1852-ben „győzött” a forradalom
2015. 10. 05. 19:05DR. CSORBA LÁSZLÓ történésszel, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójával beszélgetett Szilágyi Aladár a Bach korszak fejleményeiről, az Osztrák Birodalom nagy vereségeiről, melyeknek csak a kiegyezés vetett véget.
Dr. Csorba László
Javasolom, nézzük át kronológiai sorrendben, párhuzamosan, a fontosabb magyar és a nemzetközi vonatkozásokat. Kezdjük azzal, hogy Haynau kegyetlensége adott pillanatban az osztrákok számára is kényelmetlenné vált. 1850. július 8-án Ferenc József visszahívta Magyarországról, de nem volt hálátlan iránta, ugye jókora csomag banki kötvényt kapott a császártól?
Nagyon érdekes magyar szemmel mérlegelni, magyar aggyal végiggondolni, hogy Haynau egyáltalán nem érezte magát olyan negatív szereplőnek, mint ahogyan mi őt láttuk, látjuk. Azt gondolta, Magyarország érdekében cselekedett, persze a Birodalom érdekében is, de e két szempontot szorosan összetartozónak vélte. Úgy érezte, nagyszerű civilizációs küldetést teljesít. Olyannyira, hogy nem általában a magyarokkal, csak a „lázadókkal” szemben táplált ellenséges érzelmeket. A császári jutalomból földbirtokot is szerzett a Szatmár megyei Kisgécen. Ugyanakkor az európai közvéleményről sem föltételezte, hogy elítéli a tevékenységét. Amikor Belgiumba érkezett, fölkereste Metternich herceget, aki 1848 tavaszán menekült el Bécsből, és megkérdezte: milyen turistaprogramot ajánl neki? Az exkancellár megpróbálta lebeszélni arról, hogy megjelenjen a nyilvánosság előtt, mert annak nem lesz jó vége. Nem hitt neki… A belga fővárosban – egyebek mellett – a nők megkorbácsolását vetették a szemére. Amikor beköltözött egy szállodába, vértócsát öntöttek a lépcső elé, hogy amikor kijön, azon kelljen átlépnie. Londonban, amikor meglátogatta az egyik sörfőzdét, és beírta a nevét a vendégkönyvbe, a munkások fölismerték, megrohanták az udvaron, megdobálták trágyával, összeverték, a ruháját megtépték, a bajuszát félig kicibálták. Kétségbeesetten menekült, csak a rendőrség tudta valahogy kimenteni. Amikor az osztrákok diplomáciai vonalon tiltakoztak, a külügyminiszter széttárta a karját: ez egy szabad ország, föl lehet jelenteni, bíróságilag be lehet perelni bárkit, ám a kormánynak ehhez semmi köze. Nos, ezekben a jelenetekben az európai közvélemény ugyanazt az erkölcsi ítéletet mondta ki, amit a magyar társadalom akkoriban.
A cél: bedarálni Magyarországot
Közben 1850-ben történt egy fontos nemzetközi esemény, ami térségünkre is kihatott: Ausztria és Poroszország aláírta az olmützi békét, és úgymond, a német szövetség helyreállt. Igaz, nem sokáig…
Így van. Akkor már fél évszázada, a napóleoni háborúkat követően zajlott a világtörténelmi jelentőségű nagyhatalmi versengés a német területek fölötti túlsúly megszerzéséért. Bécsnek ismét a régi-új vetélytárssal, Berlinnel kellett szembenéznie. Poroszország egyre távlatosabban vélte úgy: neki kell megvalósítania a német egységet, s nem Ausztriának. Az úgynevezett „kis-német” egységre törekedett, a Habsburgok nélkül, vagyis nem csupán a cseh, délszláv, magyar, román részeket kell kihagyni, hanem Ausztria német tartományait is. A fiatal osztrák császárnak, Ferenc Józsefnek viszont az volt a törekvése, hogy az általa uralandó Nagy-Németországba egész birodalmát belevigye, vagyis a szláv, magyar, román területeit és tartományait is. Az olmützi megegyezés az utolsó békés periódus nyitánya, mely a Dániával szembeni közös katonai fellépésig tart, rövidesen már csak ürügy kellett arra, hogy az egykori szövetségesek szembeforduljanak egymással.
