Túl bonyolultak a baloldal válaszai

A magyarországi Eszmélet folyóirat egyik szerkesztője a Zsigmond Király Főiskola docense, ahol jogot, filozófiát oktat, nem mellesleg író, regények, elbeszélések szerzője. Kustán Magyari Attila a magyarországi közélettel kapcsolatos benyomásairól kérdezte KÁLLAI R: GÁBOR írót, de Kafkáról is szó esett.

Az Eszmélet folyóirat előbb 1956-ban jelent meg, rövid pályafutása után pedig 1989-ban alakult újra. Milyen alapokat fektettek le akkor, és mindez mennyire lehet érvényes ma, közel negyed évszázaddal a rendszerváltás után?

A fennálló államszocializmus baloldali ellenzéke alapította a lapot, nem ókommunisták, hanem modern értelmiségi csoportok. A folyóirat eszmei kiinduló pontjának többek között Lukács György híres műve, „A demokratizálódás jelene és jövője” tekinthető, ami - jellemző módon – noha 1968-ban íródott, de magyarul csak 1988-ban jelent meg. Lukács „tertium datur”-jára gondolok itt, amelynek lényege az akkor már válságát élő államszocializmus és a kapitalizmus együttes meghaladása. Tehát nem lehet a bürokratikus szocializmus, pláne annak egy diktatórikus verziója a kiút, de nem is a kapitalizmus, hanem valós alternatíva lehetne egy modern szocialista megoldás, ami közösségi tulajdonon és társadalmi önszerveződésen alapszik. Ha már sematizálunk, akkor ezt leginkább a tanácsdemokráciához lehetne hasonlítani. Mai szemmel nézve mindez nagyon naivnak tűnhet, de az Eszmélet alapításakor sokkal nyitottabbnak, alternatívákban gazdagabbnak tűnt a folyamat. Ma persze mindenki okos, de akkor nem látszott még, hogy csak az történhet, ami végül történt. 1988-ban létezett az akkori rendszernek legalább elméleti baloldali alternatívája, ami végül elkopott, és ami helyére ma nem találni tudomásom szerint sehol komolyan vehető baloldali megoldást.

A lap részben saját, részben fordított anyagokat közöl. Létezik közvetlen kapcsolat az Eszmélet és külföldi, hasonló irányultságú folyóiratok szerkesztősége között?

Többek között orosz, angol, amerikai, német szerkesztőségekkel, baloldali csoportokkal, személyiségekkel tartunk kapcsolatot, néha csak levélben, elektronikus úton, máskor személyesen is. Csak példaként említem Immanuel Wallersteint, Mészáros Istvánt, Catherine Samaryt, Borisz Kagarlickijt vagy Samir Amint. Sőt, német gyakornokunk is volt, mert az Eszméletet elfogadta tudományos folyóiratként egyebek mellett Frankfurt am Main híres egyeteme. Mindenütt vannak baloldali tömörülések, német nyelvterületen egészen erőteljes és aktív csoportok is, persze másutt is akadnak, elsősorban Dél-Amerikában, még itthon is, csak az a kérdés, hogy ezek meghaladják-e egy kávéház teraszának befogadóképességét.

A kérdés az, hogy ezek képesek-e a növekedésre? Szerintem visszás, hogy éppen az értelmiségiek nem találják meg a kiutat egy ilyen helyzetből.

A folyóirat éppen ezt szolgálja, hiszen fenntartjuk minden nyomást és nehézséget félretéve. Létezik egy törzsközönségünk, ezt kellene nyitni, például az internetes megjelenéssel. A honlap olvasott, a friss anyagok felkerülnek rá, és mintha hangyányit növekedne az érdeklődés irántunk. A hazai baloldali gondolkodást többek szerint a totális szellemi zűrzavar, a leépülés jellemzi. Ez nem így van, értelmes viták folynak, a gond inkább az, hogy néha elmennek egymás mellett. Szélesebb értelemben a baloldali gondolkodás befogadásával az a baj – még a liberálissal is, holott az elterjedtebb –, hogy a kérdései és válaszai túlságosan bonyolultak, nem lehet azokat egy mondatban megfogalmazni. Ugyanazokra a problémákra adott jobboldali válaszok egyszerűek: mindenért a zsidók, a cigányok, a románok, a nem tudom kicsodák a felelősek, és ha ők nem lesznek, minden jól fog működni. Habár az az igazság, hogy lassan már mintha erre sem lennének vevők az emberek. De talán kopogjuk le, vagy inkább pontosítsuk: a hazai szélsőjobb szervezeti erősödése lassult le, eszméire, ha szabad ezt mondani, a politikai jobbközépen is van fogadókészség.

