Török mesék magyarul, Csehországból

Korábban közéleti publicisztikáival szított feszültséget, rádiót és hírportált alapított, jelenleg novellákat ír, török népmeséket fordít magyarra, projektmenedzserként dolgozik a Csehországban élő, székelykeresztúri származású ifjabb Gálfalvi G. Zsolt, akivel Kustán Magyari Attila beszélgetett.

A kenyérkereső foglalkozásodat leszámítva többnyire minden, amibe belevágsz, a kommunikációval kapcsolódik össze. Milyen indulást kaptál az élettől?

1984-ben születtem a Hargita megyei Székelykeresztúron. Középiskolát egy kisebb magyarországi kitérővel ugyanebben a városban végeztem, majd Kolozsvárra kerültem, ahol teológiát szerettem volna tanulni, de végül az európai tanulmányok karon kötöttem ki, menedzsment szakon. Jelenleg az Universiteit van Amsterdamon tanulok kommunikációt, távoktatásos rendszerben. Az irodalom mindig fontos szerepet játszott az életemben, hiszen szüleim gyerekkoromban rengeteget meséltek nekem, korán megtanultam olvasni, onnan már nem volt megállás, habár édesanyám szerint elég fura ízlésem volt mindig: amikor a mesék ideje volt, akkor regényeket olvastam, és fordítva. Ugyanakkor az írói véna a családomban van, ott a két nagybátyám, Gálfalvi Zsolt és Gálfalvi György, akiket, gondolom, nem kell bemutatnom. Apai nagyapám is ír, ő falusi tanító, és a hangzatos Magyar Kultúra Lovagja címet is birtokolja, bár ne kérdezd, mit jelent ez a titulus.

Kolozsváron rögtön alapítottál is egy rádiót másodmagaddal.

A NemFM-ről van szó: gyakorlatilag fogtuk magunkat Istvándi Botond barátommal, és a konyhaasztal mellől felfuttattunk egy rádiót, s ez 2010-re már megszervezte a városban minden idők legnagyobb farsangi buliját is, közel ezer résztvevővel. Műsort is vezettem, beszerveztünk média szakos hallgatókat, akik nagyon élvezték, hogy nálunk gyakorlatozhatnak. Egy nagy buli volt az egész, amiről többek közt a Magyar Televízió és Kolozsvári Rádió is tudósított. Aztán kifulladt a dolog, nem volt több pénzünk rá, ekkor jött a mentőöv, átigazoltam a Paprika Rádióhoz marketingesnek, csehországi emigrálásomig.

Az internetes újságírásba is volt alkalmad belekóstolni, és időnként egészen hajmeresztő reakciókat sikerült kihoznod az olvasókból. Van emlékezetes történeted?

Többnyire az erdely.ma és a manna.ro hozta a cikkeimet, amelyekben több szempontból is próbáltam megközelíteni a nemzeti kérdést, a többségi nemzettel való békés együttélés feltételeit, akadályait. Szerettem volna, ha kitalálunk egy olyan stratégiát, amit elnevezhetünk Nemzeti Marketingnek. Megírtam, hogy lépjünk már át a trianoni sérelmeken és fogadjuk el a helyzetet úgy, ahogy van, próbáljuk a legjobbat kihozni abból, hogy Erdélyben, kisebbségben élünk, hiszen az egyetemi rendszer rengeteg olyan tehetséges fiatalt termel ki magából, aki már másképp látja a dolgokat, mint a mi generációnk, vagy az előttünk lévők. Azt szerettem volna, hogy alakítsunk ki teljesen más képet az erdélyi magyarságról, mint ami a külföldiek tudatában van, például a székelység nem csak korondi vázából, székely kapuból és zsindelytetős házból áll. Ez a korszakom ért véget, amikor egy trianonos cikkem folytán lehordtak románbérencnek, akasztófáravaló nemzetárulónak, judeobolsevista bértollnoknak. Ekkor rá kellett jönnöm, hogy nem ért meg még az erdélyi magyar társadalom egy ilyen léptékű, nyílt párbeszédre, nem vagyunk hajlandók szembenézni azzal, hogy ennek így jövője nincs, így inkább blogot írtam és novellákat, karcolatokat, ezek megjelentek a pécsi kulturális folyóiratnál, majd novellapályázatot nyertem az Irodalmi Szempontnál.

Az irodalom tehát erősebb szerepet kapott az életedben, ezzel párhuzamosan többször is kinyilvánítottad a nemtetszésed az erdélyi alkotókkal szemben. Miért?

Az irodalom olyan, mint a cigaretta, ha egyszer nekikezdtél, akkor csinálod. Sajnos egyelőre nem büszkélkedhetem egyetlen kiadott kötettel sem, habár tavaly ősszel egy magyarországi kiadó felkeresett, de még szükség van a szövegek átdolgozására. Nagyrészt az egyszerű emberek mindennapi tragédiáival, azok különböző változataival, a magukra hagyott, kihasznált és eldobott munkás- és középosztály történeteivel foglalkozom, amelyek sosem végződnek happy enddel. Barátaim, ismerőseim és néhány szakember szerint fogyaszthatóak az írásaim, de van, aki szerint még kiforratlan a stílusom. Ilyenkor mosolyodom el, hiszen elnézve az erdélyi magyar irodalmi prérit, azt látom, hogy „elcelebesedett” a társaság, kevesen vannak, akik igazán értékeset tudnak letenni az asztalra. Egy ideje a közönségesség a jellemző a mainstream alkotásokra, ahol egy mondatban tolongnak a genitáliák és a különböző testnedvek. Hogy erre mi az orvoslat? Nem tudom, hiszen erre van kereslet, ez lett az igény, a könnyen fogyasztható, szitkozódó, odamondós írások.

