A magyarországi kultúra nagy baja, hogy belezuhant a centrumba

A Törzsasztal januári vendége magát nem „íróként”, hanem „irodalmárként” határozza meg. MÉSZÁROS SÁNDOR, pozsonyi-budapesti Kalligram Kiadó igazgatója, a Szépírók Társaságának elnöke Szilágyi Aladár interjújában beszél szerzői, szerkesztői, kiadói munkájáról, közéleti tevékenységéről.

Javaslom, hogy beszélgetésünket az íróval kezdjük, ne a szerkesztővel, a közéleti emberrel. Tudtommal az első könyve egy regény volt, 1987-ben jelent meg, A kék hegyeken túl címmel, a bukovinai székelyek sorsát jeleníti meg. Én magam jártam Bukovinában, azokban a falvakban, ahol annak idején megtelepedtek, és ahonnan több hullámban szétszóródtak szervezett áttelepítésük során. A szülei vagy a nagyszüleikerültek Bonyhádra sorstársaikkal együtt az elűzött németek helyére?

Anyai nagyszüleim édesanyámmal együtt kerültek Bonyhádra Bukovinából, Istensegítsről érkeztek előbb a Délvidékre, onnan pedig ide, a Völgység központjába. Édesanyám közvetlenül a menekülés előtt született ott. Nagyon érdekelt a történet, eredetileg nem azt akartam, hogy egyetlen elbeszélő legyen, hanem a népcsoport kálváriáját akartam feldolgozni, szociológiai megközelítésben. Végül nagyapámnak az elbeszélésére hagyatkoztam, és ebből csináltam magnós interjú révén egy könyvet, amibe nemcsak a bukovinai kálváriájuk került bele, hanem főleg a Bácskába településük, illetve a nyolcvanas évekig történtek. Ez a könyv aztán cenzurális okokból öt évig nem jelenhetett meg, amikor pedig már megjelent, akkorára elhatároztam, nem író, hanem irodalmár leszek, nem csinálok ilyet többet, nem folytatom. Egyrészt közben a nagyapám is meghalt, másrészt az egész procedúra el is vette a kedvemet tőle. Ettől függetlenül a könyvnek, hál’istennek, jó visszhangja volt, nagyon sok példányban el is fogyott,

Ez a könyv mennyire volt fikció, s mennyire valóság?

Fikcionális elem viszonylag kevés volt benne, hiszen a nagyapám által magnóra mondottak képezték az alapjait. Nyilvánvaló, hogy a kompozíció során, a nagyapámnak különböző legendákban, álmaiban megjelentek is belészövődtek, de voltak olyan elemek, amelyek a szigorú tényekhez, élettörténethez tartoztak. A szöveget inkább a regény felé toltam, de a tényregény értelmében, a megtörténtekből kiindulva. Nagyjából az írói nyelv tempóját, szókészletét formálva sok mindent alakítottam át, de ezt nagyapám nem vette észre.

A második könyve további öt év elteltével, 1992-ben jelent meg, Szövegkijáratok címmel, s Keresztury Tibor tanulmányait is tartalmazta. Maga az a tény, hogy ketten kerültek egy kötetbe, tudatos választás volt, vagy kényszermegoldás?

Is-is. Akkoriban indult el egy ilyen könyvsorozat, ahol fiatal irodalmárok mutatkozhattak be. Mi mind a ketten Debrecenben éltünk, nagyjából hasonló dolgokról gondolkodtunk a kortárs irodalommal kapcsolatosan. Õ a költészetről, én a prózáról írtam. Ezek a tanulmányok is kicsit megkésve jelentek meg, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a kortárs magyar irodalomnak az új tendenciáiról és alkotóiról szóló kritikáimat tartalmazta. Mint már említettem, én már A kék hegyeken túl megjelenésekor elhatároztam, hogy nem író, hanem inkább kritikus és szerkesztő leszek. A szociográfia műfajának a lehetőségeit éreztem szűknek. Lehet ezt „hősiesebben” is fogalmazni: a nyolcvanas évek közepét, végét aranykorként kíméli meg az emlékezet.

A lágy diktatúrában már milyen kellemes viszonyok voltak. Az irodalomnak adódtak bizonyos feltételei, ha már ki akartak adni egy könyvet, akkor kiadták. Azok a nehézségek, amik jelenleg a pénzszerzést, az olvasói kedv lanyhulását jelentik, azt a kort nem jellemezték. De maga a kiadói folyamat hosszadalmas, kafkai történet volt.

