Ha örömet okoz rosszat írni, ne légy kritikus

Pályája elején szerkesztette a fiatal alkotók lapját, a Nappali Ház irodalmi és művészeti szemlét, ezzel párhuzanosan a JAK-füzeteket, majd a József Attila Kör elnöke lett. 1996-ban bízták meg az Élet és Irodalom kritikai rovatának a szerkesztésével, 2009-től a lap főszerkesztő-helyettese. KÁROLYI CSABA irodalomkritikussal Szilágyi Aladár beszélgetett.

Mi is az a bizonyos „ÉS-kvartett”?

Eredetileg a könyvkritika rovatot szerkesztem, most már jó tizenöt éve, emellett esszéket is, egyebeket is. Azt vettem észre, hogy a könyvkritikák, akár ha a legjobb szerzők írják, mégis csak monológok. A kritikus bármennyire törekszik arra, hogy orientálja a széles, művelt olvasóközönséget, a kritika egy szerzőnek a véleményét tükrözi. Aztán miután elolvassák, véleményt mondanak, szalonokban vitatkoznak, kocsmában, vagy akárhol, de nincsen érdemi vita. Másfelé ennek nagy hagyományai vannak. A Literarische Quartett például német tévéműsorként működött, Magyarországon is volt ilyesmi a JAK keretén belül, és létezett a Beszélő-kvartett is. Azt gondoltam, hogy ezek mintájára hívok három kritikust, és mi négyen havonta beszélgetünk egy frissen megjelent magyar irodalmi műről. Az Írók boltjában, közönség előtt tartjuk, van úgy, hogy akár százan is jelen vannak, fönt, az emeleten, néha félő, hogy leszakad. Lezajlik a beszélgetés, fölvesszük, én leírom, és a következő heti lapszámban megjelenik.

Az Ön egyik könyve a Palatinusnál jelent meg, 2003-ban, Non finito – irodalmi beszélgetések címmel. Kiket szólaltatott meg?

Amikor az ÉS-hez kerültem, akkor kezdtem el irodalmi interjúkat csinálni. A legelső beszélgetésem Krasznahorkaival volt, egy tatai JAK-táborban, azt sajnos, nem írtuk le. Az első, már leírt beszélgetésem Parti Nagy Lajossal készült. Akkor még Tarnói Gizella volt az ÉS interjúrovatának a szerkesztője. Õ azt mondta, ez teljesen jó, csináljak máskor is interjúkat. Sose fordult volna meg a fejemben, hogy ilyesmivel foglalkozzam. Csakis aszerint válogattam, hogy ki érdekel, mihez van kedvem. Nem csak arról van szó, hogy a szerzőnek négy-öt könyvét el kell olvasni, amiket persze általában már olvastam, de el kellett döntenem, hogy mi érdekel belőle. Beszélgettem Pályi Andrással, Háy Jánossal, Kukorelly Endrével, Láng Zsolttal, Rakovszky Zsuzsával. Ezekből az első adag jelent meg könyv alakban, de azóta szerintem sokkal jobb interjúkat csináltam, azok nincsenek kötetben.

Egy interjúban kijelentette: „Régen csak politikai megbízásból írtak erős negatív kritikákat, ma már szabadon írhat a kritikus, amit akar, vagy amit mer.” Tényleg kell „merészség” 2013-ban a kritikaíráshoz?

Ez egy bonyolult kérdés. Ugye, mi a Kádár rendszerben szocializálódtunk, egész Kelet-Európában diktatúrákban, „azt szoktuk meg”, hogy nem illik nagyon durván kritizálni az irodalmi teljesítményeket, mert esetleg ártunk vele az íróknak. Régen ez akár egy feljelentéssel is felért, mert megkritizáltál valakit, és utána esetleg nem adták ki a könyveit. – Hát merem én ezt magamra vállalni? Így nőttünk fel. A tanáraim is ebben a világban éltek, én is. Utána a kilencvenes évek elején – legalábbis Magyarországon – erősen jelen volt az a tendencia, hogy „eddig nem volt szabad, most akkor menjünk neki a Szent Teheneknek”… Írjuk meg Esterházyról, Tandoriról, Balassa Péterről, Nádas Péterről, akárkiről, hogy ez a műve nem jó. Egyre-másra születtek a negatív kritikák, részben joggal egyébként.

