Mit ér a humor, ha erdélyi magyar?

Bő évtizede indult útjára az Erdélyi Humorfesztivál, hadd szólalhassanak meg a színpadon azok, akiknek kellő muníciójuk van a nevettetéshez, és hadd fogják a hasukat, akik fogékonyak rá. Az eredménnyel szemben lehetünk szigorúbbak és megengedőbbek: a pohárba kerül ugyan valami, de azért inkább üresnek mutatkozik. A 11. fesztivált Kustán Magyari Attila értékelte.

Ha nem láttam volna a Kolozsváron fellépők többségét már korábban is, nem tartottam volna poénosabbnak e produkcióknál egy szociológus ismerősöm kiselemzését egyikük óvatoskodásairól (arról, hogy miért is nem vállal be erősebb megjegyzéseket, holott humorista, ez volna a dolga), s ha nem unatkoztam volna egyikükkel órákon át egy teázóban, míg végre megérkezik az autóbusz, talán másképp tekintenék a felhozatalra.
Ráadásul, ha az ember jártas a humorban, akkor a péniszméreteket taglaló poénokat, a Mórickából átültetett régi vicceket sem mindig képes értékelni. Igaz, becsúszott történet Kelemen Hunorról és a magyarországi választásokról is, ezekért pedig igazán hálás a közönség: azt érezhette végre, hogy mégis vannak, akik nem kerülik meg azt, amire valóban igény volna.

Első óra: segélyhívás Mielőtt eljutnánk a politikai viccekig, hadd lássuk a fellépők lajstromát. A kolozsvári est Balla Leventével indul, aki rögtön illusztrálni akarta a stand-up műfajának egyik jellemzőjét, az aktualitást, ezért elmesélte, mi történt vele az úton Kolozsvár felé: semmi. Humorkedvelők számára nehéz percek voltak ezek, jómagam a repülőgép-módra állított telefonom képernyőjével kacsintottam össze, amelyen – jogosan – ez állt: „Segélyhívás”. Balla később

Zolikáról, a haverről beszélt, aki rettenetes butaságokat hajlamos elkövetni, például nem tud románul, így „domnul mesterul de apã” néven szólítja a vízszerelőt.

Kelemen Hunort is említette, ő néhány éve papírról kellett leolvassa Balla, a humorfesztivál akkori győztese nevét, aki válaszképpen most szintén papírról olvasta fel, kissé akadozva a szövetségi elnök nevét: „Kelemen… ööö… Hunornak köszönöm.”
Ballát György Botond követte, akihez már az EU Táborban is volt szerencsém. Némileg erősebb humorral, de továbbra sem bátran, és elsősorban a vidéki ízekre helyezi a hangsúlyt. Budapesti kalandjáról számolt be: egy turista lépett hozzá, aki megkérdezte tőle, tud-e angolul, mire ő rávágta, hogy „yes”, A turista ezt követően hosszú kérdést tett fel neki, mire ő azzal válaszol: „akkor no”-val. És nem ússzuk meg, ő is elmesélte, mennyire nem tud románul...

Második óra: egy kis Paks Ha nem ült volna egy majd kétszáz kilós apuka mellettem, aki minden poénra szelíden felnevetett fiával egyetemben, tán kimenekültem volna a teremből. Kun Zsolt következett ugyanis, aki néhány őszinte kacajomnál többet nem zsebelhetett be, legalábbis nem voltam fogékony a péniszméretet illető frenetikus viccekre, és az sem érdekelt különösen, hogyan hozza ki a nők láborientációiból (szét, egyenes, x-es) a szex szót, minden különösebb logikát mellőzve.
Aki ismeri Zsók Leventét, többnyire tudja, itt-ott feltűnik a Showder Klub fellépői között, Kiss Ádámmal nemrég sorozatot is készítettek Erdélyről, Air Day Tournak nevezve el azt. Zsók túl azon, hogy humorista, a csíkdánfalvi kultúrotthon igazgatója is. A falusi legény imázsra ő is alaposan rágyúr, s minő meglepetés, a román nyelvvel szemben ő is kapitulál. Egy budapesti történet nála is előkerül, a korrupt jegyellenőrökről, akik ingerülten kérdezgették tőle, tudja-e, hol van? Magyarországon, mondta, ott, ahová Pest még tartozik, és amelyre „Putyin vigyáz, aki Paksot már kinézte magának”.
Csók Zsolt produkcióját érdemes még megemlíteni, aki nem verbális humorral érkezett, inkább a közönséget mozgatta meg terrorista meditációs felkészítőjén, a publikum jobb sorsra érdemes tagjai kezüket emelgetve például a „putypuruty” szót kellett ismételgessék. Végül megjegyezte: ím, így teszi hülyévé az embereket a terrorizmus.