Én ezzel szemben azt gondolom, hogy a múltban is meg tudta szólítani a baloldal a tömegeket, és az elmúlt húsz év veszteseivel talán ma is kezdhetne valamit.

Nincs automatizmus, nincs készen található befogadó közeg. Régebben mi is volt a baloldal természetes életközege? – a nagyüzemi, szervezett munkásság, de ez mára megszűnt.

Viszont megtalálható akár a kis- és középvállalkozások alkalmazottai között is az az ember, aki vesztese lett a rendszernek…

Vesztes bőségesen van, de sokan úgy érzik, hogy még mindig akad veszteni valójuk, ezért jobb, ha csendben maradnak és tűrnek vagy tán reménykednek, persze hiába. Ezért írja Ady A hőkölés népe című versében, hogy „Betyár urai így nevelték,/Nem rúg vissza, csak búsan átkoz/S ki egyszer rugott a magyarba, Szinte kedvet kap a rugáshoz”. Betyár urai így nevelték,/Nem rúg vissza, csak búsan átkoz/S ki egyszer rugott a magyarba, Szinte kedvet kap a rugáshoz”Elég arra gondolni, hogy olyan munka törvénykönyvet, mint Magyarországon, a Bundestagban nagyjából az általános sztrájk előtt egy nappal lehetett volna előterjeszteni, mert másnap reagáltak volna rá. Nálunk az elmúlt húsz évben voltak sztrájkok, főleg a szocialista kormányok alatt, de az elmúlt három évben egyetlen komolyan vehető megmozdulás nem volt. Nem bonyolult a kérdés: elemi félelmek vannak, és nem a hatságtól, hanem attól, hogy majd nem tudnak megélni. Az elmúlt három évben egy lehetetlen és kiszámíthatatlan gazdaságpolitika van, és a különböző kisegzisztenciák, amelyekből vagy megélni, vagy jövedelmet kiegészíteni lehetett, eltűntek.

Ezt a szétszóródó tömeget akkor nem is lehet megszólítani?

Úgy tűnik, hogy ami összekötő elem lehet, az a demokratikus hozzáállás, esetleg az egyetlen, olykor nagyon is fontos ügyek köré szerveződő civil mozgalmakkal való kapcsolatfelvétel. Az emberek egyébként, amire vágynak, illetve visszavágynak, az a létbiztonság és a kiszámíthatóság: nagyjából lehessen tudni azt, hogy két év múlva kicsit jobb lesz az életük, arra éppen lejár a hitel, előléptetik stb.. Az emberek pánikolnak, hogy még azt is elveszítik, amijük van, vidéken azt is el tudom képzelni, hogy a helyi függések számítanak: mi van, ha a kezében meglátják a Népszabadságot, vagy előfizet az Élet és Irodalomra, vagy különben is jóban van a régi polgármesterrel, aki a szocializmusban tanácselnök volt.

Nagyjából elérkeztünk a jelenlegi kormány témájához. Engem régóta érdekel, hogy a Fidesz-KDNP markáns és ideológiája őszinte, vagy csak a háttérben folyó üzelmeket hivatott eltakarni?

Nekem is dilemmám ez. Van olyan ismerősöm, aki tagja a jelenlegi kormány másodvonalának, és el nem tudom képzelni róla, hogy ezt a sok maszlagot elhiggye, viszont azt mondja és teszi, amit elvárnak tőle. Egy csomó megnyilvánulásuk nagyon cinikusan kifelé szól, ilyen például a kereszténykedés – Magyarországon a szekularáziáció, jól vagy rosszul, az mindegy most, régi dolog, a vakhit, az intenzív vallásosság már a Monarchia idején lecsengőben volt. A másik örök elem a nacionalizmus, ez tán Romániában sem ismeretlen. A kormány és a kormánypártok minden külső bírálatot Magyarország elleni aknamunkának írnak le, s erre azért van fogadókészség. A gazdasági bajok okait a lehető legegyszerűbb formában megszemélyesítik, mindenért az elmúlt nyolc év, a bankok és egyebek felelősek, illetve úgy tálalják, hogy te, X.Y. ugyan most rosszul jársz, kiesel az adócsökkentésből és a béremelésből, rezsicsökkentésből, de mindenki más jól járt, s majd rajtad is segítünk. Ha leül az ember egy érintettel, és hosszan elmagyarázza, hogy az egyes adó-intézkedések hogyan fojtják meg a gazdaságot és őt, talán meggyőzhető. Aztán előjön a tipikus válasz: de az előzőek többet loptak.

