Vissza kell térni a Bárányi-modellhez!

2010. 10. 14. 09:38Azt javaslom, mielőtt érdemben foglalkoznánk ezzel a kérdéssel, térjünk vissza arra a tavaly augusztusi prognózisomra, melyet az Erdélyi Riport volt szíves megjelentetni. Már akkor előre látható volt, hogy a romániai egészségügy a kollapszus állapotába kerül. Cseke Attila miniszter tulajdonképpen egy összeomlásban lévő rendszert örökölt az elődjétől. Ez azért is történhetett meg, mert nem döntöttük el: milyen alapelveket alkalmazunk ezen a területen. Nem tisztázódott idejében, hogy egészségügyi és társadalmi biztosításra, vagy egészségügyi és társadalmi biztonságra törekszünk. A biztosítás egy eszköz, a biztonságot pedig az államnak kellene garantálnia. Ígéretek vannak erre, de a garanciák az Alkotmányból is hiányoznak. A másik gond: az sincs eldöntve, hogy az egészségügyi szolgáltatásoknak elsődlegesen kereskedelmi, azaz profitorientáltságúnak vagy szociális jellegűnek kell-e lenniük. Ez államdoktrína kérdése. Itt van a nagy példa: az Egyesült Államok. Amerika most tette szociálissá az eddigi kereskedelmi jellegű egészségügyi ellátást.

Nemde, mi éppen az ellenkező irányba indultunk el, arrafelé, amerre Magyarország is tartott?

Valójában Románia ennek az irányultságnak egy olyan variánsával próbálkozik, amelyik máshol már befulladt. Erre jó példa Berceanu szállításügyi miniszternek – tudomásom szerint – az egészségügyi tárcával egyeztetett mostani kezdeményezése, mely szerint elkezdenék privatizálni a minisztérium hatáskörébe tartozó kórházak menedzsmentjét. A sajtó tévesen közölte, nem maguknak a kórházaknak a magánosításáról van szó, hanem a menedzsmentről. Vagyis megint egy fonák helyzet alakul ki: jönnek az intézmények élére ejtőernyőztetett menedzserek, olyanok, akik majd használják, adminisztrálják az állami vagy köztulajdont, de semmi felelősségük nincs. Magyarországon is megpróbálták, nem privatizálták egészében a kórházakat, hanem az intézetek vezetését adták ki, független vállalkozói szféra kezébe. Mint köztudott, ez a kísérlet csődöt mondott, s az utóbbi hónapokban mindenhol visszavették a még rosszabb állapotba került intézmények működtetését az önkormányzatok.

De hát nálunk is önkormányzati kezelésbe került a kórházak jelentős része…

Nagyon időszerű kérdés, hogy a társadalom, illetve az egészségbiztosítás és -biztonság, a nyugdíjrendszer, az orvosi és gyógyszerellátás milyen elvekre alapul, milyen elvek szerint akarják a perspektívákat szervezni. Ez közérdek, ebbe bele kell szólnia a társadalomnak is. Arra már augusztusi beszélgetésünk alkalmával utaltunk, hogy a biztosítottnak arra lehetőséget kell adni, hogy kiválassza azt, amit biztosításként és biztonságként értékel. Nekem egyre több olyan betegem van, aki nem tudja az eddig kompenzált gyógyszereket sem kiváltani, mert a kereskedelmi árak nagyon elszabadultak. Itt most, aki közképviseletet vállal, helyi, megyei vagy országos szinten, annak gyorsan informálódnia kell a beállott helyzetről. A központi hatalom már elkésett azzal, hogy felülről reformálja meg a rendszert. Valóban van egy olyan próbálkozás, hogy kiadjuk a kórházakat az önkormányzatoknak, de hol vannak azok a hozzáértők az önkormányzatokban, akik ezt a feladatot felelősen fel tudják vállalni? Nem könnyű egy ilyen munkacsoportot egy-két hét alatt összeállítani. Most, legalább a huszonötödik órában, el kellene dönteni, milyen modellt követ ezen a téren Románia.

Fennáll-e annak a kockázata, hogy a rossz gazdák kezén az egészségügyi hálózat még jobban kifosztódik?

Azért van most a nagy krízis, mert a rendszer egyfajta kereskedelmi elvet követett, de nem volt tőkésítve. Nincs a világon olyan jól működő biztosítási rendszer, nyugdíjpénztár, amelyiknek ne lenne tőkésítési feladatköre. Az állampolgárnak, a biztosítottnak kellene számon kérnie, hogy amit legalább az utóbbi tíz-tizenöt évben befizetett, hogyan jelenik meg mint vagyon. A nyugdíjtörvény egyértelműen kimondja, hogy a befizetett összegek úgynevezett lukratív, tehát munkába fogható, hasznot hozó, tőkésíthető pénzek. Ebben az országban már aligha lehet állami vagyonokat „szétszedni”. Még az egészségügynek van olyan patrimóniuma, értéke ingatlanban, területekben, ami vagyont jelent. És ha ezt az állományt úgy magánosítják, hogy nem a rendszer tőkésítését szolgálja, akkor az egészségügyi rendszer anyagi háttér nélkül marad, végleg kifosztódik. A magyarságot bármilyen szinten és színekben képviselő politikusoknak fel kellene ezt az ügyet vállalniuk, és szervezetten lépéseket tenniük, hiszen ebben az újabb felosztásban sem biztos, hogy részesül a közösségünk, akár a többi nagy érték, a posta, a közhasznú személy- és áruszállítás stb. elosztásakor történt, mivel akkor sem jelenhettek meg számottevő tényezőként a mi képviselőink.