Szünet: rövid magyarázat Az Open Stage párosa, akik a két Székelylend lemezről, az akcentusról, a székelyesített román szavak használatáról ismertek, valóban tarolt. A két fellépő hosszú évek óta gyakorolja a műfajt, ugyanakkor színészek is. Minden mozdulatuk kimért, ha pedig gyorsan kell reagálniuk valamire, azt okosan teszik, és kellő humorral. Szemben az első néhány fellépővel, ők értik a szakmát, és ha humoruk meg is marad a kényelmes, senki érzékenységét nem bántó – tehát némileg súlytalan – keretek között, nevetni őszintén lehet rajtuk. A Szomszédnéni Produkciós Iroda kettőse szintén tapasztalt, párbeszédeiket ismerik határon innen és túl. Ami még fontosabb, nem csak a betanult szövegeik jók (bár olykor laposak), hanem a rögtönzések is. Tóth Szabolcs például nagyobbat aratott a szünet végi kommentárjaival, mint az előadással: a későn érkezőket instruálta („vigyázz, nem ott ültél, hát én jobban emlékszem rá, mint te”), a még későbben érkezőket fenyegette („a fülüktől fogva vezetem be őket”).

Harmadik óra: mi is az az NLLMP? Litkai Gergely, a Comedy Central Karinthy-gyűrűs humoristája végül elhozta azt a színvonalat, amelyre igazán vágytam. Történeteit tökéletesre szerkesztette, és előadásán is érződött, pontosan tudatában van a színpadi felelősségnek. Míg a közönség többnyire csak azért tapsolt az ifjabb fellépőknek, mert az együttlét, a humorfesztivál hangulata magával ragadta őket, itt valóban a poénok kaphattak elismerést.

Litkai humora a politikát is érintette, szerinte a pártok nevei, ahogy a cégek szlogenjei a termékek gyengeségét hivatottak eltakarni.

Így például ha azt mondják, a kóla hidegen jó, az azt jelenti: a kóla langyosan szar. A pártok esetén hasonló a mechanizmus: a Fiatal Demokraták Szövetsége esetén elég annyit tudni, hogy Orbán Viktor most múlt ötven éves, az MSZP kapcsán pedig gondoljunk arra, hogy ha a szocialista megnevezés helyére bármilyen szót dobnánk, ugyanannyira érvényesnek számítana. Az Együtt 2014-ről azt mondta, lehet látni, hosszú távra nem terveztek, legalább a 2016-ot kitűzhették volna célul. Ráadásul az ellenzékiek előbb az Összefogás néven indultak, majd Kormányváltók lettek, Litkai ezért attól tartott, hogy amikor bemegy a szavazófülkébe, valaki beugrik mellé azzal, hogy „találtunk egy új nevet magunknak”. A Demokratikus Koalíció sem fedi a valóságot, mondta, hiszen Gyurcsányék egy időben „k..va egyedül voltak, senkivel nem akartak összeállni”, a pártelnök pedig annyira magányos volt, mint a Hegylakó a négyszáz éves osztálytalálkozón. Az LMP-ről azt mondta, NLLMP lehetne a nevük, azaz „Nagy Lóf..t Lehet Más a Politika”, a Jobbikról pedig megjegyezte, sokat elmondanak ők a magyar pártokról, hiszen ha ők a jobbik, milyen a többi?

Függöny: a humorra szükség van A humor igazi nagyágyúi többnyire nem arról ismertek, hogy félnének kimondani a véleményüket. Az itthoni humoripar egyelőre gyenge lábakon áll, a profik sem, az amatőrök még kevésbé mernek éles véleményt nyilvánítani. Egyrészt az előadók éretlenek, másrészt a közönség sem reagál úgy, ahogyan kellene: minden rossz, vicclapokból ismert poént megtapsolnak, a fesztivál hangulata és a jólneveltség erősebb az ízlésnél. Pedig fejlődni csak konstruktív kritikával, sok gyakorlással lehet, és ha valakikre, hát humoristákra – főleg, amikor mintha egyre kevésbé volnánk képesek nevetni magunkon – égető szükségünk van.