Így működik a török cenzúra

2016. 07. 31. 16:52

Isztambul a „névtelen nyilatkozók” városa a sikertelen puccskísérlet után. Nehéz szóra bírni a helyi ellenzéket, még nehezebb beszélgetésre alkalmas helyet-időt találni. Kivételt képez az az ismert színész, aki otthonában fogad a leszámolások napjaiban, hosszan, alaposan ismerteti a kormányzat megfélemlítő technikáit. Van oka az elszántságra. Parászka Boróka írása.

 

 

Az interjú, amit aznap készítünk, hogy a török kormány bejelenti: az árulók temetőjébe hantolják el a puccskísérletben megölt katonákat, tulajdonképpen nem is interjú. Beszélgetőtársam arra kér, az ő és a magam biztonsága érdekében ne rögzítsem az elhangzottakat, és úgy írjak róla, hogy ne lehessen beazonosítani a nyilatkozót. Ismert szereplője az isztambuli művészeti életnek. Mondandójáról néhány soros feljegyzést készítek magyarul saját jegyzetfüzetemben, a legfontosabb évszámokat, neveket írom le csak.

Politikai szempontból „ostrom alatt” van az isztambuli kulturális intézményes háló – erre kívánja felhívni a figyelmet beszélgetőtársam. Több éve tart a központosítás, leszámolás, most végveszélybe kerülhetnek intézmények, olyan művészeket is elbocsáthatnak-letartóztathatnak, akiket eddig védett a népszerűségük. Három évvel ezelőtt, amikor a Gezi-park környéki tiltakozóhullám elkezdődött, a színházak találkozóhelyévé váltak az ellenzékieknek, több alkotó is aktív szerepet vállalt a tüntetéseken.

Bár az előadó-művészetet a török kormányok hagyományosan „stratégiai szakágként” kezelték, és a színházak tömeges államosításának több évtizedes (a hetvenes évekig visszanyúló) hagyománya van, mára az állami ellenőrzés minden korábbi mértéket túllépett.

Néhány hónappal a Gezi-parki tüntetések után, törvényjavaslat született a központosított művészeti felügyeleti szerv, a Török Művészeti Tanács (TÜSAK) létrehozására, amely ernyőszervezetként kormányzati felügyelet alá rendelne minden kulturális intézményt. Az ellenzéki kritikusok szerint gyakorlatilag ez a felügyeleti-támogatási rendszer lehetetlenítene el minden intézményes autonómiát. Nemcsak abba lehet beleszólása a kormánynak ezen a csatornán keresztül, hogy hogyan állnak össze a különböző színházak, operák, balettintézetek által kínált repertoárok, hanem abba is, hogy kit alkalmaznak, vagy éppen nem alkalmaznak, hogyan strukturálják át (vagy szüntetik meg) az évtizedes hagyományokkal rendelkező társulatokat, számolják fel a játszóhelyeket.

Van mitől tartania az Erdogan kabinetnek: a színház ma még mindig tömegművészet Törökországban. Isztambulban célkeresztben áll az 1914-ben létrejött Darülbedayi színház. A Cemil Topuzlu Pasa által alapított intézményt (amit akkor az „oszmán szépség házának” neveztek) 1931-ben vette át a város vezetése, 1936-tól működik Isztambul Városi Színház néven. Ma nyolc társult intézmény tartozik hozzá, játszóhelyei a legfontosabb isztambuli kerületeket fedik le, naponta kétezer nézőre számíthat. Meghatározó fóruma annak, amit a város saját hagyományairól, jövőjéről gondol.

A színház most is ellenzéki repertoárral készül a következő évadra, de nem tudni, hogy mi maradhat tényleg színpadon ősztől és mi nem: a frissen életbe lépett szükségállapotra érvényes jogszabályok lehetővé teszik az is, hogy a vészhelyzetre való hivatkozással letiltsanak előadásokat.

Információim szerint még nincs jele annak, hogy ilyen radikálisan beavatkoznának a színház működésébe, de egyértelmű, hogy az ellenőrzés szigorodik. A puccs utáni időszakban naponta berendelik a színház művészeit annak ellenére, hogy most a nyári szabadságolás ideje van. A színházi bürokrácia napi közleményeket ad át a behívott alkalmazottaknak, értesítéseket, átiratokat kell ellenjegyezni. Mindezt azért, hogy kövessék a társulat mozgását, tevékenységét a tüntetések, megmozdulások ideje alatt is.

Az adatgyűjtés nem új keletű, a török kulturális minisztérium évek óta adatbázis vezet a török előadóművészekről, a próbafelvételeket, a színpadkész produkciók dokumentumait CD mellékleten kell benyújtani. A napi ellenőrzés, a „rapportozás” eddig azonban nem volt érvényben.

 

Politikai tisztogatás számokban

A júliusi sikertelen puccs után a BBC információi szerint 3 hírügynökséget, 16 tévécsatornát, 23 rádióállomást, 45 napilapot, 15 időszakos kiadványt és 29 kiadót zártak be. A kiadók közül többet Fetullah Gülen érdekszférájába sorolnak. A Bianet adatai szerint 41 egyetem 2239 munkatársa ellen indult eljárás ebben az időszakban. 1617 akadémiai szférában dolgozót elbocsátottak, 234 embert előzetesbe helyeztek, nyolcat letartóztattak. Szintén a Bianet információi szerint 32 újságírót tartóztattak le 2016 júliusában, 22 érintett közülük kurd nemzetiségű, és a terrorizmus elleni törvény alapján azzal gyanúsítják őket, hogy terrorszervezetekkel működtek együtt.

