Képtelen kacagásaink

2016. 03. 07. 15:15

Marosvásárhelyen bemutatták Gálfalvi György Kacagásaink című, a szerző emlékiratait tartalmazó kötetet. A Bernády-házban március 4-én elhangzottakat Bögözi Attila írása összegzi.

 

Markó Béla, Gálfalvi György és Szűcs László a vásárhelyi könyvbemutatón

 

„Micsoda képtelenség: néha még kacagunk is a diktatúrán. Ki nem tapasztalta, hogy amikor már nem tudjuk abbahagyni a nevetést, egyszerre csak élesen belenyilallik a tarkónkba, nem pontosan középen, hanem egy kicsit fennebb, jobbra vagy balra? Mint egy reszkető kézzel elsütött pisztolyból a tarkólövés. Mert hát a hatalomnak nincsen humorérzéke, következésképpen semmitől sem fél jobban, mint attól, hogy kinevetik. Kínunkban nevettünk, sírnunk kellett volna inkább. Erről szól ez a könyv: valamiféle belső szabadságról.”

Ennél tömörebb, találóbb szavakkal aligha lehet összefoglalni azt a 414 oldalt, amennyit Gálfalvi György Kacagásaink című, a nagyváradi Holnap Kulturális Egyesület és a budapesti Noran Libro Kiadó közös gondozásában jelent kötete oldalszám-szerűségében jelent. Markó Béla könyvajánlója a kötet hátsó borítóján, nemcsak összegez lényeglátó tömörséggel, hanem fogódzót is kínál az olvasónak a tíz, különböző időben keletkezett, s különböző műfajú írás lehetséges értelmezéséhez.

Gálfalvi György – alcímében emlékiratokként megjelölt – kötete tipikusan az a könyv, amelyik kimondva, vagy kimondatlanul, sokkal több kérdés feltevésére ad lehetőséget, mint amennyi választ megfogalmaz. Az sem véletlen, hogy maga Markó Béla is kérdéssel közelít az írói szándék tettenéréséhez. „Nem volt elég egyszer megszenvedni, most újra át kell élni mindezt, titkosszolgálati dossziét lapozva megeleveníteni a lezárt múltat? Hát éppen ez az: semmi sincs lezárva. És nem is lesz, ha nem próbáljuk elmondani, hogy milyen is egy zsarnoki rendszer, hitelesen, pontosan, meggyőzően...”

Nos, Gálfalvi György pontosan ezt teszi.

És ez egyértelműen kiderült azokból a beszélgetésekből is, amelyek mintegy keretbe foglalták március 4-én, Marosvásárhelyen a Bernády Házban népes közönség előtt megtartott könyvbemutatót, amelyen a szerző beszélgetőtársai voltak a kötetet szerkesztő Szűcs László és Markó Béla, aki mint barát, kolléga, és mint a közös sors elszenvedője méltatta a Kacagásainkat.

 

Amiket a kibeszélés terápiája sem old fel

A Bernády-házban szervezett találkozó közönsége. Amint a szerző megjegyezte, egy hajdani besúgója is „megtisztelte” jelenlétével

 

Bevallom, megpróbáltam egy szuszra, tényregényként végigolvasni Gálfalvi könyvét, de nem ment. Mert folyton megakasztottak szándékomban a továbbgondolásra késztető mondatok, melyek akárcsak egy búvópatak, a legváratlanabb pillanatokban törtek elő a lehallgatási jegyzőkönyvek kérges, sótlan, monoton egyhangúságú felszíne alól, s melyek, mint két pohár hangja koccintáskor, kristálytisztán összecsengtek azzal, amit Markó Béla: Egy irredenta hétköznapjai címen közreadott saját lehallgatási jegyzőkönyvei elé írt esszéjében úgy fogalmaz meg, hogy: „…nincs ostobább gőg annál, hogy a történelem nem ismétlődik, és hogy mi egy jottányival is okosabbak vagyunk, mint elődeink. Talán többet tudunk valamennyivel. De még ezt sem hiszem. Inkább csak mást tudunk.”

Hogy mi az a „más”, amit Gálfalvi tud? A kérdés megválaszolásához, kérem, olvassák el a könyvet, melyről, mint mondottam, egy szusszal ugyan nem olvasható (nem is ez volt az írói szándék), de ettől mindvégig izgalmas, hiszen a szemtanú hitelességével „szembesülhetünk azzal, hogy a diktatúra milyen erőfeszítéseket tett az ellenségesnek tekintett személyek megfigyelésére, olykor milyen kacagtatóan tragikus okok miatt folytattak alapos nyomozást. Ugyanakkor arról is képet kap az olvasó, hogyan működött egyféle belső szolidaritás, hogyan juthattak ki hírek, hogyan lehetett segíteni, néha az orránál fogva vezetni a titkosszolgálatot.” (Szűcs László Közlemúltunk kacagtató tragikuma című, az Erdélyi Riportban megjelent könyvajánlója itt olvasható).

