Egy zabolai Iaºi-ban

2013. 08. 04. 11:27A nyár Erdélyben a képzőművészeti alkotótáborok időszaka is. A bálványosi művésztelep idei indulását a táborban is résztvevő Bartos Jenő Szakrális terek című kiállítása előzte meg a kézdivásárhelyi múzeumban. A művészt és az anyagot Székedi Ferenc, a Képzőművészeti Szövetség műkritikusi szakosztályának a tagja méltatta.



Az 1945-ben a Kovászna megyei Zabolán született Bartos Jenő négy évtizede él Iaºi-ban, hosszú éveken át tanított a Képzőművészeti Egyetemen, jelenleg ugyanott a doktori iskola igazgatója. Több szakkönyv szerzője vagy társszerzője. Művészi és pedagógusi munkásságát számos díjjal ismerték el, 2004-ben a Művelődésügyi Minisztérium a Kultúra Lovagrendjével tüntette ki. Tagja a Barabás Miklós Céhnek.

Pár héttel ezelőtt néhány napot Iaºi városában töltöttem, ahonnan most Bartos Jenő hozta el festményeit Kézdivásárhelyre. Meghívtak, hogy vegyek részt a Romániai Szociológiai Társaság országos tudományos ülésszakán, amelyen több olyan fiatal erdélyi magyar társadalomtudós is előadást tartott, akik román társaikkal együtt a Rostás Zoltán egyetemi tanár vezette bukaresti doktori iskolában szerzik meg a tudományos fokozatot. Az előadásokat követő eszmecseréken meggyőződhettem arról, hogy a hazai szociológiai körökben, az úgynevezett akadémiai szférában, milyen tiszteletettel beszélnek Rostás professzorról, aki nemcsak Bukarestben tanít, hanem vállalta a Sapientia-tanszék indításával és működtetésével kapcsolatos nehézségeket is. Feltűnt, hogy noha Moldva egykori fővárosának patinás egyetemén a doktori képzések magyar résztvevői mindenekelőtt romániai magyar témákkal foglalkoztak, a fiatal vagy középkorú román hallgatóságban mindez egy pillanatra sem váltott ki megütközést, éppen ellenkezőleg, fokozta az érdeklődést. A véleménycserék mindig a tudományos fogalmak szintjén maradtak, a közéletet és a médiát nem csupán ostromló, hanem olykor maguk alá gyűrő politikai diskurzusoknak egyetlen töredéke sem tört be az előadótermekbe és a folyósokra. Azt a magától értetődő, egy pillanatra sem mesterkélt egyenrangúságot figyelve, ahogyan a román és a romániai magyar társadalomkutatók értekeztek, beszélgettek csak úgy felsejlett bennem: a politikai hőbörgések ellenére az elmúlt néhány évtized azért alaposan átalakította a románokban a magyarokról, a magyarságról kialakított képet és ehhez igen nagy mértékben hozzájárultak mindazok a magyarok, akik román közegben dolgoznak, tanítanak, kutatnak, alkotnak, vállalkoznak. Bizony, székelyföldi vagy más, jórészt magyar hazai környezetben, jóval egyszerűbb nagyokat mondással és melldöngetéssel feltűnni, mint más helyszínen kemény, kitartó és következetes munkával bizonyítani, de amennyiben ez valakinek sikerül, akkor nem csupán az egyén, hanem a teljes hazai magyar közösség megismerésén, elfogadásán, befogadásán, ha úgy tetszik, az imidzsén módosít. Bevezetőként föltétlenül szerettem volna elmondani mindezt, hiszen a zabolai származású, főiskolai tanulmányait Bukarestben évfolyamelsőként végző Bartos Jenő immár négy évtizede dolgozik Iaºi-ban, nem csupán ismert és elismert alkotóként, hanem számos tisztséget betöltő egyetemi oktatóként, legutóbb a doktori iskola vezetőjeként, amely egy ragyogó művészeti-oktatói életpálya betetőzése. Miközben a megnyitóra készültem, végigolvastam jónéhány román kritikus véleményét és feltűnt nekem, hogy milyen tisztelettel és elismeréssel, nevének mindig pontos magyar megjelentetésével írnak a Mesterről, még akkor is, ha munkáit nem mindig tudják a maguk összetettségében megfejteni és szemlézésükre olykor a médiában gyakori, túlbeszéléshez köthető, elkerülő utakat választanak. Bartos Jenő festményei ugyanis az első pillanatra, vagy többszöri futó rápillantásra sem adják meg magukat. Hiába emlegetnénk erőteljes jelképhasználatot, figuratív indítás után nonfiguratívba való torkollást, a néhány realista elemtől elvonatkoztatott teljes absztrakciót, geometrikus vagy geometrizáló formavilágot, olykor egymásba simuló, harmonikus, máskor pedig éles ellentéteken alapuló színkezelést, nem hagyományos módszerekkel a vászonra felvitt festéket vagy éppen az ikonfestészet ihlette néhány megoldást, mert akkor még mindig távol járnánk a teljes igazságtól. Márpedig a teljes igazság alighanem az, hogy Bartos Jenő filozofikus-ideologikus festő, a felszínen, ha úgy tetszik, a síkban fogalmazza meg üzeneteit, de jóval mélyebbre, az általános és egyetemes emberi lét rejtelmeire tekint vissza a képzőművészetnek azon az ősi és eredeti nyelvén, amelyben nem csupán a ráció, hanem az imagináció, az intuíció, azaz a képzelet, a megérzés, a ráérzés együtt jelentik a megismerés eszközeit. Az emberi sors – valamikor ezzel a magyar címmel fordították le André Malraux La Condition Humaine című regényét, de sem ez, sem az angol fordítás (Man's Fate) nem adja vissza mindazt, ami az eredeti cím mögött feltárul. Az embernek a világban elfoglalt helyéről van ugyanis szó, az emberi létezés kapcsolatáról a világmindenséghez, a teremtéshez, az istenséghez, a térhez, az időhöz, az emberi létezés értelmének vagy értelmetlenségének, a megismerős lehetőségeinek olyan alapvető kételyeiről, amelyek függetlenek bármiféle társadalmi vagy műszaki változásoktól, és amelyekhez majd minden kor és minden nemzedék valamiképpen visszatér.

