Kulturális stratégiák Erdélyben és Európában

Erdélyi magyar kultúrstratégia megalkotására van szükség – ez volt a Kulturális Autonómia Tanács legutóbbi ülésének egyik fontos következtetése. Nem először merül fel az erdélyi magyar intézmények, alkotók és kultúrafogyasztók érdekeinek összehangolhatósága, az, hogy mi látszik és mi láttatható ma Erdélyből. Parászka Boróka írása.

Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős főtitkár-helyettese a stratégiára vonatkozó kezdeményezéssel kapcsolatban arra figyelmeztetett: egyszerre tapasztalható fejlődés és hanyatlás, ennek a külső és belső okait pedig számon kell és lehet tartani. A stratégiaalkotók célja elsősorban az, hogy a folyamatokat hosszú távon lehessen belátni és irányítani, legalább negyedszázados távlatban. „Értő közösségre van szükség” – összegezte Hegedüs, aki a most alakuló stratégia négy alappillérét emelte ki: megoldásra vár a kultúrához való hozzáférés a lehető legtöbb erdélyi magyar számára, függetlenül attól, hogy hátrányos, vagy központi régióban él.

Kiemelten fontos a kulturális örökség megőrzése, helyreállítása és hasznosítása, de ugyancsak a stratégia része a kortárs alkotók támogatása, magyar közösség kultúrafogyasztói igényének erősítése.

Az RMDSZ – hangsúlyozta a politikus – elsősorban keretet teremt az együttműködési rendszer kiépítésére a civil szervezetek, egyházak, intézmények részére. Olyan kérdésekre kell választ találni, hogy mit kezdjünk a tájházakkal, képtárakkal, helytörténeti kiállításokkal. Szükség van-e egyáltalán rájuk? Ha igen, ki működteti? Mihez kezdünk az épített örökséggel? Melyek a magyar műemlékek, kinek a tulajdonában vannak, és azokat ki, milyen feltétellel használja? Melyek az erdélyi magyar kultúra prioritásai? Ha ezekre és az ehhez hasonló kérdésekre a szakma válaszol, és kijelöli az együttműködések módját, rendjét, akkor ezt a politikusokkal, önkormányzati vezetőkkel is el kell fogadtatni. Nem csak az önkormányzati szféra támogatására, de az állami finanszírozás hatékonyabbá tételére is szükség van. Ma azt sem tudni pontosan, hogy az államilag finanszírozott kulturális intézményekben hány magyar ember dolgozik. A cél a számarányos foglalkoztatás biztosítása, mert van elég jól képzett, de gyakorta rosszul, vagy elégtelenül foglalkoztatott szakértő. „Nem akarjuk feltalálni a spanyolviaszt” – nyilatkozta Hegedüs, aki emlékeztetett, vannak már jól bejáratott finanszírozási formák, kezdeményezések, ezek azonban továbbgondolásra és összekapcsolásra várnak.
Hogy hogyan alakul a stratégia fejlesztése, megszólítható-e a szeparáltan, sokszor egymás ellenében működő kulturális szektor, az a következő hónapokban dől el. Mint ahogy az sem egyértelmű, hogyan egészíti ki egymást a kulturális közösségi igény fejlesztése, a kortárs kultúra támogatása, az örökségápolás és -hasznosítás. Bár a Román Kulturális Intézet igazgató-helyettesévé az RMDSZ jelöltjét, Nagy Mihály Zoltánt nevezték ki, nem látni, hogy lesz-e belföldön és külföldön működtethető erdélyi magyar kultúrdiplomácia. Nyitott kérdések sora. A stratégiák alkotására és megvalósítására vannak különböző európai példák. Intézményvezetőket, a magyar kultúra képviselőit és alkotóit kértük arra, mondják el szubjektív benyomásaikat, mi kell a sikeres jelenléthez és érvényesüléshez

