Amikor a „legkisebb rossz” a legokosabb döntés 1.

2015. 10. 26. 10:09

IFJ. BERTÉNYI IVÁN, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa az Osztrák-Magyar Monarchia 1867-1914 közötti külpolitikájáról tartott előadást. Beszélgetésük első részében Szilágyi Aladár a kiegyezés utáni helyzetről, a közös külügyminisztérium működési mechanizmusáról, a pánszlávizmus fokozódó veszélyéről kérdezte az egyetemi adjunktust.

 

Kezdjük egyfajta kronologikus végigfutását a kornak. A kiegyezés idején a Monarchia, a maga 600 ezer négyzetkilométerével, 35 millió lakosával Európa egyik legnagyobb, legtekintélyesebb államalakulata volt, elég nagy hadsereggel. Ennek ellenére, a hasonló méretű országokhoz képest, egyrészt hiányzott a gazdasági-ipari potenciál fejlettsége, másrészt – adottságai miatt – nem jellemezte az a fajta nemzeti egység, ami a többieket. Mindezek mennyi hátrányt jelentettek az Osztrák-Magyar Monarchia számára?

 

A gazdaság viszonylagos elmaradottsága mindenképpen hátrány volt. A 19. század elején, amikor az ipari forradalom éppen csak elkezdődött, a Habsburg Birodalom még valóban a többiekkel egyenrangú nagyhatalom, Franciaországgal, Oroszországgal egy szinten emlegetik. A 19. század végére, mivel az ipari forradalomból a Monarchia csak kevésbé veszi ki a részét, akkor már látjuk, hogy a dualista állam nagyhatalmisága már csak szűkebb értelemben igaz. Devalválódott, csak a tradíciók, a maradék tekintélye miatt tartják nagyhatalomnak. Azt is mondhatjuk, csak egy olyan térség létezik Európán belül, ez a délkelet-európai, a Balkánra is kiterjedő térség, ahol érvényesíteni tudja az akaratát. De hol van ez egy Németországhoz, egy Franciaországhoz, egy Angliához vagy Oroszországhoz képest, amelyeknek a gyarmatai, illetve Szibéria révén több kontinensre kiterjed az érdekkörük? A Monarchia másodosztályú nagyhatalom lesz, ami nem kivétel nélküli. Ilyen másodosztályú hatalom a 19. század közepén létrejött Olaszország, vagy ott van a lesüllyedt Oszmán Birodalom, amely a 16–17. században egész Európát fenyegette, de ekkor már a saját területét is alig képes megvédeni. Látszik, hogy a nagyhatalmak közötti erősorrend átalakul, és a Habsburg Monarchia a leszálló ágba kerül. Igazából nem is látszott esély arra, hogy ez megforduljon. Részben azért, mert a gazdaság súlypontja átkerül az Atlanti-óceánhoz, s az osztrák-cseh részek relatív iparosodottsága sem éri el az angol, francia, német, a belga ipar termelési volumenét, a Monarchia keleti régiójában Horvátország, Magyarország, Galícia pedig ehhez képest is elmaradott és szegény terület. A Monarchia tehát egyre kevésbé tud „labdába rúgni”, – ez meg is hozza a nemzetközi kapcsolatokban a maga negatív eredményeit.

 

Mai beszélgetésünk fő témája a korszak külpolitikája. Hogyan működött ez a Monarchiában, hiszen se a Birodalmi Tanács, se a Magyar Országgyűlés érdemben nem szólhatott bele a külpolitikába. Volt ugye, egy közös külügyminiszter, de az uralkodónak az abszolutisztikus befolyása, az ugyancsak érvényesült?

 

Jogai szerint, és a szokásjog is ezt erősítette, a magyar országgyűlés beleszólhatott a külpolitikába, olyan értelemben, hogy tárgyalhatott külpolitikai kérdésekről. Ez nem számított jogsértésnek, az uralkodó jogaiba való beavatkozásnak. Mivel mást nem tudtak, interpellálták a magyar miniszterelnököt. Külpolitikai kérdésekben az volt a logika, hogy a magyar miniszterelnök vállalja a felelősséget a közös külpolitikáért is a magyar parlamentben, egyúttal közvetíti a magyarok igényeit, problémáit a bécsi vezetéshez. Az, hogy ki, hogyan intézte a dolgokat, valóban az uralkodó kénye-kedve szerint kinevezett közös külügyminiszter, az általa irányított közös apparátus, a diplomaták, minisztériumi tisztviselők szakmunkáját jelentette, akikre nem sok befolyással volt sem a magyar, sem az osztrák politikai élet. Még a magyar eredetű tisztségviselők között inkább találunk olyanokat, akiben él valamiféle magyar elhivatottság…

 

Andrássy Gyulában, például…

 