Mert soha nem mondták világosan, hogy mit kéne kihúzni, vagy miért nem jelenhet meg. Az első könyvem már 82-ben elfogadott volt, de csak Kardos Györgynek, a Magvető Kiadó teljhatalmú urának a halála után jelenhetett meg. Én magam is találkoztam ezzel az ávós ezredesből lett könyvkiadóval, aki rendkívül szívélyes volt, és mindent megígért nekem, ám a könyvem megjelenését homályos feltételhez kötötte. „Meg fogjuk oldani” – mondta, és ez a „meg fogjuk oldani” öt évig tartott. Időnként telefonáltam, időnként sejtetni engedte, hogy „már olvadás van”, tehát már kiadja, de amiket az oroszokról írtam a könyvben, meg hogy 56-ot forradalomként szerepeltettem, azzal még gond van. Én viszont nem voltam hajlandó meghamisítani ezt a könyvet. De nem csak ez a néhány konkrét dolog, hanem az egész bukovinai székelység ügye problematikus volt. A Bácskába terelésük, a továbbtelepítésük, hogyan illeszkedtek be, hogyan kerültek etnikai konfliktusokba a svábokkal, a téesz-alapítás korszaka, ez mind problematikus volt. Nagyapámnak az életsorsa engem jobban érdekelt, mint egy kollektívum története, ami bizonyos értelemben elsikkadt az akkori olvasatban, hiszen ez a tabu-jelleg érvényesült a történelmi múltnak a lenti szegényvilágban megjelenő képében, illetve annak a megtörése az értelmezésben, a cenzúrában. „Jaj, hát adjuk ki, ne legyen ebből probléma, már mindent megengedünk.” Ehhez képest nyolcezer példányban fogyott el… Aztán érdekes fejlemény volt, kiderült, hogy a bukaresti A Hét hasábjain újraközölték, anélkül, hogy megkérdeztek volna, pedig szívesen odaadtam volna. Ingyen is. De így legalább kérdezés nélkül nem kellett fizetni…

Ami az esszékötetet illeti, olyan nevek vannak benne, mint Mészöly Miklós, Lengyel Péter, Hajnóczi Péter, illetve Esterházy Péter. Amit róluk írt, az mondhatni, újraértelmezése ezeknek az íróknak. Mivel járult hozzá a megítélésükhöz, hiszen gondolom, az sem volt sima ügy a nyolcvanas évek végén, amit róluk vetett papírra?

Az az élmény, ami engem irodalmárrá tett, ezeknek az embereknek az olvasása volt. Õk az elmúlt három évtized meghatározó prózaírói voltak. Amikor én velük foglalkozni kezdtem, például Mészöly Miklóssal, aki most már az egyik legnagyobb tekintélyű szerző, akkor viszont a megtűrt írók kategóriájába tartozott. Esterházynak, mint a Termelési regény szerzőjének, volt egy bizonyos nimbusza, másfelől a realista kánonnak és irodalomfelfogásnak a széttörésével komoly ellenérzéseket váltott ki. Ez voltaképpen kiskorúsítást jelentett, hogy „majd kinőhetjük” ezt a dolgot. Mindez úgy jelent meg, mint valami deviancia az irodalomban, ami nem vehető komolyan, de vannak benne tiszteletre méltó értékek. Egyáltalán a magyar irodalomnak ez a nagyon erős ideologikus gondolkodása és konzervatív szemlélete, mint egy egyedi, „lehetséges ilyen is” jelenségként kezelte, afféle posztmodern (akkor még ez a fogalom nem vált szitokszóvá) törekvésként, afféle avantgárdként, ami ugyan megengedett, de ki kell nőni, mint egy gyerekbetegséget. De az, hogy egy új irodalmiság van, és

az a korszak, ami a mai napig tart, a magyar irodalomnak példátlan nagy korszaka, csak a legnagyobbakkal összemérhető.

