Akinél a téma diktálja a formát

EGRESSY ZOLTÁN Szép Ernő-, illetve József Attila-díjas író, költő, műfordító. Portugál című drámája harminc bemutatót élt meg, a legtöbbet játszott kortárs szerzők egyike. Színpadi művei mellett prózát is ír, eddig két novelláskötete és egy regénye jelent meg a Kalligram Kiadónál. Az íróval, váradi estje után Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.

A pályáját újságíróként kezdte, majd drámaíróként ismerte meg a szélesebb közönség, de ebbéli minőségében gyanítom közvetlen kapcsolatba mégis inkább a szakmával került. Most viszont, prózaíróként direkt módon találkozik az olvasóival, hisz mi is egy ilyen szeánsz után beszélgetünk…

Én ezt fordítva gondolom, szerintem a drámaíró találkozik többet a közönséggel, feltéve, ha megnézi a darabjából készült előadást, míg a prózaíró csak az ilyen alkalmakkor. Hozzátenném, hogy a pályafutásomat versekkel kezdtem, azt hiszem ebben a minőségemben voltam a legelszigeteltebb.

Akkor pontosítok: a drámaíró érzékeli leginkább a művei közvetlen hatását, de – amint ma is láttam – talán egy ilyen találkozón kell az íróembernek legtöbbet adnia az egyéniségéből.

Igen ez igaz, főleg ha több művet is bemutatunk. Eleinte tartottam a szereplésektől, de már a Kalligram Kiadónál megjelent első kötetem utáni találkozó is nagyon jól sikerült. Mészáros Sándorral (a Kalligram Kiadó főszerkesztője, a szerk.) jót beszélgettünk, mintha csak mi ketten ülnénk egy asztalnál, felszabadító élmény volt. Most már élvezem ezeket az alkalmakat, sőt várom, hogy olyan kérdéseket kapjak, amik eddig még nem kerültek terítékre.

Ennek ellenére úgy tűnik, hogy az írást jobban élvezi az íróságnál…

Igen, egyértelműen az van a középpontban, amit írok, és a munka végeztével – őszintén így gondolom – le is zárul a dolgom az adott témával kapcsolatban. Nagyon szívesen beszélek a mikéntről, vagy arról, hogy mi inspirál, bár nem tudom felmérni, mennyire érdekli ez az olvasókat.

Persze izgalmas találkozni egy íróval, aki még nem halt meg, de nagyon sok múlik azon, hogy olvastak-e tőlem valamit, én pedig nem tartom feltétlenül fontosnak ismertetni minden alkalommal az életművemet.

Talán a mostani alkalomból is kiderült, nem veszem túlzottan komolyan magam, csak azt, amit csinálok.

Sok műfajú író, ami nem túl gyakori. Hogy működik ez?

Egy téma mindig formát keres. Amíg drámaíróként gondoltam magamra, nyilván azokat az ötleteimet írtam meg, amik kiadtak egy drámát. Attól kezdve, hogy más műfajokban is elkezdtem írni, világok nyíltak ki. Sokan figyelmeztettek, hogy ez egy veszélyes ugrás, hisz egy új területen ismét meg kell méretkezni, de engem ezek a szempontok sosem érdekeltek igazán, és remélem, a hozzáállásom ez ügyben nem is fog változni. Mindig az a legfontosabb, ami írás közben belül történik, egy dráma esetében a bemutatón már csak szurkolok.

Ezek szerint nem érdekli, hogy az íróasztalnál születő történettel mi lesz, amikor – egy alkotó csapat kezén keresztül – a színpadra kerül, sosem szeretne utána nyúlni?

Tényleg teljesen különválasztom a darabot az előadástól. A Portugálból például több mint harminc bemutató volt, bele is bolondultam volna, ha mindegyik után a szöveghez kapok. Borzalmasnak tartom azokat a szülőket, akik nem tudják elengedni a gyerekeik kezét, azt hiszem, a szövegekkel kapcsolatban is hasonlóképpen gondolkodom. Mielőtt megjelent a drámakötetem, volt ahol változtattam, és lehet, hogy az előadásoknak szerepe van ebben, de még színpadra nem került drámámból is húztam 30 oldalt. Nem kezelem érinthetetlenként a szövegeimet, ami viszont megjelenik nyomtatásban, már végleges.
Egyszer rendeztem az egyik darabomat, és megpróbáltam szabadon hozzáállni, de így is csak kicsiket változtattam, mert e nélkül is meg tudtam valósítani az elképzeléseimet.

Továbbiakban nem vonzotta a rendezés?

