Berlinálé mérleg: a trend az, hogy nincs trend

2014. 03. 15. 16:43

GYENGE ZSOLT kritikus, a Moholy-Nagy Művészeti egyetem óraadó tanára Kolozsvárról indult, és évről-évre rögeszmésen, valamint felkészülten járja a legnagyobb európai filmszemléket. Pontosan, szakszerűen és határozott ízléssel közvetíti, mi történik a kortárs filmművészetben, filmiparban. Berlinben beszélgettünk vele arról, merre halad az európai film. Parászka Boróka interjúja.

Két vetítés között vagyunk, a büfés ismerősként köszönt már, otthon vagy a Berlinálén?

Több mint tíz éve járok ide, kiismertem magam, ez igaz, de nem vagyok ős berlinálés. Találkoztam a múltkor Derek Malcolm kollegával, aki most nyolcvankét éves. Õ az igazi ősfesztiválozó, azt hiszem, már a hatvanas években itt volt.

Hány órád jut filmnézésre itt naponta?

Öt film fér bele, már ha az ember végignézi, mivel idén nem jó a felhozatal, ezért sokszor volt úgy, hogy a vége előtt kimentem. Adok egy órát az első produkciónak, ha nagyon gyenge, kijövök és esélyt kap a második. Így akár hat filmbe is bele lehet nézni.

Mi szerint válogatsz?

A versenyprogram nagy részét nyilván meg kell nézni, bár az a leggyengébb. Ezen kívül szerzők alapján válogatok, de itt nem pusztán az a meghatározó, hogy ki a közismert. Van egy Ausztriában élő török filmrendező, akinek már láttam nagyon jó filmjét, felfigyeltem rá. Most megint elmegyek és megnézem. Fontosak a tippek is, amit itt a kollégák adnak egymásnak.

Már Berlin felé, a vonaton kihallgattam a kritikus-társaság beszélgetését, többen utaztatok Budapestről, és kinek-kinek megvolt már előre a maga stratégiája, hogy mit akar látni.

A Berlináléval sok ideje nincsenek nagy elvárásaink, de most a szokásosnál is gyengébb a felhozatal, legalábbis az én ízlésem szerint. Rossz időpontban is van a fesztivál, a tavalyi filmeket már bemutatták, vagy nem készültek el, esetleg arra várnak az alkotók, hogy a cannes-i programba beveszik majd a produkciókat. Az amerikai filmek a Sundance idején mutatkoztak be, január végén. Kisebbségi komplexusa is van Berlinnek Cannes-al szemben. Itt volt a Ninfomániásnak a vágatlan, első fele, a sajtótájékoztatón megkérdezte egy újságíró, hogy mikor láthatjuk a második felét, talán Cannes-ban? A beszélgetés moderátora sietett leszögezni „Berlinben vagyunk, Cannes-ról nem beszélünk egy szót sem”. Még egy szemléletes példa: Lars von Trier milyen pólóban jött ide? Hát persze, hogy Cannes-i pólóban, mert csak ő lehet ilyen! Igaz, hogy az volt rá írva: „persona non grata Cannes-ban”.

Mitől Berinálé a Berlinálé?

Rengeteg német film van a kínálatban, mert azt hiszik, hogy újjászületik a német mozi. Mennyiségben ez igaz, de minőségben biztos nem születik újjá. Rengeteg film készül, mert jól megy a német gazdaság, rengeteg a koprodukció. Ezek között nagyon sok a minősíthetetlenül rossz. A versenyprogramban négy német alkotás van, és még négy olyan, amelynek második koprodukciós partnere német. Ez azt jelenti, hogy vagy Németországban készült, vagy német színészek játszanak benne, esetleg német az operatőr. Megkérdeztem egy német kritikust arról, hogy miért ilyen nagy a felhozatal, az volt a válasz, hogy a pletykák szerint nem akarják, hogy a saját filmjeiket Cannes-ban fedezzék fel, ezért mindent ide hoznak. Nem tesz jót, hogy mindent beválogatnak, mert eljelentékteleníti a fesztivált. Olyan produkciók kerültek be versenyprogramba, amelyek egy normális, egy kicsi-közepes fesztiválon már az első válogatási körben kiesnek. Sok ilyen kultúrpolitikai szempont határozza meg, hogy mi látható. Berlin úgy érzi, hogy muszáj valamit képviselnie, és ebből a kényszerből születik ez a jelenség. Néhány nagyon jó film is előkerült, mondjuk kettő vagy három, abból a harmincból, amit megnéztem, és azokat is felfedezték már a Sundance-en.

