Magyarul hosszúnak tűntek a szavak

Miért ez a téma? Amint olvasni kezdtem, Hertha Müller A róka volt a vadász című műve jutott eszembe. Temesvár regénye az, bár a Ceauºescu-diktatúra teljes látleletét adja. Abban is visszatérő motívumként jelen van a határátlépőkre leadott lövések nyomasztó ténye, mint annak a vidéknek a korabeli velejárója. Ezért is gondoltam arra, hogy Önöknek, akik Temesváron és a határövezetben éltek, többet vagy legalábbis mást jelent, mint nekünk, akik bár tudtunk róla, sohasem volt a mindennapi életünk része. Temesváriként fordult a téma felé vagy az újságírói kíváncsiságnak köszönhetően?

Nem mondanám, hogy Temesvár témája, inkább újságírói. Mindenki, aki ott élt, a határ mindkét oldalán – románok, magyarok, szerbek – ismert ilyen történeteket; tudta, hogy lőttek, hogy emberek haltak meg hosszú éveken át, hogy sokakat elfogtak, kínoztak, megvertek, visszatoloncoltak. Ezek a történetek éltek, lehet, hogy a határzónában élénkebben, mint máshol, de ez sehol nem volt titok.

Volt olyan konkrét, személyes tapasztalata, amelyre azt mondhatná, hogy ez volt az a szikra, amelynek köszönhetően nem egy újságcikk, hanem film és könyv lett mindebből?

Temesvári lakótelepünkön az egyik család egy héten át kereste a zsombolyai szerb bolhapiacra farmert vásárolni ment 19 éves fiát. Egy hét elteltével ládában hozták haza holttestét a hatóságok, megtiltva a szülőknek, hogy kinyissák. Azt mondták, vonatbaleset érte. A fájdalomtól megtört anya, aki nem tudta és nem akarta elhinni, hogy a fia halott, kinyitotta a ládát, levette, és mindmáig megőrizte a fiú ruháit. Ezeken tisztán látszanak a golyónyomok, kézzelfogható bizonyítékként arra, hogy nem baleset volt. Engem nagyon mélyen megérintett ez a történet, amiről annak idején suttogtak az emberek, ezért a forradalom után elmentem a szülőkhöz. Saját szememmel láttam a golyó lyuggatta véres ruhákat. Akkor mesélte el az anya, hogy ezekkel a bizonyítékokkal megkereste az ügyészséget, de semmi sem történt. Ezután kezdtem el hivatalos dokumentumokat keresni, ezzel kezdődött a dokumentumfilm készítése. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságától kaptunk adatokat, de ezek azokra vonatkoztak, akiknek sikerült épségben átjutniuk a határon, és menekültstátusért folyamodtak. Nem tudtak viszont információt adni a zsargonban csak bokorugróknak (frontieriºtii) nevezettekről, a jelenség méreteiről és áldozatairól. Ma már tudjuk, hogy több százezren voltak, akik megpróbálták, és nagyon sokaknak nem sikerült. Ezért a temesvári katonai ügyészséghez fordultunk, ahol a teljes nyugati határra vonatkozó dokumentumokat őrizték. Ott is már csak azokat az utolsó aktákat találtuk, amelyeket azokról a katonákról állítottak össze, akik lőttek. Áldozatok nevére kiállított dokumentumok nincsenek, ilyent már soha nem találunk. Kizárólag azt vizsgálták formálisan, hogy a katonák a szabályzatnak megfelelően használták-e a fegyvert. A dossziékban azonban benne vannak a meggyilkolt áldozatokról készült fotók, térképek, vázlatok, szerepel az eset leírása. A katona mindig elmondja, hogy szabályosan járt el, ő ártatlan, és minden esetben fel is mentik. Igaz, az akkori Románia jogrendje és katonai szabályzata szerint a határátlépési, szökési kísérlet politikai bűnténynek számított, a megtorlás is ennek megfelelő volt. Egyértelmű utasítás létezett a fegyverhasználatra. A visszatoloncoltak is sokat szenvedtek. Mindenekelőtt jól elverték őket, mert ezt kellett minden esetben elsőként tenni. Ezután következhetett a börtön, majd a kijelölt munkahely, általában kényszermunka. Családjaik is szenvedtek, mert ők is az állam ellenségei lettek. De nagyon sok kocka hiányzik még a teljes képből.

Megismerjük valaha a közelmúlt részleteit, azt az időszakot, amely egyelőre sok tekintetben elveszni látszik?