Nyilván, nem csak ezekről a szerzőkről van szó, én is csak a könyv terjedelme miatt válogattam közülük. Nagyjából az ő észjárásukat, újfajta poétikájukat, gondolkodásukat igyekeztem megragadni. Igyekeztem azoktól a sémáktól, ahogy az irodalomról korábban beszéltek, megszabadulni. Átláttam, hogy egy nyelvként felfogott teljesítményként nézték az irodalmat, és nem azt, hogy mi a témája, milyen történeteket mond, milyen ideológiák vannak benne. Ez a nyolcvanas években erős értelmezési szempont volt, hogy tisztítsuk meg az irodalmat a rárakódó hamis dolgoktól. Milyen történelemszemléletet képvisel egy író, ez gyakori kérdés volt, mintha egy filozófus volna, egy gondolkodó. Másrészt valóban avítt volt már a hetvenes-nyolcvanas évek hivatalos irodalmisága, az ellene föllépő népi irodalom pedig kiürült. Ezek egyszerre voltak jelen az irodalomban, de még voltak nagy tekintélyű képviselőik. És az új irodalomra összpontosítottam, amely a kilencvenes évekre már komoly jelképeket hozott létre. Mint irodalmár, mint kritikus fontosnak tartottam, hogy ami vele történik, vele együtt keletkezik, azt életre segítsem.

Ezt a két könyvet követően, 1992 óta egyetlen kötete sem látott napvilágot. Miért?

Miután szerkesztő lettem, meg könyvkiadó, úgy gondoltam, azt, hogy kritikáimat vagy tanulmányaimat kötetben kiadjam, nem tehetem meg a kiadói barátaimmal, hiszen ezek nagyon kis példányszámban eladható könyvek, másrészt amióta a Kalligram Könyvkiadónál dolgozom szerkesztőként, keveset is írtam. Amikor néhány élesebb kritikát közöltem, még a Jelenkor, azelőtt meg az Alföld szerkesztőjeként, már akkor furán hatott, hogy egy másik kiadónak a könyvéről írok. Az a szerkesztői munka, amit tizenöt éve csinálok, sok tekintetben ennek az előző tevékenységemnek a folytatása, és úgy éreztem, azokat a dolgokat, amik ez alatt születtek, nem volna érdemes publikálnom.

Egy helyen van egy meghökkentő, de sajnos igaz megállapítása, miszerint az irodalomban is a piacgazdaság szabályozza az értékcserét.

Ez így van. Ezt józanul tudomásul kell vennünk, Sok olyan elem van, ami nehezen magyarázható, akár fájdalmas is lehet. Például Márai esetében, hogyha irodalmárokat kérdeztek volna meg, hogy mit is ajánlanak fordításra, talán a legutolsó sorban ajánlották volna A gyertyák csonkig égnek című könyvét. Viszont egy populáris olasz kiadó fölfedezte ezt a művét, nem az elit irodalom olvasatával, mégis sikerre vitte Olaszországban, majd Németországban is sikerkönyv lett. Az, hogy a magyar irodalom Németországban elfogadott lett, sok tekintetben a Márai recepciónak köszönhető, annak ellenére, hogy az egész nem a legjelentősebb könyvével indult. A nem-magyar olvasó másképp olvassa Márait. Más kultúrában másképpen szólal meg, mert kevésbé terhelt a hazai kontextuális utalásokkal. Márai nyomán jó pár magyar író esetében ez bevált, másoknál nem. Kishírű irodalomként ezt tudomásul kell vennünk.

Ha volnának jó irodalmi menedzsereink, akkor lehetne lendíteni ezen az ügyön?

Már sokat lendítettek az elmúlt tizenöt évben, van német kiadó, amelyiknél a sikeresebb fiatal szerzőink is megjelentek, az ügynökségeknek köszönhetően. Ugyanis a kiadók nem olvassák el, hanem az ügynökök révén figyelnek fel a művekre. Vannak egyéni áttörések is. Sok magyar szerzőről van szó, aki szép sikert ért el, különböző nyelveken. Német nyelvterületen például Nádas Péter műve, az Emlékiratok könyve aratott komoly sikert, közben Kertész is, Esterházy, Krasznahorkai, mellettük többen a fiatalok közül, Dragomántól Bartisig. Ahol három-négy magyar író áttört, ott kiváncsivá lettek a többire is. Nyilván másabb a helyzet az angolszász irodalomban.

A németeknél harminc százalék a fordítás a világirodalomból, az angolszászoknál csupán három. Ily módon a magyar irodalomnak az angolszász területen a jelenléte sokkal kisebb.