Az 1851-től 1859-ig tartó periódust miért nevezzük Bach-korszaknak, holott Johann Kempen bárónak a hatáskörébe tartozott a csendőrség és az igazságszolgáltatás?
Bár a rendőri, csendőri erőszakszervezet valóban kiemelt szerepet játszott az önkényuralom működtetésében, a korabeli közvélemény inkább a belügyminisztert, Alexander Bach bárót (képünkön) érezte a rendszer szimbolikus figurájának. A császárhűség mintaképének tekinthető katonatiszt, Kempen altábornagy pályájához képest Bach személyisége, sorsa jelentősen bonyolultabb képlet. A liberális ügyvédet 1848 tavaszán ott látjuk a Metternich ellen fölkelő bécsi forradalmárok soraiban, majd miniszteri tárcához jut, és saját karrierje érdekében olyan ügyesen politizál, hogy megnyeri a fiatal császár, Ferenc József bizalmát. Az úgynevezett Bach rendszer eredeti konstruktőre Felix Schwarzenberg miniszterelnök volt, és amikor ő viszonylag korán meghalt, közvetlenül az uralkodó vette kezébe az irányítást. Mellette lett a belpolitikában a második ember Bach, az ügyes és gátlástalan adminisztrátor, a rendszer névadója.
Akinek rendszerét úgy lehet összefoglalni, hogy szigorú állami felügyelet, cenzúra, és bevallottan vagy bevallatlanul a teljes beolvasztás a birodalomba.
Igen, de egyben a birodalmi modernizációs program valamilyen mértékű végrehajtása is. A polgári forradalom Ausztriában is elindul, 1848 az egész térségben döntő fordulat. Ám eközben nekünk van a Birodalommal egy alapvető vitánk. A közép-európai térség ugyanis nem képes olyan méretű eredeti tőkefelhalmozásra, amiből a modernizálást finanszírozni lehetne, ezért a működő tőkét be kell hozni, mégpedig onnan, ahol van: Nyugat-Európából. Ám ki hozza be, milyen feltételekkel? – ez a döntő kérdés. Ha a Birodalom hozza be, akkor nekünk a közvetítési felárat is meg kell fizetnünk. Míg ha mi magunk egyenrangúan vehetünk részt a tárgyalásokon, ha mi alkudhatjuk ki a polgárosodásunk árát, akkor az kedvezőbb fejlődési lehetőség ránk nézve. A lényeget tekintve ez volt 1848-ban a forradalom és a Batthyány-kormány programja. Nem akartunk kiszakadni a Birodalomból. Megértettük azt, hogy jó védőernyő számunkra a szláv és a germán népek tengerében. De közben ne nyomjon el minket, ne zsákmányoljon ki gazdaságilag, például a vámrendszeren keresztül. Ahogy József nádor, Széchenyi és az egész reformkori elit akarta: a Birodalomnak is az a jó, ha a magyarokat párhuzamosan fejleszti, és azután mi magunk is jelen vagyunk a források kialkuvásánál. De a Habsburgok nem így döntöttek: bár 1848 tavaszán félelmükben beleegyeztek a nagyobb magyar önállóságba, ezt a nyár végén visszavonták. Erre szabadságharcot indítottunk, mire az orosz túlerő segítségével levertek minket. Ezzel más irányú, ún. összbirodalmi modernizáció indult meg, erőteljes, sok szempontból dinamikus polgárosodás, kapitalista reformokkal, ugyanakkor a külön magyar igények, a rendi eredetű magyar különállás bedarálásával. Ez azonban nem csupán a korábbi államjogi kötelezettségek felrúgása volt, de történelmi mértékű tévedés is. A kor uralkodó iránya ugyanis, ahogy Eötvös írja: szabadság, egyenlőség, nemzetiség. Tehát a kor harmadik nagy eszméje a nemzetté válás és a nemzeti önrendelkezésre törekvés! Ha ezt a Habsburg Birodalom eltorlaszolja – márpedig erre törekedett, amikor a régi magyar államot megpróbálta beolvasztani és a közéletünket germanizálni –, akkor hosszabb távon halálra van ítélve.