Ablonczy Balázs, a párizsi Magyar Intézet vezetője Nem hinném, hogy van nemzet Európában, amely a magyarnál érzékenyebben reagálna saját külhoni megítélésére. A bulvárlapok „Ivett lábai előtt hevertek a törökök” felcímeitől kezdve a kényszeresen mindig ugyanabban a körben (vö.: sakkozás a Széchenyi-fürdőben) mozgó országimázs-videókig sok minden mutat arra, hogy visszaigazolásra állandóan szükségünk van. A magyar kultúra külföldi képviseletében ez az első kérdés: mi az, amit mutatni akarunk magunkból? Amit fontosnak tartunk? Vagy amit mások tartanak fontosnak? Ha a saját értékítéletünk mentén akarunk elindulni, elég nagy szerep jut a csomagolásnak. (Ha másokra hagyatkozunk, akkor meg nem kell kulturális intézet, termelje ki a kereslet a kínálatot.)
Van, amit ha megfeszülünk, akkor sem fogunk tudni eladni a nagyközönségnek francia földön: történelmi filmjeinkre (kivétel talán a totalitarizmusok történetét feldolgozó filmek esete), rockbandáinkra és az ismert, jó tollú, bár érett korában a szélsőjobbra/szélsőbalra tolódott regionalista íróra, Vátesz Jánosra egészen biztosan kevés lesz az igény. Vátesz János műveiből rendezhetünk felolvasó maratont, vele kapcsolatban példálózhatunk Céline-nel, arcképét fényfestéssel felnyomhatjuk a Diadalívre, akkor sem lesz kereslet. Lehet, hogy valamikor igen, most biztosan nem: másfelé megy az irodalmi ízlés, vannak bőven francia regionalisták, túl sötét és komplikált az egész váteszi életmű és egyébként is: fura ékezetű nevek szerepelnek a művekben, akiket ki sem tud ejteni a francia olvasó. Olyan műfajokkal, formákkal és témákkal kell dolgoznunk, amelyek ugyan felvillantanak valamit a közép-európai életérzésből, de a kényelmes befogadást nem nehezítik. Ilyen a dzsessz, a komolyzene, a fotó, a kortárs tánc és a népzene. Fel lehet használni a francia piacon már jól bejáratott magyar szerzők imázsát újabb szerzők megismertetéséhez. Egy fokkal korlátozottabb az akciórádiusza a kortárs képzőművészetnek (itt állami intézmények úgysem lehetnek versenytársai egy dinamikus galeristának). Úgy kell felmutatni nemzeti kultúránkat, hogy egyúttal Közép-Európát is magunk mögé rajzoljuk – a mi kis történelmi vitáink csak kényelmetlenséget okoznak a szemlélőben.

Azt kell sugallnunk, hogy kicsit bolond, sokat dohányzó, csupaszív dzsentrik vagyunk mi mind ott, Közép-Európában, naphosszat a romkocsmákban ülünk és őrületesen fanki dolgokat találunk ki, visz minket a szabadság szele, szomszédainkkal pedig csak akkor vitázunk térképek felett, ha már sokat ittunk.

Ha valaki pedig sanzonban, dizájnban, filmben, borban akar befutni Párizsban, nem elég Magyarországon vagy Közép-Európában nagyon jónak lennie: európai szinten kell elképesztően átütőnek lennie, profi marketinggel is rendelkezve.

Csobánka Zsuzsa, író, Lengyelország Egy hónapja vagyok ösztöndíjjal Krakkóban, és csak ámulok, hogy milyen nyitottak itt az emberek. Ez a nyitottság nem a tolakodó, egymás intim terében való vájkálást jelenti, hanem valami derűs együtt lélegzést, -létezést. Az egyetemen Nagy László Kálmán tanszékvezetőnek hála belelátok a magyar tanszék működésébe, mely az új, magyar kultúra iránt fogékony fiatalok „gyűjtőhelye”. Zavarba ejtő, ahogy ezek a 20-25 évesek rajonganak Magyarországért, mert az „olyan titokzatos”, „mert nem lehet tudni, honnan jött a nép, és merre tart”, „egyszerűen különleges”. És akkor belepirulnak a Balatont emlegetve, tátott szájjal hallgatják a „patika” és a „gyógyszertár” különbségeit, és hogy a nagy magyar szomorúság mintha konstans lenne.
A legmeghatározóbb számomra az elfogadás és az együttérzés. A lengyeleknek még csak nincs is a nyelvükben a káröröm szó, régi dolog, hogy a gondolkodást tükrözi a nyelv, de amikor erre a magyar-lengyel párba állításkor látok rá, kicsit összefacsarodik a szívem. Ezek a lengyelek szeretnek élni. Vasárnaponként hömpölyögnek a Visztula partján, etetik a hattyúkat, a kerekes székes nagyit is kihozzák, inkább itt aludjon bele az olvasásba.

Mert olvasnak, slmammelnek, futnak, igazából semmi különbség, de aztán mégis: amikor Kazimierzben megtalálom Mikolajt, a híres-hírhedt kazimierzi szellemet, aki egy igazi száz év vagány, és mondom neki, sokat hallottam róla, hogy ő itt a csoda, mondja, ugyan, hagyjam már, ebben a városban mindenki különleges. Pont így élnek ők.