Igény viszont van erre az erőteljes változtatásra?

Ha a kormánypropaganda visszatérő elemére, Magyarország átszervezésére célzol, számos olyan momentum van, amit éppenséggel már eddig is meg lehetett volna tenni, ilyen például a járási rendszer feltámasztása, egyes törvények módosítása, néhány gazdaságpolitikai lépés. Összességében azonban úgy áll a helyzet, hogy a kapkodó lépések még azt is lerombolják, ami eddig jól működött. Néhány esetben a kormány által megtett intézkedések korrekciója is bekövetkezik, általában ugyanolyan kapkodva és károsan, mint az eredeti. Számtalan példát lehetne hozni a felsőoktatás évente változó finanszírozásától a gyógyszertárak átszervezéséig. S vannak olyan lépések bőven, ahol – ahogy mondani szokás – kilóg a lóláb, azaz az átszervezés egy jól körülírható nagytőkés csoport érdekeit szolgálja, semmi mást.

Mai magyarországi ellenzéki pártok előszeretettel hangsúlyozzák, hogy baloldaliak, ezzel szemben több értelmiségi hang is kételkedve fogadja ezeket az önmeghatározásokat. Mit gondol erről?

Meg kell különböztetnünk a társadalmi és a parlamenti baloldalt. Az MSZP, a Demokratikus Koalíció, vagy az Együtt 2014, hagyományosan a Parlament baloldalán ülnek, de olyan formáció, amely a társadalom átformálására törekedne, nincs igazán, csak értelmiségi szubkultúrákban, például az Eszmélet körül. Németországban van példa, ilyen a korábbi kommunista pártból alakult Demokratikus Szocializmus Pártja. Nálunk komolyan vehető és kifejtett antikapitalista gondolat a politikai színtéren nincs, persze semmi akadálya annak, hogy könyveket és tanulmányokat írjunk ilyen témában – ott még nem tartunk, hogy Marxot betiltsák –, de nincs rá vevő, vagy mindez kuriózum. Az a minimális elvárás most, hogy valahogyan legalább egy demokratikus kormányzás legyen.

Az elmúlt három év különféle változtatásai meghatároztak egy hangnemet, új toposzokat alakítottak ki, az ellenzék pedig – és sajnos a romániai magyar közhangulat is – él ezekkel, jól láthatóan nem is akarja visszarendezni a dolgokat, amennyiben győzne 2014-ben. Mint jogot oktató embert kérdem, hogy ennek mi az oka?

Nagyon fontos, hogy a jogrendszer stabil, kiszámítható legyen, a parlamenti baloldalnak ez a törekvése, mert a Fidesz éppen ezt rombolta és rombolja szét folyamatosan. Gondoljunk a trafiktörvényre: amennyiben kormányváltás lenne, az nem megoldás, hogy a mostani nyertesek létbiztonságát vegyék el, ahogyan a jelenlegi kormány eljárt a korábbi árusokkal. Mellesleg ez a kormány időnként a saját törvényeit sem tartja be. Van például egy kiváló törvény – a 2010. évi CXXX a jogalkotásról – amely egyeztetési kötelezettségekről, a stabilitásra utaló elvárásokról, visszafelé meg nem állapítható terhekről szól, s már ez a parlamenti többség hozta meg, s hágja át. Õsrégi jogelv, hogy a szerzett jogokat csak különösen indokolt esetben, s méltányosan lehet elvonni – nem lehet tehát követni azt a példát, amit a mostani kormány mondjuk a rokkantnyugdíjakkal vagy a korkedvezményes nyugdíj megszüntetésével tett. Visszatérve a kérdésre, a határon túli magyaroknak megadott szavazati jogban ott látom a veszélyt, amennyiben elmegy a kedvük a hazai voksoktól.