Alkotmány helyett pátens
Az 1849 márciusában kiadott, de soha életbe nem lépett olmützi alkotmány eltörlése – mely ugyan biztosított volna bizonyos egyéni szabadságjogokat, de a centralizált állam megteremtését írta elő – kedvező volt-e Magyarország számára?
Nem, mert annál még rosszabb verzió következett. Az olmützi alkotmányban még voltak gesztusok a polgári szabadságjogok terén, amelyeket később már kevésbé vettek figyelembe. Magát a rendelkezést még azelőtt felfüggesztették, mielőtt életbe lépett volna, hiszen végig statárium volt.
Ferenc József 1852 novemberében kiadta az úgynevezett ősiségi pátenst. Ez mit jelent?
Tágabban nézve azt, hogy a negyvennyolcas forradalom győzött! Ilyen egyszerű: a szabadságharcot leverték ugyan, de a forradalom győzött Magyarországon. Emlékezzünk Kölcsey Ferenc híres programadására: „Jelszavaink valának haza és haladás.” 1848-ban a hazát érintő kérdésekben – ahogy előbb említettük, a magyar önállóság kérdésében – szembekerültünk Béccsel és a szabadságharcot leverték. De a haladás terén hozott polgári intézkedéseket: a jogegyenlőséget, a közteherviselést, és a legfontosabbat, a jobbágyfelszabadítást nem merték bántani, ezek érvényben maradtak. Az említett pátens a régi, feudális eredetű, a birtokforgalmat korlátozó szabályt, az ősiséget törölte el. De ez a rendelkezés összetartozik a következő év márciusában kiadott úrbéri pátenssel: mindkettő önkényuralmi eszközökkel, de azt fogalmazta meg, amit 1848-ban egyszer már kivívtak és törvénybe foglaltak. Igaz, a jobbágyfelszabadítás önkényuralmi megvalósítása összességében a jobbágyok számára kedvezőtlenebbül alakult, mint azt a 48-as magyar országgyűlés tervezte, de végül is megcsinálták. Ezért fogalmazhatunk úgy, hogy a késő feudális, rendi viszonyok megszűntek 1848 tavaszán és ettől kezdve polgári társadalomban, kapitalista piacgazdaságban élt Magyarország és a Habsburg Birodalom minden lakója.
A cár lakája császárszobrot kap
1853 és 1856 között zajlott le a krími háború az oroszok és a török-angol-francia szövetségesek között. Az európai nagyhatalmi mozaik átrendeződése folyt. Ausztria hogyan viszonyult ehhez?
Ausztria nagy meglepetést okozott az egész világnak. Mindenki biztosra vette, hogy az 1849-ben a cári hatalom által restaurált Habsburg Birodalomnak elemi morális kötelessége kiállni Oroszország mellett. A cári birodalom eredeti terve az volt, hogy – Törökországot elnyomva – a Boszporuszon és a Dardanellákon keresztül kijárást szerez hadiflottájának a Földközi-tengerre. Ám Anglia és Franciaország nem akarták, hogy az északi nagyhatalmi vetélytárs teret nyerjen délen is, így támogatták Isztambult, hogy magát védve, ezt megakadályozza – ez volt a konfliktus lényege. Perdöntő volt azonban a térségben Ausztria szerepvállalása. A cár biztos volt Ferenc József hűségében, az osztrákok is erre készültek. Igen ám, de egy fantasztikus politikai húzás közbeszólt: a kis Szárd-Piemonti Királyság belépése a háborúba. Ott ugyanis egy zseni volt a miniszterelnök. Metternich fogalmazott így: „ma Európában csak egy igazi államférfi van, és az, fájdalom: Cavour”. Nos, Camillo Benso di Cavour gróf (képünkön) , a torinói kormányfő fölajánlotta