A Majmoké a világ

A marosvásárhelyi amatőr színjátszók, a Majom-csoport tagjai ünnepelték a mozgalom ötven éves évfordulóját a Marosvásárhely közeli Mikházán. Kovács Levente barátai és tanítványai egymásnak örülve arról meséltek, hogy a színházszeretet hogyan szőtte egybe Erdélyt évtizedeken át. PARÁSZKA BORÓKA írása.

Úgy kezdődött a Majom-csoport ötven éves találkozója Mikházán, mint egy jobban szervezett osztálytalálkozó, de egészen különleges időutazássá szélesedett, s meglepő módon hozott el a jelenbe. Különböző generációk érkeztek rendre a Marosváráshelytől bő fél óra autózásra lévő Nyárád-menti faluba, a színházi játszóhelyéről ismert Mikházára: augusztus 23-án gondosan frizurázott ötvenes-hatvanas-hetvenes hölgyek (korukat az évfordulós ünnep okán kivételesen illik megemlíteni), s a faluvégi terepviszonyok ellenére is elegáns urak adtak randevút egymásnak. A valamikori amatőr erdélyi színjátszó mozgalom köti össze az érkezőket, mindannyian kötődtek így-vagy úgy a marosvásárhelyi Majom-csoporthoz.
A közösség 1963-ban indult, s kisebb-nagyobb döccenők után a rendszerváltásig működött. Tagjai közül többen profi színészekké váltak, és sokan messzire távolodtak a színháztól. Mégis a tény, hogy a Majom-csoport működött, és úgy működött, ahogy működött, ma is érezteti a hatását. Sokféle magyarázata van ennek, de a legfontosabb a bensőséges közösségiség, amely azonnal láthatóvá vált Mikházán, azok között az emberek között, akik közül sokan évek óta még kapcsolatban sem állnak egymással, szerteszét élnek országhatárokon innen és túl. És mégis, most is, egyetlen intésre tudnak egyszerre cselekedni, és ami ennél is fontosabb: egymásra figyelni.
Személyes mozaikkockákból áll össze a nagytotál, hogy mi mindent érintett az (amatőr) színjátszás Erdélyben, évtizedeken át. Nagy István, egykori „majom”, ma profi színész-konferanszié, rádiós sorra szólítja bemutatkozásra, összegzésre a tagokat a Csűrszínház színpadán. Középen Kovács Levente („Mesternek” szólítják ezen az estén), a mozgalom elindítója, mozgatója hallgatja a szólókat. Azonnal tudja mindenkinek a nevét, az előadáscímeket és évszámokat, amelyek a névhez kötődnek. Nem lehet mindenkit felsorolni. Röpködnek a becenevek, belenevetések és kiabálások lendítik a beszélgetést, de sok minden felszínre kerül, ami a nem beavatottak számára is fontos.
Tomcsányi Mária az első, aki lánykori nevén, Jakab Mariként mutatkozik be, ő ötven éve szegődött a kezdeményezéshez, nyugdíjas televíziósként is úgy érzi: másképp állt volna a mikrofon mögé, ha nincs a színjátszós alapképzés, a beszédtechnika és a helyzetismeret. Gligor Magdolna szintén a hőskort hozza vissza, ő 1965-ben csatlakozik, s az első díjazott művésze a közösségnek, a 33 névtelen levélben nyújtott alakítását Kolozsváron ismerik el. Ezt az információt Kovács Levente teszi hozzá, hogy kiegészítse a szerény bemutatkozást, és hogy emlékeztessen: az erdélyi amatőr színjátszás az országos kulturális vérkeringésbe csatornázta be mindazt, amivel Marosvásárhelyen kísérleteztek. Kemény munka volt ez, – teszi hozzá Gligor Magdolna, a különböző egyetemeken, főiskolai képzésekben résztvevő társulati tagok a napi teendők után késő estébe nyúlóan próbáltak, valamikor ennyire vonzó volt ez a típusú együttlét.

Szakmai esélyt jelentett A csoport generációkat, különböző szakterületeken dolgozókat, orvostanhallgatókat, „pedásokat” hozott össze a színpadon, különböző vidékek is itt értek össze. Jakabos István 1972-ben csatlakozott, ő Aradról érkezett Marosvásárhelyre, ma úgy emlékszik, a Majom-közösség szellemisége volt a meghatározó. Nagy Szélyes Andrea a nyolcvanas évek végén kóstolhatott bele abba, amit Jakab és Gligor a hatvanas évek elején próbált ki: a rendszerváltás előtti nehéz években a szakmai túlélés is ezen a közösségen keresztül volt biztosított. Fülöp Zoltán 1971-ben vált taggá, Boér Károllyal, Balogh Gyuri „Giorgio”-val. A triumvirátus mára külön utakon jár, de akkor a zene a Majom-csoporthoz kötötte őket. Fülöp ma a szintén tag Lőrincz Ágnessel együtt ismert és elismert népszerű színész, a mögöttük lévő szakmai karrier – mint kiderült – nem alakulhatott volna ilyen ívvel, ha nincs a valamikori közös munka.
– Ez az a közösség – magyarázza Kovács Levente – ahol a profik nem nézik le az amatőröket, az amatőrök pedig megbocsátják a profiknak, hogy profik”. A rendező, alapító elmondja: számára is szakmai esélyt jelentett ez a csoport, mert az országos szakma a diákszínjátszók révén ismerte meg Costinesti, Ploiesti, Craiova seregszemléin, akkor a hivatalos politika kiemelten fontosnak tartotta a diákszínjátszást. A fiatalok között végzett munka és tapasztalat pedig jól hasznosítható volt az „igazi” színészképzés területén, a mai Művészeti Egyetem elődjeként ismert Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán. Nem csak a szakmai életet és a szakma perifériáját határozta meg ez az évtizedeken átnyúló munka, hanem a magánviszonyokat is. A találkozón baráti közösségek, családok voltak jelen, akiket mind-mind a Majom-csoport kovácsolt össze. Erről számolt be a sepsiszentgyörgyi Albert-Nagy házaspár (női tagja, ma messze a színháztól, orvosként működik, de bemutatkozásként olyan dalbetétet adott elő, hogy bármely profi megirigyelheti). Erről mesélt Sinka Erzsébet is, aki „majomnéként” mutatkozott be, a csoporttag ugyanis Sinka Ignác volt. A ma pedagógusként dolgozó valamikori színjátszó Sinka Ignác viszi tovább azt, amit évtizedekkel ezelőtt Marosvásárhelyen kapott. Õ a kezdeményezője a 19 éve működő felsőboldogfalvi gyermekszínjátszó találkozónak, és részt vesz abban a mozgalomban is, amely színházat visz el azokba a környékbeli falvakba, ahova a profi színház nem jut el.