Tényleges dokumentumok soha nem kerülnek elő, mert soha nem az áldozat szemszögéből rögzítették az eseményeket. A román igazságszolgáltatás egyetlen formája sem indított vizsgálatot az ügyben, mindmáig senki sem firtatta, ki volt a hibás. Nehéz is olyan bűnöst találni, aki nem tudja fedezni magát. Ez volt a törvény, ez volt a szabályzat, mi ezek szerint jártunk el, csak tiszteletben tartottuk a törvényt – általában ezzel védekeznek, a lövést leadó kiskatona és az azt elrendelő tiszt egyaránt. Kétségtelen, hogy az első számú bűnös a rendszer volt, de talán nem kellene itt megállni. Engem és a film készítőit az motivált, hogy az amúgy is szórványos nyomok eltűnnek, az aktákat bezúzzák, és nemcsak az igazságszolgáltatás, hanem a történészek is marginálisként kezelik a jelenséget, nem tartják eléggé fontosnak ahhoz, hogy kutassák. Ezért mi újságírók a saját eszközeinkkel fogtunk neki a felgöngyölítésnek. Európa-szerte kerestünk menekülteket, akik elmondták a történeteiket. Ezután összegyűjtöttem mindent, ami ebben a témában a médiában megjelent, majd az így gyűjtött adatok segítségével rekonstruáltuk a történetet.

Akadt olyan „újdonság”, amin elcsodálkozott, vagy amire végképp nem számított?

Valami nagyon perverz dolog jelent meg a nyolcvanas évektől. Azt tudtuk, hogy olyan kiskatonákat hoztak a határőrséghez a messzi Olténiából, Moldvából, akik nem tudták, mi történik, fogalmuk sem volt, hogyan néznek ki a szomszédos országok és népek, nem ismerték a vidék nyelvét. De az mégis meglepő volt, hogy ezekkel a fiúkkal tényleg sikerült elhitetniük, hogy a menekülők fel vannak fegyverkezve, akikre vagy lő a katona, vagy őt lövik le. Máig nincs lelkiismeret-furdalásuk. Idézek egy ilyen katonát, akivel sikerült beszélnem. Elmondta: tudta, veszélyes emberek a határsértők, és úgy gondolta „inkább sírjon az ő anyjuk, mint az enyém”.

A közelmúlt iránti érdeklődése az intézet programjaiban is érezhető, a Terror Háza Múzeum az egyik legfontosabb partnere a Román Kulturális Intézetnek. Milyen témákban dolgoznak együtt?

Két éve volt egy érdekes kiállításunk arról, hogy hogyan látják a gyerekek a kommunizmust. Ez a romániai kommunizmus bűneit feltáró intézet programja volt, amit ide is áthoztunk. Azt kérték a gyerekektől, rajzolják le, mit tudnak a kommunizmusról. Érdekes dolog állt össze, végül egy könyv is született belőle. Azt írták le, amiket megjegyeztek a szüleiktől, nagyszüleiktől hallottakból, és ahogyan ők értelmezték mindezt, a mai élet kontextusában. Ilyen és hasonló közös programjaink vannak, nemrég az a megtiszteltetés ért, hogy például ezt a könyvet is bemutatták.

Remek programjai vannak a Román Kulturális Intézetnek: dzsesszkoncertek, filmvetítések, színházi előadások, kiállítások. Mekkora az érdeklődés a magyarországiak részéről? Nekem az volt a benyomásom, hogy nagyon sokan vagyunk ott, akiknek nem kell fordítás, vagyis romániai magyarok. Engem ez is meglepett.

Egyre gyakrabban és egyre többen jönnek. A programjaink iránti őszinte érdeklődés időben szépen növekedett. Háromféle közönségünk van. Egy magyar értelmiségi elit, amely a rendkívül gazdag budapesti kulturális piacon keresi a különleges, változatos és minőségi programokat, s ezeket időnként nálunk találja meg. A másik kategória a romániai magyarok. Ez nagyon érdekes jelenség. Elmondásuk szerint mindenekelőtt azért keresik a kapcsolatot a Román Kulturális Intézettel, mert szeretnének „egy kicsit románul beszélni”. Szimpatikus és egyben megható is számomra. Itt látszik meg igazán, hogy egy romániai magyar a saját kulturális énjében hordoz legkevesebb két nyelvet – az anyanyelvét és a „hely nyelvét” –, és eljönnek hozzánk, hogy megtalálják egy olyan összetevőjüket, amely részük, és amellyel kiegészülve válnak egésszé. Az egykori otthont is keresik, mert ha valamely erdélyi városból érkezik meghívottunk, akkor biztos, hogy rengeteg onnan elszármazott érdeklődő is eljön. A harmadik kategória a román, aki épp itt él, itt dolgozik. De a magyarországi magyarok is egyre gyakoribb vendégeink, ami büszkeséggel tölt el, hiszen ez az intézet legfőbb célja – bemutatni, eljuttatni ehhez a közönséghez a román kultúrát.