Az örökös visszatérés Akik ismerik a Romániából induló és munkásságát az Egyesült Államokban kiteljesítő Mircea Eliade magyarul is megjelent műveit, vallásfilozófiájának kulcsszavait, a történelmi ciklusokról, a szakrálisról és a profánról, a kezdetek mítoszaihoz való állandó visszatérésről, a mítoszok paradicsomából való kiűzetésről, az egymással ellentétes, de egymástól mégis elszakíthatatlan kettősségekről, azok jóval közelebb állnak majd Bartos Jenő munkáinak a lehetséges értelmezéseihez is, akár formai, akár színbeli megoldásaira tekintenek. És csakhamar rájönnek arra, hogy akár egyetlen szem miért is jelenthet egyazon időben kitekintést és önmagunkba pillantást, a Big Bangre, az ősrobbanásra és a világegyetem kitágulására való figyelés miként kapcsolódhat nem csupán a tér és az idő különböző szerkezeteihez, a világkeletkezés más elméleteihez, hanem olyan gondolatrendszerekhez, amelynek szülőatyjaként ott állt maga az államelméletéről és formaelméleteiről egyaránt híres ógörög Platón, akinek szakmai utódai azt tartják, hogy az egész európai filozófiai gondolkodás nem más, mint az ő munkásságához fűzött lábjegyzet. Egy kiállításmegnyitó keretében nincs idő mindezekben elmélyülni, csupán arra szeretném felhívni a jelenlevők és a látogatók figyelmét, hogy Bartos Jenő művészete nem magyar, nem román, nem nyugati és nem keleti, és címének „szakrális” jelzője ellenére nem a köznapi értelemben vett vallásos, hanem mindenekelőtt egyetemes fogantatású, ez a jelző pedig ugyanúgy vonatkozik a minket időben és térben körülvevő szűkebb és tágabb világra, a hozzá fűződő emberi kapcsolatrendszerekre, mint magának a képzőművészetnek a szerepére ennek a világnak a megismerésében. Balási Csaba elküldte nekem Bartos Jenő művészi hitvallását is, amely szavakra írja át mindazt, amit a művész a képein művel és minthogy többségünk számára a szavak jelentik az első számú kommunikációs eszközt, nem kétlem, hogy majd a sajtó is sokat fogja idézni. „Mint képzőművész, már pályafutásom kezdetén a festészet olyan látásmódja mellett döntöttem, ami tükrözi a valóságot és megfelel felfogásomnak a világról, ami egyezik szakmai meggyőződésemmel, és azzal az elvvel, ami szerint „a művészet nemcsak a láthatót tükrözi, hanem a láthatatlant is”. Vannak, akik úgy vélik, a láthatatlannak ez a láthatóvá tétele csupán a huszadik század avantgárd törekvéseinek a sajátja, mindazoké, amelyek a mozgás megjelenítésétől a különböző érzelemvilágok és életérzések, a tudatalatti tartalmak vászonra vitele vagy különböző anyagokból való kibontása felé tolták el a művészetet. És nagyot tévednek. Mert hadd zárjam szövegemet egy mifelénk alig, a nyugati múzeumokban pedig főleg tájképfestőként ismert Caspar David Friedrich 18-19. századi német festő két meghökkentő mondatával: „A festőnek nemcsak azt kell megfestenie, amit maga előtt , hanem azt is, amit magában lát. Ha viszont semmit nem lát magában, annak a megfestését is hagyja abba, amit maga előtt lát.” Ennek a fényében bátran kijelenthetjük: Bartos Jenőnek élete végéig nem kell abbahagynia a festést. És hogy jelentsen ez még jónéhány évtizedet, ehhez kivánjunk valamennyien töretlen munkakedvet, jó egészséget!

(Kézdivásárhely, 2013. június 21.)

Képek: A Big-bang elmélet 2009; Kiűzetés az Édenből


Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!