 

A török színházi világ elnyomása nem új keletű, képünkön 2012 tavaszán isztambuli művészek tiltakoznak a cenzúra ellen   Fotó: artsfreedom.com

 

Nem csak az előadó terekben látható munkát követik a hatóságok, hanem a személyes megnyilvánulásokat. Levent Üzümcü is a fent említett Isztambuli Városi Színház ismert művésze volt, őt a Gezi Parkhoz köthető ellenzéki tevékenysége és a Facebook falán tett kritikus politikai nyilatkozatai miatt távolították el a társulattól. Annak, akit menesztenek, számolnia kell azzal, hogy más költségvetési támogatásból működő más társulatnál sem alkalmazzák a továbbiakban.

Erdogan több rendben nyilatkozott a színházak működéséről, az Isztambuli Városi Színház tevékenységét pedig kiemelten figyelemmel követi. A finanszírozást az elnök szerint „demokratikussá” kell tenni, állami támogatásra csak azok az intézmények számíthatnak – nyilatkozta 2014-ben – amelyek olyasmit játszanak, ami „kedvünkre való”. A cél az, fogalmazott a török elnök, hogy „privatizálják” a társulatokat, magántőkéből mindenki olyan színházat csinál, amilyent akar. Természetesen, ha lesz olyan bátor magántőke, amely mecenatúrára vetemedik. A magánegyetemekkel szembeni leszámolás is erre enged következtetni.

A költségvetési keret egyre csökken, de nem ez az igazán vészjósló tendencia – hangsúlyozza a nyilatkozó – hanem az, hogy a kormányzati politika láthatólag igyekszik szembe fordítani egymással a társulatokat, megtörni az eddig jól szervezetten működő szakmai szolidaritást, és elfordítani a több ezres közönséget a színházától.

„Mindannyian jól tudjuk, mivel jár a propaganda. Jól emlékszünk az 1993-as sivasi mészárlásra, és arra, mire képes a felhergelt tömeg” – magyarázza a török művész. Két évtizeddel ezelőtt vallási radikálisok rázárták egy irodalmi rendezvény résztvevőire egy felolvasó estnek otthont adó szálló ajtaját, majd felgyújtották az épületet. A kivonuló hatóságok végignézték, hogyan leli a lángokban halálát a bent rekedt 35 ember: művészek (köztük az ismert zenész, Hasret Gültekin) és szállodai alkalmazottak.

Arra a kérdésemre, hogy hasonló radikalizálódás Isztambulban előfordulhat-e, mint húsz éve a Sátáni versek kiadására készülő ismert ellenzéki, Aziz Nesin elleni akció során, interjúalanyom úgy válaszolt: bármi megtörténhet. Ma már annyira kicserélődtek a színházak belső vezetései, olyasmiket élnek meg a társulatok, olyan erős a külső kontroll, hogy – ahogy fogalmaz – nem bízik senkiben. Társulatokon belül nincs politizálás, senki nem tudja pontosan, ki hol áll, mit gondol. A közönség évek óta kitart, jegyet vesz, de nem tudni, mire elég ez az elszántság. A sorvadó játéktér, a romló politikai közhangulat, az eluralkodó félelem előbb utóbb megteszi hatását. Ma már nem csak ellenzéki Facebook posztok miatt törtnek ketté szakmai karrierek. Asli Ayannak, az Antalyai Állami Opera és Balett Intézet igazgatóhelyettesének például azért kellett távoznia tavaly, mert tengerparti, fürdőruhás képeket posztolt magáról és barátairól.

Van-e B-terve, kérdezem beszélgetőtársamat, aki hosszan ismerteti, milyen alternatív-színházi ötletei, az állami kereteken túli kezdeményezései vannak. Az ellenzéki színházi hálózat kiépítése elvileg nem lehetetlen, gyakorlatilag azonban nagyon kevés emberre lehet számítani – magyarázza. Mindez, teszem hozzá, nem válasz arra, hogy megfigyelik, ellenőrzik, és bármikor elveszítheti állását, egzisztenciáját, szabadságát.

Nincs zöld útlevelem – mondja kiegészítésképpen ( „zöld útlevelet” azok az állami alkalmazottak kaphatják, akik bizonyos számú hivatali évet már ledolgoztak) – számos kollégámmal ellentétben ezért sem áll szándékomban elhagyni az országot.

Mit tehet ezen kívül? – kérdezem, és nem vagyok felkészülve a rövid válaszára.

Komolyan tudni akarja? Fegyvert fogok.

Van esélye a fegyveres ellenállásnak?

Nem látok más utat.

Küszöbön áll a polgárháború?

Bármi megtörténhet.

Beszélgetésünk ideje alatt is folyamatosan morajlik az utca, az ellenzéki negyedekben demonstratívan járőrőznek Erdogan félholdas zászlót lobogtató hívei. Búcsúzóul interjúalanyom kérdez: a Ceauşescu-rendszert hogy élte túl az értelmiség Romániában? – kérdezi. Nincs rá jó válaszom. Tulajdonképpen nem élte túl – mondom, és gyorsan becsukom jegyzetfüzetemet néhány félve rögzített adattal.

Viszontlátásra – így válunk el egymástól – de nincs időm azon gondolkodni, hol és mikor találkozhatnánk valaha. A Taksim téren petárdák füstje, az éneklő, kiabáló tüntetők hangorkánja sodor magával. Erős gravitációja van a tömegnek, rám nehezedik a testek súlya. „Itt bármi megtörténhet” – ez visszhangzik egyre erősebben.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!