ász a király mellé –, hogy Lovasi András (Kispál és a Borz) 2004-ben írt Vackolj belém! című dalszövege nagyjából ugyanezt az életérzést örökíti meg, csak a plátói szerelem egy házibuliban teljesedik ki, mielőtt átvenné helyét a semmi, mely lássuk be, a mai 16 évesek számára – sajnos vagy nem sajnos – talán egyszerűbben értelmezhető, merthogy, jobbik esetben városi legenda szintjén, minimum hallottak ilyesmiről. Emellett az utolsó képben (Most Nagy Lászlót olvasok, mindenki tudja, jobb egy Isten is, mint a semmi, / Fogatlan úszóknak meg mi a túrónak kellett a folyón átmenni) könnyen felismerhető a Ki viszi át a szerelmet utolsó két sorának a parafrázisa. Tehát van két szerzőnk, akik kétszáz év távlatából szinte ugyanazt a szituációt élik át, mindeközben a második szöveg nem értelmezhető teljes egészében egy harmadik, ötven évvel korábbi vers ismerete nélkül. Mi ez, ha nem az irodalom élő szövete?
Reggelre a lelkesedés alábbhagy, hiába bízom a sikerben, a terem ajtaja előtt még remeg a lábam, de ok nélkül. Teljes siker. Mármint a saját mércémmel mérve. Sikerül majd az osztály felét lekötnöm, sőt néhol csillogó szemeket is látok, ami pedig a legjobb hír, a legkeményebb diónak tűnő srác a hátsó sorból a legaktívabb. Remek. Viszont az osztály másik fele rám sem bagózik, ha igazi tanár lennék, nem mondhatnék le róluk, és ha az érdeklődőkre építem az anyagot, akkor nekik talán azt a minimumot sem sikerül besulykolni, amivel átcsúsznak a vizsgán. Ha pedig arra törekszem, hogy a minimumot beléjük „verjem”, akkor a jövő irodalomkedvelőinek, ne adj’ Isten irodalomteremtőinek, nem táplálom be a kellő inputokat, és a fene megette az egészet. Megoldhatatlannak tűnő képlet, nem tudom, hogy a tanerőknek megadják-e valahol a kulcsot hozzá, vagy ők csak simán duplán készülnek minden órára és önmagukat is lekettőzik. A másik tizedikben hasonló eredménnyel zárok, érdekes, hogy inkább a fiúk figyelnek, néhány lány az orra alatt morog inkább, és tüntetően matek leckét old. Viszont nagy meglepetésemre heten írtak verset, mind az őszről szól, akad köztük egész jó is, merem hinni, hogy némelyekben tényleg felébredt az alkotási láz, nem csak a jó jegy reményében forgatták hirtelen termett költőik a tollat. A hatodik osztályokban folytatom a munkát János vitézzel, kicsit próbálom játékosabbra, interaktívabbra venni a figurát, így a kevéssé érdeklődő osztályban is nyugszanak a kedélyek, a kilencedikben pedig véleményem szerint a legjobb fej középkori figuráról, Villonról mesélek, és viszek pár balladát is, szeretik, minimum nagyon toleránsan viselik a lelkesedésemet.
Még csak a második nap végére értem, de már hullafáradt vagyok, mind fizikailag, mind idegileg. Leginkább a fegyelmezés készít ki, abszolút nem vagyok hozzászokva, hogy – többek között – olyan embereknek kelljen beszélnem, akiket nem feltétlenül érdekel a mondanivalóm, viszont kötelesek hallgatni, legalábbis jelen lenni.

