A pofonegyszerűség alakzatai Izlandon
2015. 10. 25. 10:16Itthon két banit sem szoktunk adni az egyszerűségre. Északon egy egész filmiparnak ez a kitapintható vezérelve. Gyorstalpaló „tanfolyam” négy mozgóképben, Bartha Réka közvetítésével.
Technikai csődsorozat kísérte filmes fényűzésem izlandi csimborasszóit a Comedy Cluj Nemzetközi Filmfesztiválon. Már-már azt is elképzeltem, hogy ezeknek az északi történeteknek az egyedisége abban is rejlik számomra, hogy valami makrancos balkáni deus ex machina a legváratlanabb pillanatban mindig beleszól a műélvezetbe. Mert egyfelől a legdrámaibb jelent képsorai csúsztak egymásra, amíg aztán végképp be nem csődölt a műszaki felszerelés, másfelől hol hangos, hol meg némafilmes változatban gyönyörködhettem egy fura barátság kalandos fejlődéstörténetében. Végül mindkét esetben diadalmaskodott a szigetország filmvilága, kitartó rajongásom áthidalta a technikai malőröket, és egy kevés plusz izgalom is került az esztétikai tökély mellé. Izlandról importált egyszerűséggel intek búcsút az október 25-én végződő hetedik Comedy Cluj fesztiválnak.
Észszerű rajongás az egyszerűségért
A gyorstalpaló fesztiváli filmes tanlecke egyértelműem arról szólhatna: hogyan nem kell túlbonyolítani sem történetszövésben, sem színészi alakításban, de még a végkicsengésben sem mindazt, ami önmagában is éppen elég. Igaz, nekünk itt, ezeken a tájakon általában nincs túl jó véleményünk a pofonegyszerű dolgokról, hiszen vallásos áhítatunk általában az elkomplikált túlbonyolítást szokta övezni, nem is értjük, mivégre létezik mindaz, amiben nincs legalább négy pompázatos csavar, és ebből minimum kettő mindörökre megfejthetetlen marad. Aki ezzel az optikával ül be izlandi filmre (és ez általában jellemző az északi filmekre), az meglepődhet, hogy alkotóit mennyire nem érdekli a túlpörgetett metafizikai valóság vagy valótlanság. Az ember és története jön szembe velünk a maga csupasz valójában.
Ha létezik örömzene, akkor ennek mintájára az izlandi filmek az „örömfilm” kategóriájába találnak bele. Hogy milyen is az izlandi egyszerűség? Például olyan, mint egy női cipő gyepbe fúródott sarka a film egyik kulcsjelenetében, amikor a melodráma tetőfokán sértődötten, nagy lendülettel ki kellene vonulni a színről, de… előbb még ki kell rángatni a cipő sarkát a tökéletesen karbantartott gyepszőnyegből. Ettől lesz emberi és életszagú a szituáció. Vagy akár olyan is lehet ez az egyszerűség, mint egy sugárban fröcskölő vízcsap akkor, amikor a narcisztikus és kissé frusztrált, csupán mellékszerepekre érdemesült színész hazatér a fővárosból és próbálja feltalálni magát a családi házban. A konyhai vízcsap pedig több rendben is kifog rajta. Itt már nem működik a drámázás, valami ennél hétköznapibbal kell próbálkozni – jelzi megejtő egyszerűséggel.
A Rükvercben című film a barátságokat működtető erőfeszítésről szól
Rükvercben a széles izlandi hazában
Ódákat zengeni nemcsak az izlandi filmek egészéről lehet, hanem a sztorik alapötletéről is. Két fickó eldönti, hogy tolatva – magyarán: rükvercben – fogja beautózni a széles izlandi hazát. Az akciónak némi karitatív vetülete is van (súlyos beteg gyerekeknek gyűjtenének pénzt), és egyikük esetében imázs-építő ujjgyakorlat is ez a vállalkozás (a sivár színészi karriert megspékelendő). Ebbe a kalandba aztán sok minden belefér, például egy ősrégi barátság újraértékelése és újraértelmezése is. Csak semmi filozófia, de attól a történetfonat még felkaparja a mélyrétegeket. És ehhez semmi más nem kell, csak egy visszafelé és mégis előre haladó fehér kisautó, illetve két merőben különböző alkatú, más-más élethelyzetben lévő és környezetben élő fickó. Rögvest kiderül például az, hogy egy barátságban már kezdettől adottak, leszögezettek a szerepek. A fővárosi levitézlett színházi színész ahhoz szokott, hogy barátja minden általa kitalált agyrémnek aktív részese, ő maga diktálja az ütemet és azt, hogy egy kalandon belül kinek mi a dolga, feladata. Barátja vidéki környezetben éldegél csendesen, felnőtt férfiként is a mama benzinkút-bizniszét virágoztatja fel, ő a szótlan „végrehajtó”, aki a legcsődösebb ámokfutás főszerepére is vállalkozik, ha a barátság szent parancsa ezt követeli meg. Más-más indíttatásból vállalkoznak a nagy útra, amely aztán értékrendbeli különbözőségüket is kivillantja, és nyitva hagyja a kérdést: miért kell az egyik félnek a másik tökéletes kihasználásával az állandó kezdeményező szerepében tetszelegnie, miközben a másik félnek örök áldozatként a folyamatos megértés és odaadás jut? A Rükvercben című film a barátságokat működtető erőfeszítésről szól, amelyben az erővonalak soha nem kiegyensúlyozottak.