De mindez nem csak a menedzselés kérdése, hanem az állami támogatásé is. A magyar fordítási alapból évente nevetséges összegre, huszonöt millió forintra, százezer dollárra telik összesen. És ezt is rendkívüli módon elaprózzák. Ez a kérdés komoly frusztrációt okoz a magyar irodalom egészében, mert hosszú ideig igen bénán csináltuk, most is, és ha valakik mégis áttörnek, azt valamiféle összeesküvésnek látjuk.

Ha már a könyveket megjelentető intézményekről szó esett, térjünk rá a sajátos státusú pozsonyi-budapesti Kalligram kiadóra, amelynek őn az főszerkesztője. Hogyan lett ennyire sikeres, hiszen ma a Kalligramnál megjelenni, bármelyik magyarországi író számára is rangot jelent?

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy egy szlovák-magyar kiadóról van szó. Ha nem így lenne, akkor annyi más kisebbségi kiadó gettó-sorsára jutott volna, hiszen a többség mindig bizalmatlan. Egy krízishelyzetben találta ki Szigeti László 1996-ban, amikor már úgy nézett ki, hogy le kell állnia. Azáltal, hogy ő szlovák nyelvű könyveket is megjelentetett, a szlovák értelmiségnek is a kiadója lett. Szíves örömest adnak neki kéziratot a szlovák szerzők, és a támogatási rendszer is megváltozott. A szlovákok – minden híreszteléssel ellentétben – erőteljesen támogatták, igaz, támadták is ugyanakkor. Évente száz cím jelenik meg, negyven szlovák és hatvan magyar. Ebből tizenöt-húsz a felvidéki magyar szerzők száma. Fokozatosan fejlődött a budapesti szerkesztőség is, amit én vezetek, amelyik elsősorban a terjesztés érdekében jött létre, de kezdettől fogva kiadói tevékenységet is folytat. A Kalligramot nem az érdekli, hogy a szerző hol él, Pozsonyban, Budapesten vagy Amszterdamban. A kiadó közép-európaiságban is jeleskedik, hiszen szlovák, cseh, lengyel, osztrák és más irodalmakkal együtt adja ki a magyar irodalmat.

A magyarországi kultúrának az a nagy baja – anélkül, hogy a Trianon-komplexust emlegetnénk –, hogy belezuhant a centrumba.

Ebből a szempontból a pozsonyi Kalligram egy másfajta gyakorlat, másfajta kánon lehetőségét kínálja. Minden álszerénység nélkül mondhatom, hogy kiadói politikájának, munkatársainak köszönhetően, az egyik legismertebb kiadó lett a Kárpát-medencében.

Ejtsünk néhány szót a Szépírók Társaságáról, amelynek korábban alelnöke volt, jelenleg az elnöki tisztséget tölti be. A Társaság érdekvédelmi vagy szakmai szervezet, a hasonló gondolkodásúakat gyűjti egy karámba?

Egressy Zoltán mesélte, hogy kint voltak Kínában egy íródelegációval. Egy pártfunkcionárius megkérdezte tőlük: Magyarországon ki dönti el, hogy ki az író? Egy ilyen kérdésre hogyan lehet válaszolni? Aztán kiderült, hogy Magyarországon több írószervezet van. És melyik az igazi? – kérdezték. Hogy mi szükség volt erre, egyszerű a válasz. Nyilvánvaló, hogy akik elégedetlenek voltak ilyen-olyan ízlésbeli, politikai, mentalitásbeli dolgokkal, a különböző hatalmi játszmákkal a meglévő írószövetségen belül, azok kivonultak, és belőlük lett a Szépírók Társasága. A Szépírók abban tud elsősorban segíteni vagy kezdeményezni, hogy miként jusson el az olvasókig a könyv. A programjaink nem csak a művek bemutatásával, hanem a könyvek utóéletével is foglalkoznak. Már több mint 320-an vagyunk, köztük a legtekintélyesebb írók, költők, irodalmárok, kritikusok, s aztán jönnek a fiatalok is. Hatvanan vannak, akik kettős tagsággal bírnak, és adódnak olyan közös kultúrpolitikai kérdések, amelyek felvetése, megoldása érdekében a két írószövetség – túllépve a politikai szekértáborokon – az egyeztetések szintjén találkozik.