Azt még 1975-ben próbálta meg Szilágyi Ákos. De 89 után minél nagyobb „Szent Tehén” volt az illető, annál kéjesebben bele lehetett rúgni. Ez meg visszaütött. Elemi követelmény, annak ellenére, hogy szabad bármit írni bárkiről, annak ellenére maradjak méltányos. Akkor is, ha megtehetném azt, hogy egy rosszabb művét lehúzzam a sárga földig. Vajon mérlegeltem-e minden szempontot, öröm-e az nekem, hogy egy írónak a könyvéről rosszat írjak? Mert ha örömet okoz számomra, akkor ne legyek kritikus. Ne legyen jó a kritikusnak az, hogyha rosszat írhat. Persze, ha nem írhatok jót, akkor nem fogok jót írni. Meg fogom írni, hogy ez nekem nem tetszett – de nem örülök neki. A lehetősége megvan annak, hogy egy fiatal kritikus azon töprengjen: hogyan tudnék ismertté válni? Nekimegyek egy nagy névnek, és írok egy jó nagy bírálatot, ettől fognak engem ismerni. Egyszer meg lehet ezt tenni, de nem biztos, hogy ez a helyes út.

Rábukkantam, hogy a marosvásárhelyi Látóban közölt egy párhuzamos kritikát, az úgynevezett „Könyvhuzamok”-ban, Grecsó Krisztián: Isten hozott és Dragomán György: A fehér király című könyvéről. Kínál-e többletlehetőséget a kritikus számára ez a párhuzamjáték?

Kínálna, ha rendesen tovább csináltam volna. Egyébként Láng Zsolt barátom ötlete volt a Könyvhuzamok, ő kért föl arra, hogy rendszeresen írjak ilyet. Azt hiszem, összesen kettőt írtam meg, aztán abbahagytam, azóta is sajnálom. A másik Kertész Imre és Nádas Péter összehasonlító elemzése volt. Igenis, kínál ez többletlehetőséget, mert itt nem arról van szó, hogy egyik regényről ezt írod, a másikról meg azt. Hanem megnézed a párhuzamokat, az ellentéteket, olyan plusz elemzési szempontokat ad, amelyek termékenyítőek lehetnek. Az az igazság, hogy nagyon szívesen műveltem, de valamilyen okból – már nem emlékszem, hogy miért –, abbahagytam.

Strukturálisan is izgalmas, hiszen előfordul, hogy nem csak egy bekezdésen, hanem akár egy mondaton belül is a recenzens mind a két szerző, mind a két mű felé fordul.

Igen, mert pont arról lehet beszélni, hogy adott két mű, amely bizonyos szempontból távol áll egymástól, ugyanakkor rengeteg közös vonása van, és azt egy ilyen helyzetben ki lehet emelni. És ha jól van kiválasztva a két mű – nem mindegy, mi kerül egymás mellé – abból nagyon sok dolgot ki lehet hozni.

Amikor a Párhuzamos történetek szerzőjét faggatta, a beszélgetést – hogy úgy mondjam – kritikus tollától szokatlan, érzelemgazdag vallomással kezdte: „Több, mint egy hónapon át olvastam Nádas Péter új regényét, lelkesen, és amennyire a körülmények engedték, önfeledten, a Háború és békét vagy a Tulajdonság nélküli embert olvastam így. A regény nem könnyű olvasmány, és nem problémátlan. Ugyanakkor felkavaró, különleges erejű, magába zárja olvasóját, és nem ereszti. Valószínűleg hosszú évekbe telik, mire az irodalmi élet megemészti ezt a háromkötetes munkát, de számomra bizonyos: nagyszabású, korszakos mű.” Nos, a kérdésem az, hogy végül is milyen lett a trilógia fogdatatása?