Már nem lehet visszahozni Sorra jönnek a beszámolók, mindegyik végén taps és köszönetmondás. Akárhogy is alakultak az életutak, a színház medret ás, tartást ad, ritmust diktál. Hálás az óvónő, aki másképp mondja a mesét, ismerve a színpadi élményt és fegyelmet. Hálás az informatikus, aki ebben a csoportban tanulta meg, milyen a szellemi kalandkeresés. Hálás a Művészeti Egyetem tanára, Ungvári Zrínyi Ildikó, akinek Kovács Levente határozottan nem mondta, hogy készüljön felvételire a színire, így lett belőle bölcsész, majd színházi tudományokkal foglalkozó kutató. S így került igazán közel a színházhoz. Hálás a rádiós, Jászberényi Emese, hogy öt évtizeden át közvetíthette, rögzíthette a mozgalom hangjait.
Magával ragadó, hogy a színház milyen súlyos, gyógyíthatatlan szenvedélyévé válhat az embereknek – ez ennek a mikházi estének a tanulsága a külső szemlélő számára. Szabó Irénke elcsukló hangon mutatkozik be régi nevén, „Öcsiként”. Õ volt a csoport külsős tagja, aki sosem játszahatott már Majomként, de örömmel vette, hogy figyelhetett, tapsolhatott, hogy néző lehetett. „És most irodalmi titkár vagyok” – mondja könnyezve, szemlélteti, micsoda különleges, gazdag világ volt a Köteles Sámuel utca, a játszóhelyet biztosító Apolló világa, mennyire létkérdés a színházzal együtt való lét.
Az amatőr színjátszás kora a társadalomtörténet fontos korszaka – és már véget ért. Ez derül ki a megemlékezések alatt vetített képek sorozatából, amelyen a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek szakállas-barkós-hippi frizurás lányai-srácai néznek vissza. Ezt, abban a formában már nem lehet visszahozni, – mondja Kovács Levente, aki beismeri: a kilencvenes években kudarcot vallott a Majom-csoport újraindításával. Valami hasonlóra azonban, amely összeköti a különböző korú, ízlésű és tudású embereket, a közös kultúra élményével ajándékozza meg őket, szükség volna. Ez lehetne a mikházi este, az ötven éves találkozó öröksége. Erre a következtetésre jut a hajdani mozgalmár is, ám szavait félbeszakítják.
„Ebben a világban, ahol Alföldi színháza gyalázza a nemzetet?” – teszi fel a ma oly sokszor, majdnem ugyanúgy felharsanó kérdést egy amatőr. A körben ülők arcán megjelennek a ma oly egyforma érzések, felvillan az aktuális hasadtság. Farkasszemet néznek egymással a helyeslők és az elutasítók. Pillanatnyi csend után a Mester szólal meg. „Az másik világ” – mondja. Ezen a Majom-estén kerülik a töréseket, a szemek villanása enyhül, a torokköszörülés alábbhagy, a szavak utat találnak egymáshoz, a csoport még mindig, ötven év után is, működik.
Borbély László – szintén Majom – kisplasztikát ad át a csoporttagok nevében a békéltetőnek, lehámlik róla a politikai szerep, a szónoki rutin. Verset is mond, Kenéz Ference Seregszemléjét ajándékként és tanulságként mindenkinek. „Itt vagyunk,/ túl jutottunk minden veszteségen/ Túl vagyunk már látványos nagy győzelmeinken is/ Mi is, mint minden nemzedék,/ most leszünk egész,/ Már nem kérdezzük honnan jöttünk, kik vagyunk, merre tartunk/ Csupán számba vesszük/ kik maradtak nekünk,/ kik maradtak velünk,/ kik maradtak el.
A helyeslők és egyet nem értők körbeülik a közös bográcsot. Mindenki egyformán vesz. Búcsúként csendül fel a dal: „Újra itt van, újra itt van a nagy csapat”. Ott a levegőben a remény, hogy túl a farkasszemeken, jönnek majd amatőrök és profik, egy új csapat, amelynek tagjai meg tudják bocsátani egymásnak, hogy vannak.