Ténymentesített, érzelmes, új politikai valóság
 

Ténymentesített, érzelmes, új politikai valóság

2016. 11. 29. 18:27

A fiatal nemzedék jobbratolódásáról, Trump és a Brexit jelentőségről, a politikai „érzelmek” kielégítéséről, a magyar baloldal permanens bukásáról és a közélet reracionalizálásának esélyeiről Böcskei Balázs politológussal, politikai elemzővel, az ELTE Társadalomtudományi karának oktatójával Parászka Boróka beszélget.

 

Böcskei Balázs politikai elemző, labdarúgó játékvezető   Fotó: vs.hu

 

Az amerikai választások után az a meggyőződés alakult ki, hogy egyre kiszámíthatatlanabbul reagálnak a választók, és egyre többen sodródnak a bizonytalanok közül jobbra vagy szélsőjobbra. Mennyire igazolható ez a vélekedés?

 

Árnyalnám a kérdést, mert nem véletlen, hogy jobboldali, populista és/vagy radikális jobboldali szavazókról beszélünk. Amikor e jelenségre keressük a választ, nem szabad eltekinteni attól, hogy az utóbbi időszakban hogyan változott meg a politikai kommunikáció és marketing. Illetve mindezektől nem függetlenül, meg kell érteni azt is, hogy milyen változások álltak be azt illetően, miként érzékeljük a politikát és a politikai nyilvánosságot. Mi a percepciónk arról, hogy mi a politika, melyek a politikai témák és melyek nem. Ez ugyanis nagyon fragmentált, különböző csatornákon és terekben eltérő tényeket, tartalmakat és „interpretációs ajánlatokat” kapnak a választópolgárok. Például nem tudunk mit kezdeni azzal, hogy a választók egy része a tények egy részével, vagy azoknak csak egy bizonyos típusú interpretációjával találkozik. A nyelvhasználat is radikálisan megváltozott – ez Trump győzelmekor fokozottan érzékelhető volt. Az emberek nem a racionális, absztrakt üzenetekre, hanem az érzelmi üzenetekre, a ki nem mondott, de érzelmileg követhető, azonosulásra alkalmas tartalmakra fogékonyak. A politikustól azt várják el, mondja ki azt, amire ők gondolnak vagy gondolni se mernek, és úgy, ahogyan ők arra gondolnak. Visszatért, helyet kér magának az érzelmi faktor, a „makacsnak” gondolt tényeken túli kommunikáció. A Brexit után a politikai kommunikációs és marketing-szakérők, politikai termékfejlesztők komolyan foglalkoznak azzal, lehet-e még mobilizálni a józanészre alapozott félelemkeltéssel? A Brexit-ről szóló népszavazáskor ugyanis azok, akik a bent maradás mellett kampányoltak, jelentős részben úgy érveltek, hogy mi történik, ha az ország majd kilép az Európai Unióból. Negatív forgatókönyvek sokaságát vázolták fel, fenyegető jövőt, tehetetlenséget. A kilépés hívei viszont az új Nagy-Britannia, az önrendelkezés és az önazonosság, a történelem, erő, a „nincs olyan, hogy csak így lehet és kész” üzeneteivel kampányoltak. A valamitől való félelem helyett a valamirevaló szabadságra hivatkoztak, és ez megváltoztatja sokak politika érzékelését is.

Depolitizált terek és gondolatok helyett politikakonstruálás zajlik.

Ez jelentős változás az ezredforduló technokrata politika-felfogásához képest. Szabó Mártonnal élve, „a politika tényeit a politikai gyakorlat hozza létre”, a „politikai tények elrendezése pedig új tényekhez vezet”. A populizmusok pedig ma cselekvő helyzetbe kerülhetnek és kerülnek, az ő tényeik is megszületettek és érvényesnek mutatkoznak. A cselekvés ugyanis ténygyártás. A megváltozott tények világában élünk, amelyben a korábbi tényekről bebizonyosodhatnak, hogy azok pillanatnyiak voltak.

 

Amit eddig elmondott, részben technikai, részben retorikai kérdés. Túl a technikán és a formán, van-e olyan tartalom, ami hiányzik, nem jelenik meg? Amiről beszélni kéne, de amit nem érintenek a közviták?

 