Sebestyén Rita:Dánia, a skandináv kapcsolat Stratégia, és nem terv – ez talán a legfontosabb vonása a dánok kultúráról való gondolkodásának. Rugalmas szemléletmód ez, amely a körülményeket figyelembe veszi, vagy gyakran azokat előre betervezi a mindennapi életbe. Durván leegyszerűsítve úgy lehet ezt szemléltetni, hogy ha a terv az agyamban egy húsz, egy vagy akár fél évvel korábban készített térkép, akkor a stratégia egy belső GPS, ami azonnal jelzi az útfelbontásokat és építkezéseket, a közlekedési dugókat és járható utakat, és ennek segítségével, a környezeti tényezőkre azonnal reagálva, gyorsan és hatékonyan mozgok A pontból B-be.
Műfajok és szektorok közötti szabad átjárás, kommunikáció és együttműködés jellemzi a dán mentalitást. A kis kultúrák életben maradásának stratégiája itt reflexszerűen természetes. A dánok életmódja a változás: ennek alapfeltétele a kapcsolódás és a nyitottság; mindezt a munkafolyamat legelemibb és állandó részének tekintik, sokkal inkább, mint azt, hogy szabályokat alkossanak vagy a meglévő működési módokat kőbe véssék. Nehéz is lenne körülhatárolni a dán kultúrpolitika fogalmát, mert for- és nonprofit szféra, országos és nemzetközi hálózatok és együttműködési programok szövik át Dániát és általában véve a skandináv világot. Talán olyan egymásba kapcsolódó képzeletbeli terekként lehet leírni a kulturális stratégiát, mint a skandináv államok és a velük szoros kapcsolatban dolgozó állami és államközi intézményrendszerek és a civil szféra alkalmankénti, célirányos összekapcsolódása és kommunikációja.
A békés, ötletes és inspiráló skandinavizmus az északi állami hivataloktól a személyes kapcsolódásig minden együttműködést magába foglal, sőt, az aktuális történelmi és kulturális helyzettől függően rugalmasan alkalmazható. Magnak tekintik a norvég-dán-svéd triászt, akik már csak a vicc szintjén emlegetik a viking háborúkat, és alig kerül szóba az a tény, hogy Dánia hányszorosa volt valaha Svédországnak, míg most fordított a helyzet. A nyelvi rokonság révén az egyik ország minisztériumából a másikba menő tanácskérő-egyeztető telefonálgatások mindennaposak; arról nem is beszélve, hogy a valósággal utazó színházi és filmfesztiválok, konferenciák bevett gyakorlatnak számítanak. Itt, a dán Helsingörben például a 20 perces kompútra levő svéd Helsingborggal közösen szerveznek nyaranta utcaszínházi fesztivált. Több városban jelennek meg a társulatok előadásaikkal; kis távolságokat kell csak megtenniük, sok előadást tartanak, és két ország egy-egy régiójában „terítik” a kisköltségvetésű, ötletes, eleve utaztatásra, utcai közönség bevonzására készült, – többnyire magas művészi színvonalú előadásaikat. Az ehhez hasonló kezdeményezések mindig több anyagi forrásból, megosztott felelősséggel jönnek létre: valamennyi alapot biztosít a két város önkormányzata, a két ország kulturális minisztériuma.
Ugyanabban a ritmusban, ahogyan a válság az európai kulturális szövetségeket és kezdeményezéseket letargikus apátiába döngölte, itt, a lazább és legkiterjedtebb északi szövetség fogalma szerint anyagilag és szakmailag is egyre erősödő grémium és pályázati rendszer került fókuszba: a Nordic Culture Fund (Északi Kulturális Alap). Ha a bonyolult nyelvi-földrajzi és történelmi vonatkozásokat a legtágabb értelemben vesszük, akkor igen kiterjedt az északi államok laza szerkezete. Ezek közül a NCF pályázatai a következő államok művészeit, íróit, kutatóit, gondolkodóit szólítják meg: Dánia, Finnország, Izland, Norvégia, Svédország, Grönland, a Feröer és az Åland szigetek. Minimum három ország együttműködési programjával lehet pályázni tizenegy szakterületen, amelyek a nálunk megszokott művészeti és kulturális műfajokon felül itt nyomatékosan magukba foglalják a kultúrák és a szektorok közötti együttműködést – e két témában lehet majdnem minden pályázati szinten a legjobb esélyekkel indulni a 2013/2014-es évben. Ezen túl bátorítják a kapcsolódást a Balti államokkal, az afrikai államok és művészeti közösségek segítségére irányuló együttműködést, és nyilván az EU-s kezdeményezéseket.
Ebben a viszonyrendszerben tehát egy dán alkotó vagy egyesület, társulat, forgatócsoport, zenekar akár nyelvi, földrajzi vagy kulturális szempontból is többféle közösségbe vagy pályázati kategóriába tartozik – és ezek bármelyikéhez vagy mindegyikéhez fordulhat ötlete megvalósításáért. Másfelől a városi, regionális, országos és államközi szintek együttes jelenléte biztosítja, hogy a kultúrára szánt büdzsé többféle alkotót, szervezetet támogathasson, aszerint, hogy kinek-kinek a tevékenysége melyik állami vagy államközi szervezeti rendszerbe illeszkedik bele. Egy Jütlandon turnézó bábszínész és egy világkörüli turnéra induló fúvószenekar több szinten és műfajban több grémiumhoz pályázhat, és mindkettő bízhat abban, hogy ha szakmailag jónak ítélik a működését, akkor megkapja a kívánt támogatást. Arról nem tudok, hogy a rendszerek mennyire kijátszhatóak – bár egy internetes nyilvántartással ez könnyen megoldható –, de arról sem, hogy valaha bárkinek is megfordult volna a fejében, hogy a működéséhez szükséges összeget nyerészkedve többször is felvegye.