A Nagyapa történetének komikumát az szolgáltatja, ahogy a főszereplő folyamatosan szembeszegül az eleve elrendelttel
Nagyapa a második kamaszkor válságában
A nyugdíjazás nem csupán azt jelenti az egyén életében, hogy felszabadul a kötött munkaidő terhe alól és több lesz a szabadideje. A váltás egy egész sor válságot hoz magával: átalakul a családjához való viszonyulása, párkapcsolatában áthelyeződnek a hangsúlyok, egyre lomhább biológiai folyamatai kerülnek előtérbe, és… pánikszerűen kezdene új életet a régi helyett.
Komikus elemekkel fűszerezve ezt a hirtelen és egyszerre érkező összevisszaságot mutatja be az esendőség iránti parttalan empátiával a Nagyapa című izlandi mozgókép. Minden helyzetben, még faragatlan tuskóként is rokonszenves főszereplője eldönti, hogy családja viselt dolgairól nem rejti véka alá kendőzetlen véleményét. Várandós, férjhez készülő kisebbik lánya frigyével nem ért egyet, mert a kiszemeltet éretlennek tartja, és még bizonyítékokat is gyűjt arról, hogy megbízhatatlan, megcsalja a lányát. Azt sem hajlandó észrevenni, hogy a kártyákat itt már kiosztották, minden az eleve tervbe vettek szerint halad megváltoztathatatlanul, akárcsak az, hogy a prosztata-gondjai miatt ő maga az orvosi rendelő rendszeres látogatója lesz. De előbb még beiratkozik filozófiára, beköltözik független életet élni a családi ház garázsába, az esküvői pohárköszöntő helyett pedig élesen „kiértékeli” lánya házasságának kétségbe vonható részleteit. A történet komikumát az szolgáltatja, ahogy a főszereplő folyamatosan szembeszegül az eleve elrendelttel, mintha a második kamaszkorát élné. A film a várakozás helyzetéből indít és azzal is zárja a történetet: mennyire fura, hogy az ember mindig arra vár, hogy életének egy-egy szakasza véget érjen… Ez a szépen elhelyezett izlandi fricska emeli az univerzalitásba a komikus szenvedéstörténetet.
A Hazatérés sztorija azt üzeni: vannak rossz döntések, amelyek később jóvá is alakulhatnak
Szappanopera-kritika izlandi módra
Elodázott döntések, rosszkor és rosszul megfogalmazott vallomások, kétséges és mégis érthető múltbeli választások gyűrűznek be egy házaspár rutinos hétköznapjaiba a Comedy Cluj fesztivál bizonyára egyik legjobb filmjében, a Hazatérés címűben.
Elsőre bonyolultnak tűnik a szépen kibontakozó családi dráma, amelyet a forgatókönyvíró két huszárvágással visszakanyarít az egyszerűség keretei közé. Ezzel is jelzi: az emberi történetek csak egészen különleges esetekben fordulhatnak át tragédiába, és ezt éppen azoknak a döntéseknek a prózaisága, egyszerűsége akadályozza meg, amelyekből nem a tragikum, csupán a drámaiság táplálkozhat. Mert, igen, létezik olyan, hogy a múltnak két rossz döntése szerencsés helyzetet eredményez a jelenben… De ezek a rossz döntések előbb szétrobbannak, szilánkjaik pedig képletesen a szereplők arcába fúródnak.
Gunnar életunt szerzője sikerkönyvei végeláthatatlan sorozatának, és szeretné már abbahagyni a kényszerű megdicsőülést kiadója legnagyobb bosszankodására. Feleségével sem túl fényes a közös élet, úgy tűnik, mérhetetlenül elegük van egymásból (persze, erről nem beszélnek), amikor – átmeneti izgalomként – hazatér fiúk Dániából és mindenféle felvezető nélkül bejelenti: megnősül. Fel sem ocsúdhat a család meglepődéséből, már be is viharzik a családi találkozó vendéglői helyszínére a jövendőbeli ara, szőkén és talpig mosolyban. Kényszeredett ismerkedős faggatózás következik tányércsörömpöléssel egybekötve: a lány származása, tervei, eddigi élete érdekli az összezavarodott szülőket. No és persze az is, mikor lehet majd megismerni Sunna felmenőit. Gunnarnak szinte torkán akad a falat, amikor kiderül a lány anyjának kiléte, és az, hogy soha nem volt alkalma megismerni az apját… Ekkortól datálódik Gunnar egyszemélyes kálváriája, amelyben számtalan úton-módon, kifogással és ürüggyel próbálja megakadályozni az elkerülhetetlen, vagyis egymásba szerelmesedett gyermekei házasságát. Amikor a látványos csőd szélén már az önleleplezés sem halogatható, a vallomás legbrutálisabb formáját választja: fia és várandós kedvese arcába vágja, hogy nem születhet meg gyermekük, aki úgyszólván mindkettőjük testvére is egyben. Dél-amerikai szappanopera északi változata – sorolnánk be egy csapásra az egyre kuszább izlandi történetet, amikor mindenre elszántan megszólal Gunnar felesége: minden rendben lesz, létrejöhet a frigy, megszülethet a gyermek is, mert fia nem a férje gyermeke.