Nagyon tanulságos. Most már nem csak a magyart tudjuk megnézni, hanem a németet is, franciául, angolul, szlovákul is megjelent, most született meg a szlovén fordítása, tehát van mit összevetni a mi olvasatunkkal. Azt kell mondanom, hogy a magyarországi fogadtatása a regénynek nem volt annyira lelkes, mint a németországi. A német szellemi élet jobban fogadta. A magyar megosztott volt. Voltak lelkes hangok, és voltak kemény kritikák is. Ez egy nagyon provokatív regény. Elég terjedelmes, ezerötszáz oldal, mindenféle regénystruktúrát szétnyom. Nagyon bonyolult, rafinált szerkezetű mű, ami például a német kultúrában sokkal jobban működik, mint nálunk. Amikor megjelent németül, akkor a szerzőt Berlinben és egész Németországban Thomas Mann-i nagyságként üdvözölték. És nem csak az írott sajtó, hanem a tévé, a rádió is. Az angolszász fogadtatása vegyesebb volt, de az is nagyszabású. Ez a mű az utóbbi húsz év legjelentősebb magyar regénye.

Váradon járva Oravecz Imre lelkesen vallott az akkoriban frissen megjelent regényéről, az Ondrok gödréről, amit Ön a Párhuzamos történetek megjelenése óta a legnagyobb írói teljesítménynek, az Oravecz-életmű eddigi csúcspontjának tart. Ugyanakkor nem rejti véka alá, hogy az eddigi fogadtatás mégsem elégséges a teljesítményhez képest, ennek egyik oka a prekoncepciók elbizonytalanító hatásában kereshető. Valóban képtelenek a „hivatalos olvasók”, a műítészek – tisztelet a kivételnek – az előre kialakított nézeteiktől megszabadulni?

Ez a regény egy önéletrajzi jellegű családtörténet. Oravecz mielőtt ebbe belefogott volna, megcsinálta mindezt egy verses regény formájában, a Halászóember című nagy opusában. A magyar kritika úgy gondolta, hogy amit Oravecz megvalósított a Halászóemberben, miért kell azt még egyszer megcsinálnia prózában? Igaz, egy olyan szerzőről beszélünk, aki korábban nem írt novellát sem, nemhogy regényt. Öregkorában kezdett el regényt írni, ráadásul ez egy nagyon személyes, családi mintára alapuló történet, egyszerű nyelvű, majdhogynem primitív felépítésű mű. Folytatása is van, azóta az is megjelent, Kaliforniai fürj címmel. Most írja a harmadikat. Valóban nagyon érdekes, hogy sokan azt mondják róla: ez nem regény, hanem krónika. Egy falutörténet, egy családtörténet, annyira egyszerű nyelven, olyan szimpla mondatokban van megírva, hogy azt lehetne mondani: ez semmi, vagy hogy tisztára olyan, mint… egy szappanopera. Az egyes fejezetekben megjelennek a figurák, azokról megtudunk ezt vagy azt, az egyik gyerekkel ez meg ez történt az iskolában, kész, vége, a következő epizód arról szól, hogy a másik gyerekkel mi történt, kész, vége, a papa ezt csinálta, meg azt csinálta a gyárban – tényleg, mint egy folytatásos tévésorozat. Viszont, ha elkezdem olvasni Oravecz regényét, nem tudom letenni, annyira érdekes. Ugyan mit tudhat ez az ember? Ez egy rafinált dolog: mintha egy nagyon egyszerű szerkezetű, primitív felépítésű dolog volna, miközben emberi sorsok, emberi életek sora jelenik meg benne. A regény behúz a saját világába, nem tudok tőle szabadulni, élvezem, és akarom tovább olvasni. Rengeteg lektűr van, ponyva, amit nem tudok letenni, de ha kiolvastam, bedobom a sarokba, és holnap már nem emlékszem rá, hogy miről szól. Oravecz regénye nem ilyen, mert olyan jelenetek, olyan sorsok vannak benne fölvillantva, hogy az embernek hónapok múlva is eszébe jut. Én azt gondolom, egy jelentős írói alkotás arról ismerszik meg, hogy miután elolvastam, és hónapokkal később jutok egy hasonló élethelyzetbe, eszembe jut, s ha eszembe jut, akkor valami fontos dolgot megérint.