a szövetségeseknek, hogy amennyiben Ausztria orosz oldalra áll, akkor ő szívesen megtámadja Lombardiát, Ausztria hátában... Az olaszok mellett pedig már ott van a magyar emigráció és Kossuth Lajos, aki „még egyszer azt üzeni”… És újra itt az 1848-as helyzet: ha egyszerre van forradalom Pesten és Milánóban, akkor Bécsnek befellegzett. Ám ezt pontosan tudták a Hofburgban is, így kétszínű megoldásra kényszerültek: azzal az érveléssel szállták meg az oroszok után a román fejedelemségeket, Moldvát és Havasalföldet, hogy a törököket az oroszoktól, az oroszokat a törököktől védik. Amikor Miklós cár erről értesült, az asztalán lévő Ferenc József szobrot a lakája kezébe nyomta: „a magáé, tüntesse el innen!” Amikor pedig rápillantott arra a gyönyörű festményre, amelyik Sobieski János lengyel király diadalát ábrázolta Bécsnél 1683-ban, az ostromló oszmán hadak felett, keserűen jegyezte meg: „Két nagy bolond volt a történelemben, Sobieski meg én, mert mi megmentettük Ausztriát!” Tegyük hozzá, az osztrák „árulásra” 1860-ban megjött az orosz válasz. Az olasz egyesítési háborúban a francia-olasz sereg szétverte az osztrákokat, és elfoglalta Milánót. A következő évben azonban az olasz királyi hadsereg kénytelen volt levonulni délre, nehogy a nápolyiakat elkergető Garibaldi odalenn önállósítsa magát a forradalmi haderő élén. Levonult tehát a teljes olasz ármádia, és ott marad védtelenül Észak-Itália, valósággal tálcán kínálva Ferenc Józsefnek a lehetőséget a visszafoglalásra. Csakhogy ehhez az oroszok beleegyezése is kellett, II. Sándor cár azonban Varsóban határozottan nemet mondott a hűtlen osztrákok törekvéseire... Ausztria így kapta vissza a kölcsönt.
Nem robbant fel a puskaporos hordó
1854-ben jelentős belpolitikai fejlemény: akkor végezték ki a már korábban leleplezett Makk József-féle összeesküvés vezetőit. Ennek is voltak nemzetközi vonzatai?
Természetesen. A Törökországba internált Kossuth Lajos örömmel vette titkos hazai hívei jelentkezését, és rajtuk keresztül igyekezett lehetőséget találni a cselekvésre. Elzárva a hírforrásoktól, ázsiai magányában elhitte az olasz forradalmárok, Giuseppe Mazzini és ügynökei győzködését, miszerint sokfelé Európában elő van készítve a forradalmi mozgalom, csak bele kell vágni a fáklyát a puskaporos hordóba, és máris robban az egész! Ám keserűen csalódnia kellett: a gyors fölszámolás, a kegyetlen bosszú, majd az azt követő néma csönd mutatta, hogy volt ugyan elégedetlenség, de ez egyelőre nem lehetett elég az ellenállás újabb aktivizálására.
Kossuth is felelőtlennek bizonyult ebben a kérdésben?
Kossuthot nem lehet felelőtlenséggel vádolni, honnan is tudhatta volna, hogy mi a valós helyzet odahaza? Gyanúperrel sem élhetett, hiszen Makk tüzérezredes határozott egyénisége idehaza is jónéhány embert meggyőzött arról, hogy van értelme a szervezkedésnek. Makk József és a társai már inkább tekinthetők felelőtlen rajongóknak, akik maguk is hinni akarták kedvező jelentéseik túlzásait, miszerint a magyarság forradalmi lelkesedésének tüze, akár a „hamu alatti parázs”, úgy várja a föllobbantást. Ők hitették el Kossuthtal, hogy „elég egy szikra” az újrakezdéshez. Ez tragikus tévedésnek bizonyult.