No, és akkor itt kell gyorsan hozzátennem azt, hogy északi megközelítésben ez a sokkoló fordulatszövevény egyetlen jelenetbe sűrűsödik pattanásig, ekként pedig éppen a szappanoperák paródiája, kritikája. Mert az izlandi történetben a szereplők nem hagyják el hangos ordítozások és visszavonhatatlan szentenciák közepette a helyszínt. Mindezek után is összegyűlnek a közös programjukra tűzött, családi vacsorának álcázott „tetemrehívásra”, ahol végül megtörténik a múltbeli döntések következményeivel való szembesítés. De ilyen körülmények között már mi haszna lehet a félszegre sikeredett heppiendnek? Hiszen kiderül, hogy senki nem az, akinek hitte magát, sőt, a másik sem éppen az, akinek eleve gondolta… A házastársak anyatársi-apatársi viszonyban is vannak, ráadásul teljesen különböző ágon nagyszülei a bájos kis porontynak. A történetvég pedig azt illusztrálja: a leginkább hajmeresztő helyzeteken is túl lehet lépni, ha a szándékok az egyensúlykeresésre irányulnak. Nem igaz tehát, hogy az élet alapértelmezésében drámai, és az sem életszerű, hogy egy drámai mozzanat újabb drámai reakciót szül és így hömpölyög megfékezhetetlenül egészen a teljes káoszig a történet. A Hazatérés sztorija azt üzeni: vannak rossz döntések, amelyek később jóvá is alakulhatnak, és a jók mellett vannak rossz pillanatok is, amelyek után – egy kis erőfeszítéssel – minden a helyére kerülhet. Így lehet a legsötétebb dráma végkifejlete is már-már idegesítően pofonegyszerű.
Aki önmaga elől menekül, annak nem adatik meg a valódi (ön)megismerés kiváltsága
Észak Párizsa, mint perspektíva
Ez az a film, amelynek első pillanatától tudni lehetne, hogy a főszereplője el fog utazni, elköltözik máshová. Pedig csak a történet utolsó negyedében jön szóba az utazás úgy, mint Hugira, egy kis izlandi falu földrajztanárára egyénileg is vonatkozó perspektíva. Félrevezető jelek viszont vannak a filmben, hiszen – nem tudni pontosan, miért – a 37 éves, egzisztenciális kelepcébe került fiatalember portugált tanul és az apró történetkockákból lassanként az is összerakható: volt barátnője vándorolt ki Portugáliába, ő meg oda készül. De addig még „boldogítja” kicsit a szintén megfeneklett életű, de még mindig kalandorszellemű apja, aki fia előtt nem jár éppen jó példával arra nézvést, hogyan kell újraépíteni egy zátonyra futott életet. Egyformán tengődnek a szép, ám túlságosan is csendes falu egyenletes sivárságában, közben pedig egymás idegeire mennek. A fiatalember számára az egyetlen szocializációs lehetőség ugyanis az úgynevezett „anonim alkoholista klub”, amelyen (lappangó visszaeső) másodmagával szokott részt venni, inkább merő unalomból, mint terápiás célokból. Szaladni is szokott szabadidejében, de ez is inkább a „kifutok a világból” elvén alapuló rögeszme, mintsem rekreációs tevékenység. És amikor mindez a tűrhetetlen rutinszerűség a tetőpontot eléri, eldönti, hogy elutazik. A filmben el sem hangzik az úti cél, hiszen… mindvégig ott volt az orrunk előtt, a címbe „rejtve”: Észak Párizsa. Így hívják Dánia fővárosát, Koppenhágát. „Minél messzebbre kalandozik valaki, annál kevesebbet ismer meg” – halljuk többször is a filmben a Tao Te King eme bölcseletét az ide-oda utazásra vonatkozóan. Ez egyben szentencia is: aki önmaga elől menekül, annak nem adatik meg a valódi (ön)megismerés kiváltsága. Egyfajta magyarázata, de meghatározása is a bármilyen foganatú, indokú, szándékú és földrajzi irányú migrációnak. Nem túlságosan kecsegtető perspektíva, ha a várható végeredményt nézzük. Ennél egyszerűbb és egyetemesebb megfogalmazása nincs is az önmagunktól való elidegenedésnek.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