Amit most vetek fel, az több, előző kérdéshez is hozzátapad. Hogyan állunk a „kánonok harcával”?

Ez veszélyes terület, mert azt sem szoktuk tisztázni: mi az a kánon? Ez olyan, mint a posztmodern, mindenki beszél róla, közben ötven definíciója van, és nem tudjuk, melyik alapján beszélünk. Amíg nem tisztázzuk, addig elég nehéz elmondanunk, mi a véleményünk róla. A magyar irodalmi élet a maga leegyszerűsítő formáival úgy szokta elgondolni, hogy itt arról a hatalmi harcról van szó, hogy melyik irányzat, melyik társaság, melyik írói iskola az, amelyik éppen divatos, sikeres, támogatott, vagy népszerű. A régi, hagyományos szembenállás, ami megvolt a rendszerváltás előtt, hogy népi-urbánus, konzervatív-progresszív, különböző csatornákon tovább zajlik, mindegy, minek nevezzük. Immár leginkább ideológiai, politikai beállítottságú: kormánypárti vagy ellenzéki. Most már itt tartunk, holott az irodalomtól ezek idegen fogalmak, hiszen semmi értelme aszerint rangsorolni egy írót, hogy milyen politikai nézeteket vall. Ha pedig komolyabban veszem, hogy milyen kánonok vannak, akkor valamiféle esztétikai-poétikai elvek alapján lehet megmondani, hogy ki, hova tartozik. Nemrég volt egy vita az ÉS-ben, annak kapcsán, hogy Csontos János írt a Magyar Nemzetben egy cikket, amiben megrágalmazta Esterházyt, Nádast, Parti Nagy Lajost, azzal, hogy a nyolcvanas évek elején leültek Aczél Györggyel, hogy megpróbálják kiszorítani az akkori népieket Utassyval az élen, meg a Kilenceket. Úgymond, Aczél arra biztatta őket, hogy vegyék át a helyüket. Csontos Zalán Tibor egy szóbeli közlésére alapozta az állítását, Zalán viszont jelezte: ez nem igaz, ilyet ő nem mondott. Ebből lett egy oltári botrány, egy-egy cikket írt az ÉS-be Esterházy is, Nádas is, amiben kikérik maguknak, hogy ez nem igaz, rágalom, felháborító. Erre reagált Mezey Katalin, hogy igen, őket, a Kilenceket elnyomták, meg így, meg úgy. Erre Ungváry Krisztián reagált, aki történészként azt mondta: hozza elő Mezey Katalin a bizonyítékait, hogy ezek a nevezett urak Aczéllal lepaktáltak. Csúnya vita lett. Ezek a kiváló írók meg lettek rágalmazva, ennek ellenére Mezey Katalin kijelentette: mindegy, hogy igaz, vagy nem igaz, akkor is ők voltak az „ünnepelt írók”. Kiderült, egy nyamvadt József Attila díjat kaptak a nyolcvanas évek közepén, Esterházy is meg Nádas is, miközben a népi írókat már rég Kossuth-díjjal tüntették ki. Paranoia az, ami működik: egyes írók azért, mert nem lettek sikeresek, azokat vádolják, akik tehetségesek és sikeresek lettek. Az eszükbe se jut, hogy azért sikeresek, mert jó írók.