Vendégjárás az Árpád-korban (2.)

A keleti népek évszázadokig tartó betelepedésének folyamatáról szóló beszélgetés második részében Szilágyi Aladár a több hullámban befogadott kun, illetve az úz és jász néptöredékek, valamint a kisebb létszáma ellenére jelentős szerepet betöltő zsidóságról kérdezte a MTA Történettudományi Intézetének osztályvezetőjét, DR. ZSOLDOS ATTILA történészt.

Az interjú első része ITT olvasható.

Krónikáink, főleg legendáink szerint a kunok – illetve az úzok – első kontaktusa a magyarokkal a kerlési csata volt. Számomra nem egészen világos: úzokkal vagy kunokkal csatáztak Szent Lászlóék, netán az úzoké volt a főszerep az ütközetben?

A zavart az okozza, hogy a „kun” szó kettős jelentésű a magyar nyelvben. Az, ami ma is él, egy népnév, azoknak a kunoknak az elnevezése, akiket – a besenyőkhöz hasonlóan – a török népek egyikeként tartunk számon. Az Árpád-korban használatos magyar nyelvben a „kun” eredetileg az összes sztyeppei íjas-lovas, nagyállattartó nép közös, összefoglaló neve volt: olyasféle, mint a mai magyar nyelvben az „indián” kifejezés, melyet számos különböző népre szokás használni. Amikor a magyar krónika azt írja, hogy a kerlési csatában a kunokkal csaptak össze a magyarok, az azt jelenti, hogy valamilyen a sztyeppéről származó néppel vagy népekkel ütköztek meg. Vélhetőleg ezek javarészt besenyők, kisebb részt úzok voltak. Az úzok egy kevésbé ismert csoport, nem játszottak jelentős szerepet a magyar történelemben. A kunok ekkor még éppen csak feltűntek Kelet-Európának a legszélén, 1061 táján, tehát Kerlésnél vélhetőleg nem kunok szerepeltek. Az igaz, hogy utóbb a kunok erőteljes és elég félelmetes nomád birodalmat építettek ki a kelet-európai térségben.

Igen, mert idővel megjelentek náluk erősebbek. Egy darabig ők nyomorgatták az orosz fejedelemségeket. A korszak orosz krónikái tele vannak a kunok rémtetteivel és az ellenük folytatott küzdelmekkel. A Magyar Királyság területét is számos ilyen kun támadás – mondhatjuk nyugodtan: „kun kalandozás” – érte. A 13. század elején már a Kárpátoktól keletre és délre – a későbbi Moldvában és Havasalföldön – kunok élnek, de ekkor már betört Kelet-Európába egy sokkal erősebb hatalom, Eurázsia valaha volt legnagyobb államalakulata, a mongol vagy tatár birodalom, amely nyugat felé szorított a kunokat. A tatár nyomás olyan erős volt, hogy a korábbi halálos ellenségek, az oroszok és a kunok együtt próbáltak ellenállni a tatár támadásnak. Sikertelenül, ami tovább szorította nyugat felé a kunokat. Egy részük meghódolt a tatároknak, más részük bebocsátást kért IV. Bélától (1235–1270) Magyarországra.

Reális-e az a krónikákból származó adat, mely szerint IV. Béla negyvenezer kunt fogadott be?