Andrássyban is, de ide lehet sorolni az alacsonyabb beosztású magyar tisztviselők egy részét, akik később emelkednek a ranglétrán magasabb pozícióba. Az osztrákokra inkább az összbirodalmi-bürokratikus, császártisztelő identitás a jellemző. Ők kvázi nem érzik az ethoszukba beletartozónak, hogy mindenféle politikusok avatkozzanak az ő komoly, elhivatott és hűséges munkájukba. Ez elég bonyolult és a mai korban kevéssé érthető mechanizmus volt. Azért azt nem mondanám, hogy a magyaroknak semmilyen lehetősége nem volt alakítani a Monarchia külpolitikáját. Részben voltak olyan fontos pillanatok, amikor magyar ember töltötte be a közös külügyminiszteri tisztséget – id. Andrássy Gyula (képünkön korabeli festményen) a legközismertebb –, illetve a magyar miniszterelnöknek az előbb emlegetett közvetítő és ezáltal felelősségvállaló szerepe lehetőség volt arra, hogy ne csak informálódjék a külpolitika állásáról, hanem a saját véleményét is elmondja.

 

Az egymást váltó külügyminiszterek idején volt három alapvető kérdés, amelyek tematizálták a Monarchia külpolitikáját. Az egyik a Németországgal való viszony, a másik az Oroszországgal való viszony, a harmadik a már említett Balkán. Ami a németeket illeti, a 60-as években volt egy francia orientáltságú törekvés, a poroszok ellenében, ami, ugye átöröklődött közvetlenül a kiegyezés utáni évekre is?

 

Érdemes áttekinteni, hogy a kiegyezés pillanatában milyen külpolitikai helyzetben volt a Habsburg Birodalom, ami szorosan összefügg azzal, hogy a kiegyezésnek létre kellett jönnie a magyarokkal. Mondhatjuk, egy elveszített háború után nagyon rossz volt a Birodalom helyzete. A poroszok Bismarck vezetésével nagy vereséget mérnek a Habsburg Birodalomra, ebből következően az kiszorul nem csak Németországból – mert ahogy a német egység megvalósul, abba Ferenc Józsefnek nincs többé beleszólása –, de Itáliából is. Ráadásul nincsen komoly nagyhatalmi szövetségese Európában. Németország és Olaszország eddig ellenség volt, miért ne maradna ezután is az. Oroszországgal a krími háború óta rossz a viszonya, a hagyományos szövetség már tízegynéhány éve elveszett. Anglia pedig távol tartja magát a kontinentális viszályoktól, így egyedül Franciaország lehetne partner. 1867 körül felmerül a francia-osztrák együttműködés lehetősége a poroszok ellenében, de ezt nem tartják célszerűnek, mert a francia-osztrák-magyar szövetség gyengébbnek tűnik a német-orosz együttműködésnél. Bismarcknak jók a kapcsolatai a cárral, korábban volt szentpétervári követ is. A magyarok lesznek azok, akik arra ösztönzik Ferenc Józsefet, hogy hagyja ezt a francia szálat, mert abból csak rosszul jöhetünk ki. Lehet, hogy a németeket a franciák legyőzik, de ha közben az oroszok bejönnek Budapestre, az nekünk nem ér semmit. Ezért a Monarchia inkább kihátrál az egészből, és semlegesen szemléli a 1870–71-es francia-német háborút.

Budapest a 19. század második felében. Mit ért volna, ha az oroszok bejönnek?

 

Úgy tűnik, mégis „rossz lóra tettek” adott pillanatban…

 

Ha azt nézzük, Ferenc Józsefnek, illetve a magyaroknak mi az érdeke, akkor nem biztos, hogy mindig ugyanaz. A magyaroké az, hogy az a liberális nemzeti fejlődés, amit már a reformkorban kitaláltak, folytatódjék. Magyarország elindulhasson a fejlődés útján. A millennium idejére ezek a törekvések be is érnek. Olyan rendszerben érdekelt a magyar elit, amely ösztönzi a békés fejlődést, nem lesz külső beavatkozás, nem lesz háború, s a magyar belpolitikát a magyarok intézhetik. Erre nagy veszélyt csak az oroszok jelentenek, az a nagyhatalom, amely 1849-ben is beküldte Magyarországra a seregeit. Tehát nem csupán rémálom, hogy „majd egyszer jönnek az oroszok”, hiszen már jöttek. Ideológiai és nemzeti színezetű ellentét, ellenérzés is van a cár birodalmával szemben. A magyarok Nyugat-Európa értelmiségéhez hasonlóan liberális felfogásúak, a szabadság eszméjében hisznek, abban reménykednek, hogy felszabadulnak azok az energiák, amiket igazán fel lehet használni a nemzet, az ország felemelésére, a cár pedig kifejezetten antiliberális, reakciós uralkodó, országa egy szélsőségesen régi vágású birodalom – ez az egyik ellentét. A másik pedig, hogy a cár, „minden orosz és minden szláv atyja”, adott esetben a Magyarország területén élő szlávokra is szeretné kiterjeszteni a befolyását, a hatalmát.