Én, aki egyébként nem vagyok stresszes alkat, nyolc kilót fogytam a próbafolyamat alatt, másfajta felelősség, mint amit írás közben megismertem. Aztán a vége felé már ezen sem volt időm gondolkodni, mivel rengeteg dologgal kellett foglalkoznom a színészek szövegtudásától kezdve a díszleten és jelmezen át a világításig, hat héten keresztül alig jutott időm alvásra. Nem mondhatnám, hogy ez a fajta feszültség hiányzik az életemből.

Mondjuk az is tény, hogy így a legkülönbözőbb stílusú, ízlésű rendezők nyúlhatnak a szövegeimhez, és különös szerencse, ha egy hullámhosszon vagyunk. Nagy baj nem volt még, de a közönség, sőt a kritikusok is, az előadáson keresztül ítélik meg a művet, a drámaíró ezáltal nagyon kiszolgáltatott.

Ezért jó, ha megjelenik nyomtatásban, lehet azt mondani, tessék elolvasni, bár a dráma elvitathatatlanul azért íródik, hogy színpadra kerüljön.

Most is – több Önnel megjelent interjúhoz hasonlóan – beszélgetünk a dráma-, illetve a prózaírói tevékenységéről, viszont az újságírásról, amit szintén éveken keresztül művelt, kevés szó esik. Mesélne erről az időszakról?

A legkülönfélébb újságoknál dolgoztam, például vezető szerkesztő voltam egy évszakonként megjelenő gazdasági magazinnál, illetve egyéb orgánumoknál is vezettem rovatokat. Később minden ilyen jellegű munka nagyon hasznosnak bizonyult. Az, hogy viszonylag fegyelmezetten írok, szerintem ezeknek a tapasztalatoknak köszönhető. Nemrégiben például le kellett adnom a Népszabadságnak részleteket egy-egy novellámból, a megengedett leütésszám töredéke volt a teljes szövegeknek. Azzal szórakoztam, hogy szinte karakterre pontosan a megadott terjedelemben készítsem elő a részleteket, nagyon élveztem.

Az újságírás talán abban különbözik az irodalomtól, hogy a szerző kénytelen tartani magát a közmegegyezésen alapuló valósághoz, még akkor is, ha némi fikcióval közelebb érezné magát az igazsághoz...

Nem is tudom, számomra az irodalomban is nagyon fontosak a tények. Például írtam egyszer egy vándorcirkuszról szóló színdarabot, ha úgy vesszük tökéletesen fikció az egész, mégis megkerestem egy ilyen társulatot, megnéztem, hogy élnek, belopóztam hátul, tudnom kellett, hány perc telik el két produkció között, mit csinálnak a lámával, mikor kiviszik hátra, és még sok apró részletet. Nem feltétlenül ezeket írtam meg végül, de valahogy mégis fontos volt tudnom. Most például írok egy regényt, amiről még nem szeretnék konkrétan beszélni, legyen elég annyi, hogy van benne egy tökéletesen abszurd helyzet, de még ehhez is szakemberekkel próbálok beszélni, érdekel, véleményük szerint mi történne, ha bekövetkezne.
Ez a tulajdonságom előkerült a rendezésnél is, a 4×100 című darabom egy női futóváltóról szól, ezért hívtam egy atlétaedzőt, hogy mutassa meg, milyen, amikor ezek a sportolónők kimennek melegíteni. Például kiderült, az atléták sosem ülnek nyugodtan versenyen, mindig mozog a lábuk, hogy ne hűljenek ki az izmok. Ezt bevettük az előadásba, amitől sokkal feszültebb, igazabb lett.
Írás közben is ezt szeretem. A Szaggatott vonal című regényem szereplői elmennek éjszaka a Vidámparkba. Megnéztem, hogy tényleg nyitva van-e akkor, be lehet-e ott mászni, ahol ők szeretnének, és az eredeti tervvel ellentétben nem óriáskerekeznek, hanem szellemvasutaznak, mert csak az megy a valóságban. Senki nem kéri számon, de nekem valahogy így esik jól. Ez a fajta hozzáállás, azt hiszem akkor jó, ha nem kérkedik vele az ember az íráson belül, ha az olvasó nem veszi észre.
Ezzel szemben a most készülő regény hat főbb karakteréről, és ez igaz a darabjaim szereplőire is, nem tudnám megmondani, hogy néznek ki, soványak vagy kövérek. A személyiségüket viszont annyira ismerem, hogy tudom, miként szólalnának meg adott helyzetben. Legalábbis remélem. Van, hogy nem így van, de akkor abbahagyom az írást, és másnap folytatom. Ebből nem csinálok problémát. Esterházy mondta, hogy az a nap, amikor kihúz egy oldalt, ugyanannyira fontos, mint amikor ír egyet.