A kilencvenes években, a kétezres évek fordulóján még volt egy felfutása a német filmnek, megjelent az úgynevezett berlini iskola első, majd második generációja, folyt a múltfeldolgozás, az egyesítés, a Stasi-ügyek filmesítése. Mára mi maradt ebből, melyek most az új témák?

Még mindig megy ez a múltfeldolgozós témakör, volt egy dokumentumfilm Himmler megtalált naplójáról (Vanessa Lapa: A megfelelő ember), az underground nagy alakjáról Sascha Andersonról is volt dokumentumfilm (besúgó volt – Annekatrin Hendel forgatott erről). Most azonban már fikciós filmek vannak többségben.

Mi az alaptéma?

Nincs alaptéma, még a társadalmi elkötelezettség sem alaptéma, pedig néhány éve az volt meghatározó. A német filmipar valójában megpróbálja rekonstruálni Hollywood-ot, hasonlóan ahhoz, amivel a franciák is kísérleteztek. Olyan nagy produkciókat csinálnak, amelyek vizualitásban, kiállításukban közel állnak az amerikai filmekhez. A cél az, hogy elég nézőt vonznak. Nem csak ez jellemző, félreértés ne essék, de azért ez a meghatározó jelenség. Tömören azt tudnám mondani, hogy a trend az, hogy nincs trend.

Kedvenc ide filmjeid?

Legutóbb Richard Linklater szinte három órás moziját láttam, ami azért érdekes, mert 12 éven keresztül forgatott filmet egy kisfiúról és annak a családjáról. Bár fiktív a történet, de a szereplők, a színészek is mind a főszereplővel öregednek. Nem azt csinálta, mint általában szokták, hogy öregítik a szereplőket, vagy kettős szereposztással, egy felnőtt és egy gyerek színésszel viszik végig a karaktert. Linklater évről-évre forgatott valamennyit, most abbahagyta. Interjút készítek vele, és megkérdezem, hogy miért most döntött így. Érdekes film volt még a The better Angels című, amit Terence Malick egyik vágó gyakornoka, Diane Kruger csinált Lincoln gyerekkoráról. Ez egy fekete-fehér alkotás, ami az Isten háta mögötti tanyán játszódik. Amikor először olvastam erről, továbblapoztam, nem figyeltem oda. Aztán fülest kaptam, hogy ez jó film, otthagytam egy reggeli vetítést és elmentem ezt megnézni helyette. Valami hihetetlen élmény volt. Lincoln neve el sem hangzik, de különlegesen empatikus módon épül fel a film, olyan képi jelenlét van (alig vannak benne dialógusok), hogy azt el nem tudom mondani. Évek óta nem volt ilyen moziélményem, mint ez. A Berlinálé szempontjából hozzá kell tenni, hogy ezt is a Sundance fesztiválon fedezték fel, itt most mellékszekcióban futott. Idén ezért érte meg ide jönni.

Példa arra, hogyan kezeljük a hőseinket?

Nem, még ez sem. Egy kisgyereket és a családját látjuk az erdőben, a tanyán, a világ végén. Semmi nincs benne abból, ami általában egy ilyen filmben benne szokott lenni. Nem az a célja, hogy megkeresse azokat a hatásokat, amelyek Lincolnt azzá tették, amivé vált. Ez a történet bárkié lehetne: szedik a kukoricát, szántanak, a gyereket megsimogatják, vagy kap egy pofont. Minden ott helyben történik meg, a vásznon. Nem elmeséli a történetet, hanem jelenvalóvá teszik.

Amerika-esszencia? Keresem a kapcsolatot Lincolnhoz.

Nem fogod megtalálni. Semmi nincs mindezekből. Csak egy jó filmrendező. Csak a vége főcímből tudod meg, hogy ennek bármilyen kapcsolata van Lincolnnal, akkor, amikor megjelennek a szereplők nevei.

Egy ilyen film születhetne, mondjuk Kossuth Lajosról?

Nem az a lényeg, hogy egy nagy ikonról készült, hanem a mód, ahogyan megmutat dolgokat. A napfelkeltéről szól, meg arról, ahogyan csörgedezik a patak. A kérdés az, hogy mindezt hogy lehet moziban megjeleníteni úgy, hogy hihetetlen megindultság vesz rajtad erőt. Még története sincs a filmnek, amit el lehetne mesélni.

Román filmek felbukkantak?