Nem. Ráadásul a forrás nem is negyvenezer harcost, hanem negyvenezer családot említ, ami sokszorta több személyt jelentene. Valószínűleg a krónika szerzője azt akarta írni, hogy „sokat”. Általában a középkori krónikáknak a népek, a hadseregek és az egy-egy csatában legyilkoltak létszámára vonatkozó adatai sem vehetőek szó szerint. Az azonban biztos, hogy jelentős kun népesség költözött be 1239-ben az országba, csakhogy beilleszkedésük nem nagyon sikerült. Kialakultak azok a nehézségek, amelyek egy vándorló, nagyállattartást folytató nép és egy letelepült, földműves népesség szoros egymás mellett éléséből rendszerint adódnak. A kunok ráhajtották az állataikat a magyarok vetésére, a magyarok meg szívesen hajtották el a kunok marháit, ha tehették, s akkor még a kun és a magyar lányokon esett sérelmeket nem is említettük az illendőség okán… Nagyon feszült volt a magyar-kun viszony. Ráadásul a magyarok azt tapasztalták – ezt ma nem tudjuk reálisan megítélni –, hogy az uralkodó rendre a kunok pártját fogta viták esetén. Éppen akkor, amikor a tatár támadás érte az országot, fokozódott a kunokkal szembeni ellenséges hangulat. Ilyen körülmények között hamar felröppentek olyan hírek, hogy a kunok a tatárok titkos szövetségesei, akik csak azt várják, hogy hátba támadhassák a magyarokat. Felismerni véltek kunokat a tatárok között, ami nem volt lehetetlen, hiszen tudunk olyan kunokról, akik valóban behódoltak a tatároknak, az ő oldalukon harcoltak. Ezzel együtt teljesen valószerűtlen, hogy a Magyarországra költözött kunok a tatárok mellé álltak volna, de mégis a feltüzelt pesti csőcselék lemészárolta a magyarországi kunok vezérét, Kötönyt családostul. Emiatt a kunok dúlva-fúlva, fosztogatva kivonultak az országból. Valahol az Észak-Balkánon húzták meg magukat. IV. Béla azonban nem adta fel azt a tervét, hogy letelepítse őket. Hogy ez pontosan mikor történt, nem tudjuk, az azonban bizonyos, hogy 1246-ban a kunok már a magyarok mellett harcoltak IV. Béla ausztriai hadjáratában. És innentől kezdve a kunok a magyar királyi haderő állandó kontingensét alkották. Feladatuk többnyire az volt, amihez nagyon értettek: dúlni, fosztogatni, rabolni, égetni, megfélemlíteni az ellenséget, megakadályozni az utánpótlását. A korszak minden magyar hadjáratában ott találjuk őket. Egyébként az Alföldön telepítette le őket Béla, nagyjából ott, ahol a mai Kiskunság és Nagykunság van, de a Marostól délre is éltek kunok. Ezt követően már nem hallunk arról, hogy konfliktusok támadtak volna a magyar és a kun népesség között, amiben nyilván szerepe volt annak is, hogy a kun településterület az Alföldön, tehát a tatárok által leginkább pusztított országrészben volt. Bizonyos, hogy a kunok fölvették a kereszténységet, de okunk van azt hinni, hogy nem nagy buzgalommal gyakorolták az új vallást. A megkeresztelkedés politikai gesztus volt a részükről, amit a magyar király elvárt tőlük, s ők készek voltak megtenni. Egyébként a magyar királyokat nem nagyon foglalkoztatta az, hogy mi történik a kun szállásokon, elsősorban az érdekelte őket, hogy hadjárat esetén a kunok vonuljanak hadba, amit készséggel meg is tettek. Egy idő után, a 13. század második felében megváltozott a helyzet. IV. László idején, aki anyja révén maga is kun származású volt, Magyarországra küldte III. Miklós pápa a követét, Fülöp fermói püspököt. Megbízása arra szólt, hogy orvosolja a magyar egyházat a király kiskorúsága idején ért sérelmeket, és találjon megoldást az évek óta üresen álló esztergomi érsekség betöltésére, azaz voltaképpen nem kellett volna a kunokkal törődnie. Fülöp azonban valamilyen oknál fogva olthatatlan vágyat érzett arra, hogy a kunokból rendes keresztényeket faragjon. Hajthatatlanságából nagy konfliktusok származtak, aminek az lett a vége, hogy a kunok előbb, 1280-ban, megpróbáltak lopva kiosonni az országból, IV. László azonban visszacsalogatta őket. 1282-ben aztán már föllázadtak a király ellen, ekkor került sor a hód-tavi csatára, ami a kunok vereségével zárult. A kunok egy része kimenekül az országból, a Csanád megye déli részén élők Havasalföldre menekültek. A többiek maradtak, és megindult az a nagyon lassú beolvadási folyamat, ami az egész középkoron át tartott. A kun identitás tartós fennmaradását elősegítette, hogy 14. századi kezdemények után a 15. századra kialakultak az úgynevezett kun székek, olyan közigazgatási egységek, amelyek biztosították azt, hogy a kunok a magyar társadalomtól bizonyos mértékig elkülönülve élhessenek. Sajátos jogállásuk olyan királyi védernyőt tartott a kunok fölé, mely megakadályozta, hogy apránként fölmorzsolódjanak, ahogy az a besenyők egy részével történt. A kunok jogi, közigazgatási különállása jó ideig megmaradt, de a népi asszimiláció az végbement. Ezért a kunok ma már a magyarság egyik néprajzi csoportját alkotják. A 15–16. század táján azonban a kun még beszélt nyelv volt Magyarországon, amiről nyelvemlékek tanúskodnak.

Tudtommal több kun nyelven írott szöveg maradt fenn…

Valóban, ezek közé tartozik a Miatyánk kun változata, mely a 16. században készülhetett, s nevezetes emléke a kun nyelvnek a Codex Cumanicus néven ismert itáliai kódex, mely részben egy, a 13. század végén a Krímben készített latin–perzsa–kun szójegyzéket (afféle szótárt) tartalmaz, részben a 14. század közepén latinból kunra fordított egyházi szövegeket.

Gyakran együtt emlegetjük őket a jászokkal, jász-kunokként, kötőjellel. A jászság egy velük rokon nép volt?

Nem velük rokon, hanem velük együtt érkező nép. Míg a kunok török nyelven beszéltek, a jászok nyelve az iráni nyelvek közé tartozott, maga a „jász” kifejezés az alánok önelnevezéséből, az asból származik. Egy részük még a kun birodalom virágzása idején csapódhatott a kunokhoz, s okunk van azt hinni, hogy a kun betelepülés idején jöttek ők is az országba. Nehezíti a dolgunkat, hogy a jászok jóval ritkábban szerepelnek a forrásokban, mint a kunok.