Gangnamtól a Hídavatásig Szerdán szerencsére csak három órám van, a hatodik osztályokkal, illetve a kilencedikkel, még szerencse, a könnyített pályán is majdnem elvérzem. A kilencedikesek megkérdezik, nem játszhatnának-e, azonnal engedek a csábításnak, egy sarokból figyelem őket, nagyon kellemes élmény, értelmes csapatépítő játékokkal szórakoztatják magukat egész órán. Ekkor hallok életemben először a jelenleg nagyon divatos Gangnam Style című számról. Utána minden osztályban elsütöm valamilyen formában, mindenki ismeri. Öregszem. Sajnálom, hogy csak írás közben nézek utána a PSY névre hallgató dél-koreai úriember bugyutácskának tűnő slágerének, mert sok érdekes infót mondhattam volna a srácoknak ezzel kapcsolatban, például hogy a cím Szöul harmadik legnagyobb, hajdani ipari területből magát a legmenőbbé kinövő kerületére utal. Biztos nem tudják, jó téma lenne kicsit beszélgetni ennek kapcsán a változó világrendről, az ázsiai országok előretöréséről, bár erre, gondolom, egy osztályfőnöki óra lenne a legalkalmasabb, amit természetesen nem kellett tartanom. A nap utolsó érdekessége, hogy két emeletet átszelve, a tízperces szünet végére a hatodikosaimhoz simán eljut a hír, hogy a kilencedik egész órán játszott, így – lássuk be, jogosan – ők is a jussukat követelik. Tekintélyemet megőrzendő, a következő napban állapodom meg velük, és tekintve az iskola folyosóinak hihetetlen hírvezető képességét, az eddig kínzott osztályokban is szabad programmal készülök az utolsó napra, kivéve persze a locsi-fecsi kilencediket, ahová a Haláltánc-balladát viszem Faludytól, illetve az ugyanarra a rugóra járó Hídavatást Aranytól. Gondolom, nem meglepő: élvezik. Az egyik lány már ismerte, színjátszó táborban találkozott vele, a felolvasást is vállalja. Tőlük igazán nehéz szívvel búcsúzom, ha mindig ilyen órákat lehetne tartani, rögvest beiratkoznék magyar szakra.
A két hatodikban kvízt játszom megint eltérő eredménnyel: az érdeklődőbb osztály kéri, hogy ez legyen a megmérettetés formája, a csapatokat vita nélkül szétosztom, a témakörökben is könnyen megegyezünk egymással. Amikor az igaz vagy hamis feladatnál azt az állítást kell mérlegelniük, hogy a gomba növény-e, majdnem leesek a székről, az egyik kisfiú közli magabiztosan, hogy nem, mert nincsen neki klorofilja, és így nem tud fotoszintetizálni. Szavam sincs.
A másik osztályban nehezebben indul a dolog, de végül itt is jó tapasztalatokat szerzek. A csapatelosztásnál problémát jelent a speciális nevelési igényű tanulók elhelyezése, őket nem akarják vállalni, és igazából ők sem akarnak játszani. Ennek kapcsán hozzáértőknek érdemes lenne vizsgálatot végezni, hogy ez menyire van így rendjén. Mert ha egy gyerek úgy szocializálódik, hogy ő a „buta”, akinek soha semmit sem kell tudnia, mert a követelményrendszert nem rá szabták, akkor hol a sikerélmény és a motiváció ahhoz, hogy képességeiből kihozza a legtöbbet? Szép dolog az egyenlősdi, de ez nekem inkább álszentségnek tűnik, megjegyzem még egyszer, a dologhoz abszolút nem konyító mezei újságíróként.
Emellett még számos ponton szorulna minimum átgondolásra a rendszer, kezdve talán azzal, hogy láthatóan semmit sem kezd a teljesen megváltozott világgal. Még mindig fixnek tűnő kategóriákat akar elfogadtatni a diákokkal, miközben a koreai hip-hop nem a legszélsőségesebb példa arra, hogy milyen impulzusok százai, ezrei érik őket hetente, melyek befogadásához, rendszerezéséhez nem túl sok támpontot kínál. Viszont óvatosan kritizálok, mivel nem tudom, mi lenne a helyes megoldás, mentségemre szolgáljon, nem is feltétlenül az én feladatom megtalálni azt. Egy dolgot viszont boldogan ki merek jelenteni: a hiba szerencsére még mindig nem a gyerekekben van.