Corneliu Porumboiu is hozott egy filmet (Az „A fost sau nu a fost?, a Visul lui Liviu, a Politist, adjectiv, a Când se lasã seara peste Bucureºti sau metabolism rendezője). Most tudtam meg, hogy az apja az az Adrian Porumboiu, aki a nyolcvanas évek népszerű futballbírójaként volt ismert. Rengeteg Dinamo–Steaua meccset vezetett. A nyolcvanas évek végén volt egy olyan mérkőzés, amikor szakadt a hó – emlékszem erre gyerekkoromból – és mégis lejátszották a meccset, a játékosok csúszkáltak a pályán. Most Corneliu Porumboiu készített egy dokumentumfilmet arról, ahogy az apjával újranézik ezt a mérkőzést. Képen csak a játékosokat látni. Kilencven percen keresztül nézed őket, amint játszanak, és közben hallod, amint apa és fia beszélgetnek. Reflektálnak arra, hogy milyen volt bírónak lenni, hogy ment a játék. Az elején lekötött, de az a gond, hogy az apa nem elég érdekes, nem mond igazán izgalmas dolgokat. Olyasmi elhangzik, ami egy külföldinek, vagy egy nagyon fiatal embernek új lehet, de ez nem elég. Megtudjuk, hogy a Steaua volt a belügy, a Dinamo meg az állambiztonság csapata. Azt is megtudjuk, hogy kereste meg mind a két csapat egy-egy fontosabb meccs előtt. Bármennyire érdekes is ez, nem válik különlegessé, ettől a témától többet vártam.

Miért jön idáig egy kritikus, hiszen ezek a filmek, így vagy úgy, mégiscsak bekerülnek a filmáramba, előbb vagy utóbb az alkotások többségét látni fogja, aki akarja.

Rengeteg olyan film van, ami nem jut el. Van egy Joon-ho Bong nevű rendező, akinek A gazdatest című alkotását talán fesztiválokon lehetett látni, de moziba nem került felénk. Aztán itt van Umut Dag, az Ausztriában élő török rendező – ő sem jut el hozzánk. Az is fontos, hogy az ismertebb rendezők kevésbé ismert, és sikerült filmjét is lásd, hogy tájékozódj, mi történik a szakmában. Érezni kell azt a kontextust, amiből kikerül az a néhány alkotás, amelyre emlékezni fogunk jövőre is. Be kell ismernem, hogy rá lehet szokni a fesztiválozásra, és ha egyszer függővé váltál, nem jössz le a szerről.

A Berlinálé után el szoktál menni Cannes-ba, be van táblázva az éved.

A Titanic fesztivált látogatom ezen kívül Budapesten, meg a Cinefestet Miskolcon.

A kolozsvári fesztiválra, a TIFF-re hazajársz?

Nem, mert Cannes-után egy héttel van, ahol már előzőleg eltöltök két hetet. Ez így egymás után nagyon sok volna. Időközben még órákat is kell tartanom, vizsgáztatok is, szóval nagy szívfájdalmam a TIFF.

A seregszemle hátszele, a sajtótájékoztatók, a folyosói információk mennyire fontosak?

A fesztiválokon megrendezett sajtótájékoztatókra, PR-eseményekre, amelyekhez asszisztálnak az újságírók, nem járok, nem érdekel, hogy mit mond a filmrendező. Amit mondani akar, azt tegye fel a filmre. Most Linklaterrel készítek interjút, de csak azért, mert erre a szerkesztő megkért.


Az idei Berinálé díjazottai

Arany Medve – legjobb film: Black Coal, Thin Ice (Fekete szén, vékony jég)

Rendező: Jinan Tiao

Ezüst Medve – a zsűri nagydíja:
The Grand Budapest Hotel
Wes Anderson

Ezüst Medve – Alfred Bauer-díj:
Aimer, Boire Et Chanter
Alain Resnais

Ezüst Medve – a legjobb rendező
Richard Linklater (Boyhood)

Ezüst Medve – a legjobb színésznő
Haru Kuroki
The Little House

Ezüst Medve – a legjobb színész
Liao Fan
Black Coal, Thin Ice (Fekete szén, vékony jég)

Ezüst Medve – a legjobb forgatókönyv
Dietrich & Anna Brüggemann
Stations Of The Cross

Ezüst Medve a legkiválóbb művészi együttműködésért:
Zeng Jian (operatőr)
Blind Massage

Arany Medve (rövidfilm):
As Long As Shotguns Remain
Caroline Poggi, Jonathan Vinel

Ezüst Medve (a zsűri-különdíja):
Laborat
Guillaume Cailleau

Panoráma-szekció:
Legjobb első film:
Güeros
Alonso Ruizpalacios

Közönségdíj – fikció:
Difret
Zeresenay Berhane Mehari (Etiópia)

Közönségdíj – Dokumentumfilm:
Der Kreis (The Circle)
Stefan Haupt (Svájc)

Kristály Medve (Legjobb rövidfilm):
Mike
Petros Silvestros (Nagy-Britannia)

Az Amnesty International díja
The Square
Jehane Noujaim




Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!