Itt pedig már egy hierarchiát alig ismerő társadalom működésének egyik alapvetéséhez érkeztünk. A pályázatíró művész vagy csapat, a pályázatot elbíráló szakbizottság vagy hivatalnok, az irodát takarító munkás és a folyósítást elindító miniszteri megbízott ugyanis tisztában van a saját munkájával járó társadalmi felelősséggel. És azzal, hogy neki is az a legjobb, ha átláthatóan működteti a rendszert, így biztosított az ő léte, működése is. Az a kevés eset, amelyben csalás-lógás-korrumpálódás okán kongatják a harangokat, szinte naivnak hat ahhoz képest, amihez Közép-Európában napi szinten edződtünk. Már az is korrupciónak számít, ha egy fesztiválra egy filmet ajánl valaki, és mondjuk az adott témában nem ötöt legalább.

Ami az intézményeket illeti, a leglátványosabban a kultúrára szakosodott egyetemek reagálnak a változásokra: az azonos vagy hasonló szakok a különböző egyetemeken, városokban és országokban együtt szerveznek konferenciát, írnak ki pályázatot, indítanak szakot, hoznak létre programokat. Ez különösen felélénkült most, a gazdasági válság beálltával. A koppenhágai egyetemen öt, művészettel és kultúrával foglalkozó tanszék bezárt, ezzel egy időben viszont több állam- és intézményközi kezdeményezés indult: inkább virtuális térben vannak jelen, publikációkkal, tanulmányokkal (megspórolták a terembérletet), nemzetközi pályázatokon indulnak (nem csak a dán állam zsebét terhelik), és inkább szabadúszóként foglalkoztatják a korábbi alkalmazottakat (de legalább nem kell mindenkit utcára tenni). Oktatás és gyakorlat között olyan szoros a kapcsolat, hogy az egyetemek a kulturális intézetekhez egyenesen delegálják a diákságot.
A civil szféra szintén több irányból átszövi a dán kultúrát. Részben egy-egy eseményre, fesztiválra, konferenciára heti 3-4 óra erejéig szinte mindenki kapható egy kis önkéntes munkára: és itt nem csak a nyugdíjas óvónénikre és punk diákokra gondolok, hanem a menedzsertől az úszóoktatóig terjed a skála. Sokan eleve úgy kerülnek a kultúra professzionális berkeibe, hogy eltökélten, önkéntesként kezdik, és a szó legjobb értelmében „bedolgozzák” magukat valamelyik intézménybe, társulatba, alkotói helyzetbe.
Számomra a legizgalmasabb, és feltehetően Közép-Európában is jól alkalmazható megoldás az, ahogy a különböző szférák preferenciák, érdeklődési területek és sokszor nyilvánvaló üzleti érdekek mentén kapcsolódnak. Leginkább az IT halad élen ebben: tömérdek alapítvány, kulturális intézmény, tanszék, csoport támogatója valamilyen internetes nagymogul cég, és ezt nem mindig az adójóváírás vagy a reklámbüdzséből félretett csekkel intézi el, hanem sokszor eredeti, kreatív megoldásokkal valósággal részt vesz egy intézmény vagy alkotó életében. Fontos támogatónak számít az egyik hatalmas hajózási vállalat is, amelyik saját alapítványon keresztül szponzorálja főleg az utazással kapcsolatos projekteket – ily módon persze az utazó projekt megsétáltatja a világban a cég logóját.