Életeink a fővárosban

Ahogy Ambrus Attila írja előszavában, a Magyar Bukarest „hasznos útikalauz a bukaresti lélekhez, viselkedéskultúrához”, méghozzá egy olyan ember tollából, aki a Bukaresti Rádió, majd az Új Magyar Szó munkatársaként maga is közel tíz éven át a fővárosban élt újságíróként, így kérdéseit értő módón, bennfentesként fogalmazhatta meg. VINCZE LÓRÁNT könyvét Tasnádi-Sáhy Péter méltatja.

Vincze Loránt kötetének már a címe is elgondolkodtató: Magyar Bukarest. Ez a két szó egymás mellett sokunknak, sokfélét jelenthet. Lehetne revizionista vágyteljesítő hallucináció, esetleg durva vicc, amiért a magyar fővárost tőlünk nyugatabbra folyton összekeverik a szomszédokéval, és még milliónyi dolog juthatna róla az eszünkbe. Az alcím aztán helyes mederbe tereli a szárnyaló képzeletet: Az Életeink című rádiósorozat könyv-változata. Aki hallgatta a Bukaresti Rádió magyar nyelvű adásában Vincze 2007-2008 között éterbe kerülő portréinterjúit, rögtön képbe kerül, de az is, aki sosem hallott róla, nagyjából megtudja, miről, kiről van szó.
Az egyik kedvenc témánkról: rólunk, (romániai) magyarokról, akik – mint már Ambrus Attila előszavából kiderül – nem csak ügyes-bajos dolgainkat járunk intézni, jellemzően kevés megelégedéssel a fővárosba, hanem generációk óta élünk is ott, részei vagyunk a városnak. Jártunk már ott útlevéllel, és anélkül. Ott töltötte 1739-40 telét Rákóczi íródeákja, Mikes Kelemen, száz évvel később pedig Barabás Miklós élt rövidebb ideig a városban, a 1848-’49-es szabadságharc számos emigránsa viszont hosszabb időre kapott menedéket.
Kultúrtörténetünk egy – ha nem is feltétlenül szép emlékű, de – fontos időszakát is ki kéne törölnünk az emlékezetünkből, ha meg akarnánk szabadulni a várostól: „A második világháború után a romániai magyar nyelvű országos sajtót itt szerkesztik, s Bukarest jelentős magyar irodalmi és művelődési központtá vált. A bukaresti rádió 1945 tavaszán, a Román Televízió 1969 őszétől kezdte sugározni magyar nyelvű műsorát, 1946-ban a Politikai Könyvkiadó létesített magyar osztályt, 1949-ben létrejött magyar részleggel az Állami Könyvkiadó, 1969 decemberében pedig a Kriterion nemzetiségi könyvkiadó, majd 1970-ben A Hét című közéleti-kulturális lap, értelmiségi fórum és műhely…” – írja Ambrus Attila az előszóban.

Akarva-akaratlanul közünk van Bukaresthez, a kötet interjúiban felvillanó életek a mi életeink, embereké közülünk. Orvosoké, diplomatáké, jogászoké, médiamunkásoké, üzletembereké, művészeké, akiket a sors ilyen-olyan okkal, néhány évvel vagy generációval ezelőtt Bukarestbe vitt, és ott részeseivé, alakítóivá válhattak a város életének.

Azt hiszem, a Magyar Bukarest című interjúkötet, legfeljebb ha annyit állít, amit a fentiekben összehordtam, azt is inkább csak sugallja, némi nyitottságot kér az olvasó részéről. Bár a tartalomjegyzékben olvasható nevek alapján ezt a könyvet akár a jelenkori Bukarest magyarságának ki-kicsodájaként is kezelhetnénk, de az alfabetikus szerkesztés mást is sugall: negyvenöt élet pillanatképét, negyvenöt nézőpontot, alulnézetet kapunk, súlyozás nélkül. Ezen életek közül néhány a szomszédunkban gyökeredzik, mások tőlünk távolabb, egyes megszólalók viszonya Bukaresthez erősítheti sztereotípiáinkat, viszolygásainkat, mások oldhatják azokat.
Ahogy Ambrus Attila fogalmaz, a Magyar Bukarest „hasznos útikalauz a bukaresti lélekhez, viselkedéskultúrához”, méghozzá egy olyan ember tollából, aki a Bukaresti Rádió, majd az Új Magyar Szó munkatársaként maga is közel tíz éven át a fővárosban élt újságíróként, így kérdéseit értő módón, bennfentesként fogalmazhatta meg.

Vincze Loránt: MAGYAR BUKAREST, Pallas-Akadémia Könyvkiadó Csíkszereda, 2013