Az irodalomoktatással kapcsolatosan is markáns véleményt fogalmaztál meg.

Annak a híve vagyok, hogy jelenlegi formában már lassan vállalhatatlan az irodalomtanítás az iskolákban. Felszínes, nem nyitott az alternatív tanítási módszerek, workshopok irányába, a kanonizált szerzőkön kívül nem ismer mást. Láttam jó példát is persze, Farkas Wellmann Endre barátom kezdeményezését, aki Gyergyóalfaluban magyartanár és rengeteget tesz annak érdekében, hogy a diákok ne csak a megszokott ösvényen barangoljanak Literáriában. Egy általa vezetett körön például egyik novellámat értelmezték a diákok, és nagyon ügyesen: látszik, hogy az alternatív irodalomoktatásnak megvan a gyümölcse. Tanáron, rendszeren egyaránt áll vagy bukik az oktatás: a rendszeren azért, mert nem képes megreformálni önmagát és alkalmazkodni a követelményekhez, a tanárok nagy részén pedig azért, mert nem hajlandó megtenni azt a következő lépést, hogy áthágja a rendszer állította akadályokat, ezáltal pluszmunkát vállaljon fel. Nem is fizetik meg őket ilyesmiért, ez tény.

Csehországban élő magyarként, különösebb előzmények nélkül, török népmesék magyarra fordítását vállaltad. Hogyan vezetett az út idáig?

Három éve, amikor emigráltam, a legelső barátom egy török fiú volt, akivel kollégák voltunk és rengeteg időt töltöttünk együtt. Rögtön felfedeztem, hogy sok a hasonló szó a két nyelvben, ami nem meglepő, az viszont igen, hogy már a második török is azzal fogadott megismerkedésünkkor, hogy mi testvérnépek vagyunk. Hosszú téli estéken, becherovkázás közben felváltva egy török népmese, egy magyar népmese hangzott el, és itt találkoztam a szembetűnő hasonlóságokkal, például hogy mind a magyar, mind a török állatbarát népnek számít, ezt szimbolizálja a mesékben előforduló állatok széles tárháza is, egértől a medvéig. Ugyancsak általános jellemző mindkét mesevilágra a „szegény legény”, aki hosszú szenvedések és kalandok árán végül elnyeri méltó jutalmát, legyen az a padisah lányának a keze vagy a tó alján rejtőző zsák arany.

Hol tart a munka jelenleg, hogyan zajlik a fordítás?

A fordítások menetéről annyit kell tudni, hogy angolból és németből fordítottam a mesék jelentős részét, de volt olyan, amit Sercan barátom mesélt el, én meg lejegyeztem magyarul. Tavaly, év végén, abba akartam hagyni a projektet, ekkor Szálinger Balázs és Farkas Wellmann Endre barátaim magamhoz térítettek, mondván, ezeknek a meséknek értékük van, hiszen még sosem jelentek meg nyomtatásban magyarul. Ekkor egy utolsó nekirugaszkodással befejeztem a terjedelmes kötetet, jelenleg szerkesztés alatt áll és készülnek az illusztrációk hozzá. Aztán elkezdődhet a házalás a kiadóknál. Tavaly novemberben Szálinger Balázs és Cserna-Szabó András jóvoltából megjelent az egyik mese a magyarországi Hévíz folyóiratban, és csak pozitív visszajelzéseket kaptam, ugyanakkor a magyarországi Mozaik Kiadóval kötöttem szerződést, a 2013-ban kiadott harmadik osztályosoknak szánt olvasókönyvekben fog szerepelni néhány mesefordításom.

Milyen a csehországi élet? Magam is több magyart ismerek, aki ott él – lehet kisebbségi magyarok jól körvonalazott közösségéről beszélni?

2010 nyarán emigráltam Csehországba, az IBM közép-európai központjában dolgozom, mint projektmenedzser. Egy véletlen során kerültem ide, barátok által, nem is szándékoztam itt maradni, de aztán megszerettem az országot. Az eredeti tervek szerint még két évig maradok, aztán a következő állomás Svájc vagy Szingapúr. Magyarok vannak itt is, de nem jellemző az összetartás, éles a határ az anyaországi magyarok és az erdélyiek közt idekint, nem tapasztalni összeborulós hangulatot. Elmondhatom, hogy olyan környezetben dolgozom, ahol aktívan kapcsolatban vagyok a világ több nemzetével is, majdnem nyolcvan nyelvet beszélnek itt – igazából ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyire keveset tud a környező nemzetekről, ha kilép a kis transzszilván dobozkából, minden oldalról ilyen kultúrhatások érik.