Egyébként a szerkesztő váradiként arról is beszélt, hogy a Gálfalvi emlékiratok olvasása, saját, Marosvásárhely-látását is alapvetően megváltoztatta. Egészen másképp jár-kel Marosvásárhely utcáin, a szimbolikus jelentőségű épületek is más jelentőséget kaptak attól függően, hogy az értelmiségi lét lehetőségeiről töprengő író épp mire fókuszál, a felszínen szürkének tűnő hétköznapok sűrűjéből mi az, amit nemcsak belülről, hanem kívülről is nézve lát és láttat. Ám amiről okos ösztönei azt súgják, hogy jogos önvédelemből túl kellene lépnie, vagy legalábbis lazábban kellene emlékeznie mindarra, ami vele és körülötte az utóbbi évtizedekben megtörtént, írástudóként arra ösztönzi, hogy szavakba rögzítse mindazt, amiket „a kibeszélés terápiája sem old fel”.

Gálfalvi a mai napig nem érti – ezt a könyvbemutatón is elmondta –, hogy mivel érdemelte ki azt, hogy annyi irgalmatlanul sok energiát pazaroltak megfigyelésére, hiszen, mint ahogy a Csobbanó szavaink című fejezetben írja: „ezeket az alapszövegeket felettesek egész sora kipreparálta, filológusokat megszégyenítő körültekintéssel előszavaztak, utószavaztak láb- és oldaljegyzetekkel látták el, az információkat ide-oda utalták.” Mindez hatalmas háttérapparátus, amely a szerzőt szekusfenntartóvá avatta, akinek a megfigyeléséből – és minden bizonnyal nemcsak az övéből – „egy teljes gépezet húzott az átlagost többszörösen meghaladó jövedelmet.”

Élő emlékidézés   Fotó: Gáspárik Attila

 

Együtt látták megtörténni a történelmet

De nem lenne Gálfalvi Gálfalvi, ha a sötét tónusú emlékszilánkokat is ne színezné át finom iróniával, mint amikor arról mesél, hogy a hatezer oldalnyi megfigyelési anyagának nagy részét nem géppel írták, s ezért sok esetben nehéz volt a primitív kézírásokat kibetűzni, ezért még a könyvbemutatón is „köszönetet mondott”, P. D. főhadnagynak és N. A. századosnak, akik kollégáiktól eltérően könnyen olvasható, kulturált kézírásukkal könnyítették meg a tájékozódását.

Mivel Markó Béla és Gálfalvi György egy szerkesztőségben (korábban az Igaz Szó, majd 89 után a Látó) dolgoztak, a diktatúra logikája szerint, az természetes, hogy mindkettőjüket megfigyelték és lehallgatták, így saját lehallgatási jegyzőkönyveikben kölcsönösen a legtöbbet szerepelnek. Ezt felidézve mondta Markó, hogy egymás mellett látták megtörténni a történelmet, a hatalom és a társadalom kapcsolatának azt a sajátos szeletét, amit bizonyos értelmiségi körök megpróbáltak ellenállássá izzítani, ám amire, Markó szerint, még ebben a formájában sem kíváncsi a mai, fiatal generáció. „Pedig a történelem csak akkor nem ismétlődik meg – ha van bennünk elég tudatosság, és nem hagyjuk megismétlődni” – figyelmeztetett az RMDSZ volt elnöke. Mert „1989 után nem lett igazán más a világ. De lehetett volna, és még mindig lehetne.” Ezért is kell emlékezni, és emlékeztetni, hogy fel ne támadjon a múlt, ami könnyen válhat jelenné, s ami mindennél veszélyesebb: ha nem vagyunk elég éberek, elég szolidárisak, a velünk levő múlt egyszer csak újból előttünk lehet. Ilyen kontextusban tért ki Markó Béla arra az aktuálpolitikai kérdésre is, amit Tőkés László 89-es szerepvállalását elismerő kitüntetésének a visszavonása jelent. Azt mondta: köztudott, hogy az égvilágon semmiben nem ért egyet Tőkés Lászlóval, ennek ellenére elfogadhatatlan az, hogy Klaus Iohannis államelnök visszavonja azt a kitüntetést, melyet Temesvár református lelkésze múltbéli tetteiért kapott.

A könyvbemutató záróakkordjaként elhangzott az Adjátok vissza az őrtornyomat. Vagy talán mégse… című írás, ami Gáspárik Attila avatott felolvasásában felvillantotta a kötetben szereplő esszék mélységét, s a szerző öniróniától sem mentes finom, jó ízlésű humorát. A bemutató dedikálással, kötetlen beszélgetéssel ért véget. 

Gáspárik Attila egy hajdani őrtoronyról szóló részletet olvasott fel a kötetből

 

A könyvet március 17-én 18 órától Nagyváradon, az Illyés Gyula Könyvesboltban, majd 18-án 17 órától Budapesten, az Örkény István könyvesboltban is megismerhetik az olvasók.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!