Egy cikkében idézi Marxot, röviden azt írja, hogy az államszocializmus bukása után előáll a régi szemét. Ez vonatkozik a Magyarországon terjedő Horthy-kultuszra?

Arra is, de többre próbáltam utalni. A kelet-európai államszocializmusok bukása után újjászülető kapitalizmus egy sajátos utat jár be, leegyszerűsítve arról van szó, hogy a mostani és az eredeti kapitalizmus is egyfajta félperiférikus kapitalizmus, ennek minden következményével. Nem azt mondom, hogy visszatér oda, ahonnan 1917-ban, illetve 1945-49-ben a forradalmak és egyéb fordulatok kizökkentették, azért csak elmúlt majd egy évszázad, de mélyszerkezetében kísérteties a hasonlóság. A jobboldali konzervatív politika erre reagál a maga bornírt módján, ezért bukkan elő nálunk Horthy, Kebelsberg Kuno, újabban Bethlen, Romániában Antonescu, Lengyelországban Pi³sudski kultusza. Ahogyan azt Kafka mondja, „egy adott ponttól nincs többé visszatérés. Ez a pont elérhető.” Döntsd el, hogy ez optimizmus, vagy pesszimizmus.

Két könyve is foglalkozik Kafka személyével és irodalmával, a Kafkológia és a Kafkománia. Miért éppen ő?

Kafka rejtőzködő filozófiájából írtam doktorit a BBTE filozófiai intézetében. Õ történelemmel, filozófiával, joggal foglalkozó emberként érdekes számomra. A kései monarchia nagyon sajátos államalakulat és szellemi közeg volt. Ennek egy mintája volt Kafka, de millió más ember, hiszen egy olyan pezsgés volt ebben a világban, ami tulajdonképpen példátlan. Karl Krausnak van egy érdekes passzusa ezzel kapcsolatosan, ő azt írta, hogy ez a korszak a világvége kísérleti laboratóriuma volt, hiszen ha megnézzük, minden akkoriban létezhető társadalmi konfliktus, ellentmondás a monarchiában a maga nyers tisztaságában megjelent. Ilyen például, hogy dinasztikus eredetű államról beszélünk a nemzetállamok korában, egynyelvűek közt többnyelvű birodalom, egyik fele jogállam, a másik fele a legbüdösebb feudális mocsár, munkás és tőkés klasszikus osztályellentéte mellett felbukkan még a jó öreg földesúr jobbágy viszony, stb. Kafka hasonló szélsőségek között élt. Erős szekularizált vallási közösségbe születve – a zsidókéba –, a német kisebbséggel és cseh többséggel bíró Prágába, amely hol vidéki kisvárosnak, hol az ősi cseh fővárosnak tűnt.

Ezt a változatosságot ragadta meg ő is tehát.

Igen, és az ember, ha Kafkát olvas, akkor vagy hideglelős frászt kap, vagy éppen ellenkezőleg nagyon jókat röhög. A kortársak egyébként inkább röhögtek, Az átváltozás számukra egy tréfa volt. Pedig van benne társadalomleírás: a polgári család kijátssza a fiát, aki megbetegszik és kirekesztődik, addig eltűrik, amíg az utolsó tőkét, a kislány férjhez adását nem kezdi el akadályozni. De gondoljunk a regényeire: A per kapcsán én tettem fel a kérdést – valószínűleg nem elsőként –, hogy ha utánagondolunk kelet-európai szemmel, milyen per is lehet az, amely titokban indul, és időközben eltűnnek az őrök, az érintett élhet szabadon, de ki kell találnia, hogy mivel vádolják? Nem jut eszünkbe a Securitate erről?

Én is mindig azt gondoltam a két említett regényről, hogy valamiért ugyanazt a problémát igyekezett megírni mindkettőben.

Albert Camus is hasonló volt a véleménye, hogy az egyik a diagnózis, a másik az orvosság. Az ember mindig megnézi, hogy milyen korban, milyen élmények alapján íródtak a regények, persze ezt a megközelítést nagyon utálhatják a posztmodernek. A per a háború elején született, a Kastély már az első Csehszlovák Köztársaságban – és elég precíz leírását adja a két rendszernek. A kastély más helyzetet teremt, mint A per, főszereplője ott már kijátssza a bürokráciát, ami tanulság lehet a mára is.