Mozimustra: Játék a fantáziával

A film akkor válik teljessé, ha azt megnézte valaki, és értelmezte a maga számára, kitöltötte az üresen hagyott helyeket a saját képzeletével, de hogy melyik film mennyi lehetőséget ad a képzelőerőnknek, az változó. Kustán Magyari Attila ezúttal két olyan alkotást mutat be, amelyek eltérő mértékben igénylik a néző fantáziáját.

Jerome Bixby forgatókönyvíró halálos ágyán tett pontot a The Man from Earth (2007) című munkájára, amelyhez fia, Emerson olyan rendezőt keresett, aki apja munkáját megkíméli a fölösleges látványelemektől. Ezért kötött szerződést végül Richard Schenkmannel, aki másfél órás párbeszédet forgatott le, mindössze egy szobát és a szükséges szereplőket használva ehhez.
A történet pedig bőven kínált látványt: egy 14 ezer éves férfiról szól ugyanis, aki a jelenben történelemprofesszor egy egyetemen. John Oldman éppen bejelenti, hogy elhagyni készül az intézményt, ezért kollégái összegyűlnek nála, hátha sikerül megtudniuk indokait. Oldman ekkor közli, hogy ő halhatatlan, és már 14 ezer éve járja a bolygót.
A néző fantáziája beindul ekkor, és már régen másként működik, mint az átlagos filmeknél, ahol azt, amit hallunk, általában látjuk is. Ez az alkotás jóformán hanganyagként is működne: ahogy egyre mélyebbre kerülünk a történetben, egyre csavarosabbá válik, a kétkedő kérdések pedig egyre sűrűbben merülnek fel a különböző végzettségű kollégák részéről, úgy tárul elénk egy csodálatos világ, a történelem évezredei. Anélkül, hogy észrevennénk: közben csak falakat és embereket látunk.
Az őslakó számos meglepetéssel szolgál, amit nem volna ízléses elárulni, de annyit igen: új értelmezést kap számos dolog, és mindvégig döntésre képtelenek leszünk azt illetően, hogy Oldman kitalálta-e történetét, vagy igazat mond. Végül minden a helyére kerül, amikor pedig felgördül a stáblista, nem ér véget a film: ekkor kezdünk el gondolkodni azon, mit is láttunk…

Világvége az osztályteremben: Sötétedés után

Egy jakartai nemzetközi iskola utolsó tanítási napján izgalmas kísérlet részeseivé válik húsz diák. Tanáruk filozófiai kalandokba invitálja őket, amelyet a néző – az előző filmtől eltérően – úgy élhet meg, ahogy azt a résztvevők képzelőereje diktálja.
Az After the Dark (2013) című, John Huddles rendezte filmben a tanár által felvázolt történet szerint a világ végét éljük, a húsz diákból pedig tízet kell kiválasztani logikus döntések mentén, hogy képesek legyenek újra benépesíteni a Földet. Az első kísérlet során mindössze a cetliken, véletlenszerűen kihúzott szakmák mentén dönthetnek, de végül kudarcot vallanak. A második kísérletben más tényezők is segítenek a döntésben, valaki például hasznos volna, mint szakember, de impotens, tehát nem vehet részt az újranépesítésben.
Ami ez esetben minket érdekel, az a fantáziával való játék. Ezúttal nem bízzák ránk a látványt: látjuk a távolban robbanó atomtölteteket, a pusztuló világot, és azt a képzelt bunkert, amelyben a tíz kiválasztott diáknak együtt kell működnie. E kettős helyzet érdekes fordulatokat hoz: az osztályteremben padokban ülő diákokat látunk és az ablaknál álló tanárt, a bunkerben, a képzelt világban azonban még civakodásra, lövöldözésekre is sor kerül, amelyek időnként mintha a maguk útját járnák, függetlenül az osztályteremben zajló, valós történettől.
A kérdés mindvégig marad: lehet-e a ráció mentén dönteni morálisan kiélezett helyzetekben? Ezt követhetjük végig erős látványelemek segítségével a Sötétedés utánban.