Biztosan nehezebb a dolguk, mint a „nagyoknak”, a francia, angol, német hasonló intézeteknek…

Nem. Lehet, hogy öndicséretnek hangzik, hogy a testvérintézetek programjain örömmel, de nem kárörömmel, általában azt tapasztalom, hogy nálunk népesebb a közönség. Programjaink valós érdeklődést keltettek, dicsérik, szeretik őket, és ez nagyon jólesik. Néha érzem a dicséretben az őszinte csodálkozást, a meglepetést is, mintha azt mondanák, hogy „nézz te oda, mire képesek, nem vártuk volna”.

Gondolja, hogy bár lassan, de mi kelet-közép-európai népek is megtanulunk egymásra, a szomszédra is odafigyelni, vigyázó szemünket már nem csak a Nyugatra vetjük?

Az idő erre kötelez. Ugyanazon problémákkal küszködünk, a forint, a lej zuhan, közös fronton kell megbirkóznunk mindezzel, nincs időnk egymással harcolni, különben is, együtt könnyebb. Azt hiszem, van egy komoly kulturális bizonyítékom erre a növekvő egymásra figyelésre. Nézzük csak meg a kölcsönös műfordítások számát. Több száz román könyvet fordítottak magyarra az elmúlt húsz évben. A tavalyi budapesti könyvvásáron, amikor Románia is meghívott volt, Gabriela Adameºteanut ugyanolyan szeretettel és nagyrabecsüléssel fogadta a magyar közönség, mint korunk egyik legelismertebb írónőjét, Ulickaját. Esterházy és Nádas könyveinek gyönyörű román fordításaik vannak, és szereti őket a román közönség. Hivatkozhatnék arra is, hogy mennyire megtelik a színházterem, amikor valamely román társulat vendégszerepel Budapesten. Nem arra gondolok, amikor romániai magyar színház lép fel, hanem valamely román társulat. Legutóbb a krajovai színház Caligula előadása vonzott tömeget. De ugyanezt mutatja a román filmhét látogatottsága is. Persze, nem mindenki nyitott a másik megismerésére, mindkét oldalon vannak még begyöpösödött gondolkodási klisék, előítéletek. De az irány jó. A dolgok megváltoztak, a román–magyar kapcsolatok már rég nem rosszak, már csak a fejekben él az egykori fagyos viszony. Sokat tett ezért a politikum, de úgy látom, hogy a legjobb diplomácia a kultúra. Ezért dolgozom.

Honnan tud ilyen szépen magyarul, honnan ismeri ennyire a magyar kultúrát?

Otthonról. Elhagyott román kislányként magyar nevelőszülők fogadtak örökbe, és az első dolog, amit ajándékba kaptam tőlük, ez a nyelv volt, az ő nyelvük, amely az enyém is lett. De nem változtatták meg sem a nevem, ami egy magyarul beszélőnek szinte kimondhatatlan, sem az ortodox vallásom, és soha semmilyen módon nem próbálták befolyásolni, megváltoztatni eredeti identitásom. Abban sem akadályoztak, hogy román–latin szakos tanár legyek. Igazi szülők voltak.

Román iskolába járt?

Igen, mindvégig. Otthon tanultam meg írni, olvasni magyarul. Nehéznek tűnt akkor, amikor az iskolai tananyag és olvasnivaló mellett a vastag magyar meséskönyveket is olvasnom kellett. Románul korán kezdtem el olvasni, könnyűnek tűnt. Aztán amikor magyarul is olvasnom kellett, akkor nagyon hosszúnak tűntek a szavak. Később aztán úgy alakult, hogy ez a nyelvtudásom az életem során sokkal többet segített, mint az összes többi idegen nyelv, amit tudok.

Az újságírásból egyenesen a diplomáciába vezetett az út?

Tanárként kezdtem, ingáztam különböző helyekre, de tanítottam matematikát is, amikor nem kaptam román katedrát, dolgoztam tanítóként is, aztán könyvtárosként a temesvári könyvtárban. Dolgoztam a temesvári magyar napilap, a Szabad Szó újságírójaként, ekkor szereztem vissza és fejlesztettem az időközben halványulni kezdő magyar nyelvtudásom. Innen kerültem a Szabad Európa Rádióhoz, az Express Magazinhoz, majd egy idő után a közszolgálati televízió temesvári stúdiójához, amit hat évig vezettem is. Onnan érkeztem a kulturális diplomáciába.

Mi következik a budapesti kiküldetés után? Újabb város, újabb ország, vagy a bukaresti minisztérium?

Nem. Mi nem karrierdiplomaták vagyunk, hanem csak „asszimiláltak” a kiküldetés idejére, aminek lezárultával a diplomata státust is elveszítjük. Visszatérünk előző életünkhöz, én a temesvári televízió stúdiójához.