Lehet az imént hallottak hatására jutott most eszembe, hogy épül Egressy Zoltán világa, amiben ott él Bittner, aki szerencsére sosincs ott, így lehet szidni, a különálló novellák hősnőivel együtt, akik aztán összetalálkoznak a Balaton közepén, a több helyzetben is megoldást kínáló helikopterrel, és ez tökéletesen független az éppen elővett műfajtól.

Amikor a Szaggatott vonal első részletét átküldtem Mészáros Sándornak – ekkor még csak annyit tudtam, ez valami hosszabb szöveg, de azt nem, mi lesz belőle – az első reakciója az volt: megvan a hangja. Számomra ez a legfontosabb. Ez a hang viszont teljesen különbözik a színdarabjaim világától, nyelvétől. Ez nem tudatos, a műfaj teremti meg a közeget magának, a saját hangulatát, és így az Ön által említett világ elemei elválnak egymástól. Nem tudom, melyik a jobb vagy a rosszabb, egyszerűen csak különböznek.

A kritika szerencsére jól fogadta a prózámat, ami megnyugtató, bár eddig sem voltam ideges. Feltehetően azért sem, mert nincs bennem, hogy akkor én most decemberig szeretnék megírni két darabot és négy novellát.

Persze ez egzisztenciális kérdés is, hogy megtehetem, de amíg ez a hozzáállás nem visz el egy vállalhatatlan irányba, szeretném, ha így maradna. Már csak azért is, mert igencsak változó, hogy az ember éppen mennyire van íróilag fogékony állapotban. Ettől függetlenül ez is munka természetesen, nem akarom elbagatellizálni, de alapvetően mégiscsak játék.

És talán egy létforma, aminek időközönként vannak produktumai…

Igen, de ha két hétig egy betűt sem írok, akkor sem történik semmi, és nem azért, mert már ennyi minden kikerült a kezem alól, hanem mert így van rendjén. Ezt csak azért mondom, mert közben van egy állandó lelkiismeret-furdalásom, hogy miért nem írok éjjel-nappal, de ha azt leküzdöm, akkor minden a legnagyobb rendben. (nevet)
A regényírás olyan szempontból más, hogy az egy tudatállapot, fogékonyabb az ember, sok találkozás, emberi momentum beépül. Persze nekem is vannak olyan mondataim, amiket évek óta szeretnék beépíteni valahova, de még nem sikerült. Ez ezért is egy remek szakma, mert ilyesmikkel foglalkozhat az ember.

Az Önhöz hasonló ismert nevek jellemzően két csoportra oszthatóak aszerint, hogy – Parti Nagy Lajossal élve – foglalkoznak-e a polisz ügyeivel, avagy nem. Ön tudomásom szerint az utóbbiak közé tartozik.

Publicisztika szinten mindenképpen igaz, de nem gyávaságból, hanem azt gondolom, lehet ezt furfangosabban is csinálni. Éppen nem Parti Nagyra gondolok, aki műfajt teremtett a Magyar mesékkel, de ez másik kérdés.
A már említett 4×100 című darabomban olyannyira le volt képezve az akkori politikai helyzet, hogy a négy futónő a négy politikai pártot jelenítette meg. A novellákban, ha nem is ennyire direkt módon, de közérzet szintjén legalább ott van a véleményem, a mostani regényben pedig talán még jobban kiderül majd, hogy nem tartom éppen vidámnak a jelenlegi helyzetet, és nem feltétlenül csak a szűken vett politikára gondolok.

Nyílik a pitypang, megírom? (Idézet Kerényi Imre kormánybiztos a Magyar Krónika című kormánypárti havilap első szerkesztőségi gyűlését összehívó leveléből, – a szerk.)

Hát igen, már konkrétan az elmebetegség határát feszegetik, amik itt történnek, főleg a kultúrához való hozzáállásban. Nem akarok konkrét esetekről beszélni, mert akkor a független színházak helyzetétől kezdve az ösztöndíjak tökéletesen pártpolitikai alapokon történő odaítéléséig sok mindenbe belemehetnénk.

Bizonyos dolgokat vissza lehet csinálni, de rombolni mindig sokkal könnyebb, mint építeni. Viszont azt gondolom, hogy a magyar irodalom nagyon erős most, bár nincs teljes rálátásom. Paradox módon, ami politikailag elkedvetlenítő, az a művészetnek jót tesz, erre a színház is remek példa. Nem kívánom vissza azt az időt, amikor üzengetni kell, de tény, hogy a művészet alapvetően ellenzéki konstrukció.