1858-ban a nagyhatalmak beleegyeztek Moldva és Havasalföld egyesítésébe, amiről akkor még nem is gondolták eleink, hogy mi minden származik belőle…
Valóban, a krími háború elhozta a román államok függetlenedését Isztambultól. Magyar szempontból ez pozitív fejlemény volt. III. Napóleon Franciaországának a támogatásával zajlott ez a folyamat, és a franciák roppant aktívan készültek arra, hogy pozíciókat szerezzenek Ausztria hátában. III. Napóleon támogatásával a tarsolyában, Klapka György tábornok többször meglátogatta Cuza fejedelmet, és megegyeztek, hogy ha kitörne egy magyar felkelés, akkor az emigránsok Havasalföld és Moldva felől, az ott raktározott fegyverekkel nyomulhatnának be Erdélybe. Ennek érdekében olasz fegyverszállítmányok érkeztek a fejedelemségekbe. Más kérdés, hogy ez a terv végül nem valósult meg, így a fegyverek a román raktárakban maradtak.
Az imént azt a bizonyos „szikrát” emlegette. De nem lehetett volna forradalmi szikra 1860. április 4-én Forinyák Géza (képünkön) egyetemista temetése is? Azé a joghallgatóé, aki a március 15-i, betiltott emlékezés alkalmával rendőri önkény áldozata lett, s akit több mint 50 ezer ember kísért utolsó útjára?
Lehetett volna, hiszen a március 15-én meggyilkolt fiatalember temetése az első nagy tömegtüntetés volt az önkényuralom tíz esztendejében. Ám ismét arra figyelmeztethetünk, hogy csak a hazai és a külföldi változások szinkronba kerülése esetén nyílhatott esély a sikerre. Márpedig a számunkra legfontosabb külföldi helyszínen, Olaszországban már másik fázisba jutottak az események. Miközben mi 1861 tavaszán az újabb közös osztrákellenes háborút vártuk, ők már abban váltak érdekeltté, hogy fékezzék az iramot, és inkább a frissen egyesített országukat igyekezzenek konszolidálni. Ha szinkronban forradalmasodik az olasz és a magyar világ, akkor ugyanaz történhetett volna, mint 1848 tavaszán. Nem volt tehát eleve reménytelen vállalkozás, de végül az erőfeszítések e fáziseltolódás miatt nem jártak sikerrel.
Császárhű magyarok
1857 volt az Amerikából kiinduló, első gazdasági világválság esztendeje. Miért pont az Osztrák Birodalom volt az első ország, ahová a krízis átcsapott Európába?
Az osztrák kapitalizmus igen fiatal volt akkoriban, fokozottan érzékeny, és mivel nem volt komoly belső tőkefelhalmozás, ki volt szolgáltatva a tőkebehozatalnak. Mihelyt a pénzpiacok megremegtek, abban a pillanatban elzárták a pénzcsapokat, és az a lendületes fejlődés, ami az 50-es években beindult például a vasútépítéssel, hullámvölgybe került. De hamarosan új konjunktúra vette kezdetét. Annyira erős volt, hogy a kiegyezés „meg se kottyant” neki, vagyis a dinamikus fejlődést nem a kiegyezés hozta magával, az már az önkényuralom idején, az 1860-as évek elejétől megindult.
Már szó esett Ausztria 1859-es nagy olaszországi kudarcairól. Külön pikantériája a dolognak, hogy az osztrák sereg főparancsnokai magyar tábornokok voltak, például Gyulai Ferenc,
Hogyne, meg Benedek Lajos és társaik. Katonákról van szó, születésükre magyarok, de nemzeti kötődés nélkül, akiknek fanatikus császárhűsége közismert volt, ezért a legmagasabb pozíciókba kerülhettek. De hadd említsek egy másik ismerőst: az Olaszországban harcoló császári sereg északi szárnyának a parancsnoka egy cseh származású tábornok volt, Karl von Urban.
Ugyanaz a főtiszt, aki Erdélyben a román határőr-gyalogezred legénységének közreműködésével, majd Avram Iancu felkelőivel karöltve oly sok „vitézi tettet” követett el a magyarok ellen?
Igen, ő volt az, és bár altábornagyként fejezte be karrierjét, nem volt szerencséje a forradalmi hadviseléssel. Miként Bem tábornok Erdélyben, Garibaldi az Alpok lábainál, 1859-ben rútul megverte csapatait.
(Folytatjuk)
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