 

A Monarchia címere a dualizmus idején. Hármassá is bővülhetett volna

 

Ez a már évtizedek óta fenyegető pánszlávizmus…

 

A pánszlávizmus, pontosan. Emiatt a magyaroknak szükségük van valakire, aki segítheti őket, illetve most már a szlávok keretezte Monarchiát az oroszokkal szemben. És hamar kiderül – ez Andrássynál már megfogalmazódik –, hogy ezek nem a távoli, és máshol is lekötött franciák lehetnek, hanem a szomszédos németek. Tehát a Monarchia németbarát külpolitikája elsőrendűen a magyarok érdeke. Nem véletlen az sem, hogy Németországot a Monarchiával összekapcsoló kettős szövetséget 1879-ben a magyar Andrássy Gyula külügyminisztersége alatt hozzák tető alá. Persze, ez kitart később, a nem magyar külügyminiszterek alatt is, mert bebizonyosodik, hogy ez a szövetség tényleg megadja azt a stabilitást, amire a magyaroknak is szükségük van, és az egész Monarchiának is az érdeke. Annyi különbség van az oroszokat illetően a Habsburg és a magyar nemzeti külpolitikai szempontok között, hogy a hagyományos Habsburg külpolitikában az oroszok partnerek. 1849 erre a leglátványosabb bizonyíték, hiszen maga Ferenc József hívta be a cári sereget.

Itt mutatkozik meg 67-nek a jelentősége: a magyarok egy ilyen külpolitikát már nem tolerálnának. Főleg nem úgy, hogy a magyarok ellenében egy szoros Habsburg-Romanov szövetség működjön. Ha nem is a konkrét lépésekben, ha nem is egy-egy külpolitikai látogatás vagy lépés vonatkozásában, de a nagy irányok és a nagy célok esetében látszik a magyar befolyás a külpolitikában. Vannak olyan osztrák konzervatívok, akik kifejezetten vádolják is a magyarokat azzal, hogy miattuk nem lehet jóban lenni az oroszokkal.

A harmadik kérdés az, hogy a Balkán felé milyen politikát folytasson a Monarchia. Igazából ez a terület a legizgalmasabb és itt lesz a legtöbb változás is. A fő érdek az, hogy a Balkán felől ne fenyegesse a Monarchiát, illetve Magyarországot semmiféle veszély. Ezt a célt – miután ez egy sokkal kevésbé integrált és sokkal kevésbé nagyhatalmi jellegű térség – többféle úton is el lehet érni. El lehet érni úgy, ahogy a hagyományos Habsburg-modell sugallta: tartsuk fönn az Oszmán Birodalmat, ameddig csak lehet. Már régóta nincs velük háború, eléggé roskatag, öreg birodalom ahhoz, hogy a saját belső problémáival legyen elfoglalva, vagyis nem fog minket bántani. A másik megoldás, hogy mi magunk vonuljunk be és hódítsunk területeket a Balkánon. Ennek vannak előnyei is, hiszen nő a Birodalom területe, ezáltal presztízse, befolyása, de vannak hátrányai is. Megint a magyar szempontot érdemes figyelni, hiszen a magyaroknak a dualizmus, mint rendszer, ha nem is ideális, de az adott lehetőségek között relatíve a legjobb. Egy nagyhatalomnak a részei vagyunk, befolyásunk van rá, és a belső önállóságunkat tiszteletben tartják. Ferenc Józsefről 1849. október 6-a után sok rosszat el lehet mondani, de azt is érdemes hozzátenni, hogy tartja magát a kiegyezéshez. Nem vonja vissza a magyaroknak 67-ben megadott jogokat. Viszont a Birodalom minden bővülése azzal fenyeget, hogy ez a dualista rendszer felborul. Fenyeget azért, mert nem magyar etnikai területek kerülhetnek a Birodalomba. Balkáni hódítás esetén ugyanis csak délszlávokról vagy románokról lehet szó, akik „nem kellenek nekünk”, mert fölmerül a kérdés, hová is kerüljenek ezek az új területek? Ha Magyarországhoz, akkor fölborítja a nemzetiségi egyensúlyt, ha Ausztriához, akkor a dualizmus borul fel Ausztria javára – az se jó.

 

A beszélgetés második részét szerdán, október 26-tól olvashatják.

 

Ifj. Bertényi Iván portréja Szűcs László felvétele



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!