Annak idején, Bárányi Ferenc minisztersége alatt, már mindkét területen, az egészségbiztosítás és -biztonság vonatkozásában születtek ígéretesnek tűnő reformjavaslatok, nemde?

Vissza kell térni a romániai egészségbiztosítás eredeti, Bárányi-féle modelljének az alapelveihez. Azokból a reformtörekvésekből kell kiindulni, illetve meg kell határozni az arányokat, milyen mértékben lehet jelen a rendszer működtetésében a szakember-képviselők száma, és milyen arányban az úgynevezett ügyviteli, pénzeket gyűjtő, rendező, elosztó bürokratikus szféra. Az egészségügyi ellátás volumene és színvonala nem hozhat annyi pénzt a rendszerbe, hogy abból ennyi, főleg a szakmához nem értő személy élhessen meg. A bürokrácia fel van duzzasztva, rengeteg az átláthatatlan papírmunka, mindez csökkenti magának a szakmai munkának az értékét. Lehet, hogy nem tudja a kedves beteg, hogy mennyibe kerül a szakorvosi ellátása. Ebben benne van a vizsgálat, receptírás, tanácsadás stb. Nos, egy ilyen szolgáltatásért tíz lejt számol a biztosító. Ilyen ár mellett kell megélnie az orvosnak, az asszisztenciának, kifizetnie a villanyáram-, vízfogyasztást, tíz lejért. Az alulfinanszírozáson egyrészt belső átrendezéssel, másrészt külső pénzalapok biztosításával kellene segíteni. És el kell végre dönteni: szociális medicina felé megy-e a rendszer, vagy merkantilistává, profitorientálttá válik. Eredetileg a medicina valóban úgy működött, hogy akinek volt pénze, megvette a szolgáltatást, akinek nem volt, nem vehette meg. Ez így történt a 19. századig, amikor elsőként Bismarck beindította a biztosítási rendszert. Alapvető kérdés, hogy mennyit vállal a közösség, illetve az őt képviselő állam az egészségügyi érdekek szempontjából. Ez elvi kérdés, nem lehet napi politikai alku tárgya. Bárányi törvényjavaslatai 1995-ben születtek meg, azután az utódai tettek ugyan ez irányú lépéseket, csakhogy nem az eredeti modell szerint. Az eredeti elképzelés alapján a biztosítottak joga lett volna kiválasztani, hogy kik vezessék a biztosítóintézményt. Már többször mondtam, de ismétlem, az RMDSZ-nek már volt három egészségügyi minisztere, államtitkára is három. De a szervezetnek még soha nem volt egészségügyi alelnöke. Eddig olyan szakcsoport sem, amelyik a jó szándékú miniszterek és államtitkárok mögött szakmailag ott állhatott volna. Keveset ír a sajtó olyan szaktekintélyekről, mint Vass Levente, mint Sipos Emese, akik elvállalták Cseke Attila miniszter mellett a tanácsosi tisztséget. Tehát már kialakulóban van egy egészségügyi szakpolitikai réteg a magyarság körében, de akikkel a politikusaink nem tartanak az információs kapcsolaton túli, állandó munkakapcsolatot.

Berceanu döntéseit követően várhatók-e egyéb privatizációs sakkhúzások?

Visszatérve a szállításügyi miniszternek a tárcához tartozó egészségügyi intézmények menedzsmentjével kapcsolatos, 16 CFR-kórházat, illetve -rendelőintézetet érintő privatizációs döntéséhez: a menedzsment jön-megy, a többi marad, ahogy tud. Ezek az intézmények mindenkit ellátnak, nem csak a tárcához tartozó alkalmazottakat. Úgy tűnik, bizonyos köröknek nem is annyira a kórházakra fáj a foguk, hanem inkább arra a külön társadalom- és egészségbiztosítási pénztárra, amelyik részese az országosnak – akár a hadseregé –, de mégis külön finanszírozáson alapul. Én morálisan kötelességemnek tartom, hogy tájékoztassam az érdeklődőket, illetve tisztelettel felhívjam azoknak a figyelmét, akik hitelesebb és jobb forrásokhoz juthatnak, akár érdekképviseletünk révén is, hogy ebből a privatizációból – ha lehet – már ne maradjon ki a mi magyar a közösségünk.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!