Ajánlott olvasmány

Ha egy ifjú történésznek, egyetemi hallgatónak tíz-húsz esztendő múlva kedve támad tanulmányozni századunk első évtizedét, azok jobb megértése, az összefüggések kibogozása, a jelenségek értelmezése érdekében ajánlom olvasmányként Szűcs László Gazoskönyv című kötetét.

Az 2003-2008 között megjelent vezércikkekből összeállított válogatás azok számára is tartogathat meglepetést, akik netán azon frissiben olvasták Szűcsnek az Erdélyi Riportban közölt publicisztikáit, akiknek kortársakként volt alkalmuk ennek az eseménydús fél évtizednek a fordulataiból részesülni. Az emlékezet, az egyéni, a kollektív is kopik, és e szövegek olvastán rácsodálkozhatunk, mi minden kezdődött el, vagy folytatódott, mi minden igazolódott, vagy cáfolódott meg, minek a színe-fonákja váltogatta egymást 2003 óta ebben az erdélyi-partiumi kismagyar panoptikumban és körülötte.
Hogy hirtelen ne kapjak elő egyebet, számomra például reveláció volt, hogy már 2004-ben (!) elhangzott egy szatmári polgári fórumon a megosztásunkat bátorító, Budapestről importált, idehaza akkor még csupán fél szájjal hangoztatott sugallat: „nem lenne tragédia, ha az RMDSZ nem jutna be a bukaresti parlamentbe”… Szűcs László vezércikkeinek zöme, persze politikai, közéleti üzenetet hordoz, s a szerzőt első sorban az RMDSZ-nek az élet minden területén viselt vagy nem viselt dolgai „érdeklik”. Ez az a periódus, amikor az érdekvédelmi szervezet pártfunkciót is ellátva hol kormánytagként, hol kormányközeli tömörülésként igyekezett inkább kevesebb, mint több sikerrel megharcolni a maga harcait. Szerzőnk józanságát, tárgyilagosságát megőrizve, sikerek esetén sem zeng dicshimnuszokat, félsikerek, kudarcok alkalmával pedig bírálatait esélylatolgatásra, továbblépésre ösztönző kérdésekkel szövi át.
Médiaemberként nagy figyelmet szentel a kommunikáció működési zavarainak vagy hiányos voltának, a politikai elit prioritástévesztéseinek. Igyekszik közírói felelősséggel pontos látleletet megfogalmazni egy-egy jelenséggel, eseménnyel kapcsolatban, bizonyosságai mellett kételyeit sem hallgatva el. Lett légyen szó akár nemzetközi, integrációs, nemzetpolitikai „trendekről”, akár a magyar nyelvű oktatás, a hétköznapok szintjén gyakorolt vagy elszalasztott kisebbségi jogok, kisemberi sérelmek kérdéséről, „odaátról begyűrűzött”, a magunk sajátosságaira leképezett szekértáborok összecsapásairól – szinte a kívülálló higgadtságával mérlegel. Persze, szerzőnk is emberből van, helyzete válogatja, mikor képes érzelemmentesen, mikor nem úgy fogalmazni. Az indulatosság, az ócsárolhatnék távol áll tőle, ritkán, de jól él az irónia eszközével, és csak a legkilátástalanabb helyzetben jut el – nem, nem az önfeladás, a magunk feladása – az elkeseredettség állapotáig. „Elegünk van egymásból, elegünk van belőlünk” – fogalmaz valahol. „Romániában most nincs kampány, csak helyzet van” – írja egyebütt. Egy kilátástalannak tűnő kormányválság alkalmával állapítja meg tragikomikus (ön)iróniával: ha kell, „az RMDSZ egyedül is elkormányozza a köztársaságot”. Avagy: „Nálunk most nem forradalom van, csupán az európai csatlakozás előtti, fékezett habzású EU-fória. Vagy inkább EU-fóbia.”
Egyszerű recept cím alatt osztja meg olvasóival a Fejtő Ferenccel redakciónkban s az Ady-múzeumban lezajlott találkozónk élményét. A Mestert hallgatva fogalmazza meg kollégánk azt a pozitív élményt, mely erkölcsi fogódzót kínálhat számunkra: „A távlatos gondolkodás és a megalapozott szándék olyan változást, eredményt is produkál(hat), amely joggal nevezhető történelminek. Fejtő a sokat emlegetett német-francia megbékélés példájáról szólva ajánlotta figyelmünkbe a türelemre épülő tárgyalást. Az ő huszadik századának példája azt igazolta, éppen e két tényező hiánya mélyítheti el a legtöbb konfliktust, okozhatja a legtöbb emberi szenvedést. Miközben a kevesebb pozitív példa arra mutat, hogy a kierőltetett azonnal megoldások helyett a türelem és empátia jellemezte tárgyalás vezethet ki tartósan a konfliktushelyzetek zsákutcájából. Németeket és franciákat. Románokat és magyarokat. Magyarokat és magyarokat.”

Szilágyi Aladár