Nem jelenik meg a „nép”, a „társadalom”, a „mi”, az „ők”. Mit tapasztalnak azok az emberek, akik a radikális, populista pártokra szavaznak? Azt, hogy a „semmit róluk nélkülük” elve nem érvényesül a globális és nemzetállami döntéshozatali eljárások során, hogy deficit van a döntéshozási mechanizmusok során. Az elitek nem tesznek azért, hogy az eddiginél jobban bevonják az állampolgárokat a döntéshozatalba, az elit sajtója pedig továbbra is a „haragosak” és „dühösek” kulturális stigmázásával, „lemaradásával”, gazdasági helyett kulturális magyarázatokkal operál. Ezzel párhuzamosan a politikai osztállyal kapcsolatos bizalmatlanság ott is fennáll, ahol nem kell tartani a radikális jobboldali fordulattól. Nem minden elitellenes szavazat jelenti ugyanis a populista politika támogatását, elitellenes motivációk mögött éppúgy lehet egy demokratikus elkötelezettségű polgár bizalomhiánya, mint az ettől kevésbé tolerálható szempontok. A politikai osztály nyilvánosságnak történő kitettségével és láthatóságával párhuzamosan, a digitális percepciók kavarodása közepette a hosszú távú politikai tervezés elhanyagolása miatt a politikai osztály jelentős bizalmi deficitben szenved. Azok a politikusok, akik egy ilyen helyzetben továbbra is direktívákban és számokban, elvekben és tényekben beszélnek, és nem keresik a reflexív populizmus lehetőségét, azok nem hajlandóak elfogadni azt, hogy a késő modern politikai kapitalizmusban vége a „minél több populista kihívás van, az annál jobb a józan ész politikájára nézve” kényelmének. Egyrészt, kizárólag ebből a gondolkodásból nem jön ki a kormányzáshoz szükséges többség, másrészt nem reflektál arra, hogy az új populisták nem mindenben követik a régi mintákat: bekerülve a rendszerbe, nem minden esetben domesztikálódnak, hanem a rendszeren belül is bomlasztanak, ott új szabályrendszereket és viszonyításokat jelölnek ki. Nem alkalmazkodnak, hanem átalakítanak. A technokrata, a „jó kormányzás”, a „szakértőiség” jegyében születő politikai tudással az új politikakonstruálásra, a politikának a populisták által adott új jelentésadásra, a politika határainak módosítására nem lehet reagálni. Nincs objektív valóság, a posztmodern politikában a „szakértőiség” státusza megbomlott, új politikai valóságokban élnek egyének és társadalmi csoportok.

 

Böcskei Balázs (1983) politikai elemző, politológus, labdarúgó játékvezető. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Politikatudományi Intézetében végzett. 2004-2008 között a Társadalomelméleti Kollégium tagja. 2007-ben rendezett Bence György Emlékkonferencia főszervezője. 2007-től Fordulat című társadalomelméleti periodika főszerkesztője. Korábban politikai és kommunikációs tanácsadóként tevékenykedett, továbbá egy vezető hazai agytröszt kutatója volt. Kutatási területei: kortárs baloldal és szociáldemokrácia, a politikai kommunikáció, a reflexív modernitás politikaelmélete.

Korábban futballozott, de a tanulás mellett döntött, így abbahagyta a játékot. Nem akart teljesen elszakadni a labdarúgástól, ezért bíráskodni kezdett. A játékvezetői vizsgát 2000-ben tette le.

 

Azt látjuk, hogy szélsőséges politikai erők leegyszerűsítenek, és irracionalizálják a társadalmi párbeszédet. Hogy tartalomvesztés és minőségromlás van. Ezzel hogy lehet szembefordulni úgy, hogy azt mondjuk: ne beszéljünk számokról, szabályokról? Ahogy a tartalom gazdagszik, úgy „nehezül is” a társadalmi párbeszéd. A mostani válságra nem válasz az, hogy tegyünk engedményeket, vonjunk ki témákat a közvitákból – mert akkor ugyanoda jutunk, ahol a szélsőjobb tart. Nem lehetne az ellenállás jegyében, a politikát követők, a politikában részvételt igénylők felkészültségét javítani? Nem a politika minőségét rontani, hanem a választópolgárt segíteni, „felzárkóztatni”?

 

Nem gondolom, hogy szembe kellene állítani ezeket a megfontolásokat. Az emberek a politikában is vágynak az értelmi mellett az „érzelmi kielégülésre”, nem állítható szembe egymással az értelem és érzelem. Nem tudjuk, hogy az adott magyarázatban éppen melyik van segítségünkre. A kizárólagosság nem vezet korrekcióhoz. Sokszor felteszik a kérdést a kutatóknak, hogy miért radikálisok a magyar fiatalok? Miért van az, hogy a 18-21 éves korosztály körében olyan népszerű az éppen néppártosodó, azaz táborát tekintve szociológiai nyitásra törekvő Jobbik? A felmérések szerint nem arról van szó, hogy a magyar fiatalok szélsőségesebbek lennének, nyitottabbak a rasszizmusra, xenofóbiára, a romaellenességre. Nem igaz az sem, hogy jobban kiábrándultabbak lennének a demokráciából, mint az idősebbek. Nem igaz az, hogy a tárgyalt fiatalokat jobban jellemezné az elitellenesség, mint az idősebb generációkat. Két szempontból lehet magyarázni a radikalizálódást: egyik a radikális szubkultúrák léte. Magyarországon, de világszerte is jellemző, hogy

szétestek az osztályalapú közösségek,

a sajátos szociális közösségek, és gyengülnek olyan, a politikai gondolkodás irányában jelentős szerepet játszó szocializációs ágensek, mint család vagy iskola. Szemben a jobboldal állításával nincs „szélsőséges individualizálódás”, de rengeteg ember szociális beágyazottság híján létezik a cseppfolyós kortárs társadalomban. Ebben a „közösséghiányos” helyzetben az internet – mint a további magyarázó –, és a „felajánlott”, a szorongásra reflektáló szubkultúrák veszik át a nevelői és politika közvetítői szerepet. Itt egy gondolat erejéig visszatérve a tényekre: a posztmodern politikában, ami elvesztette értékét, az az információ. „Az információ hatalom” – volt a kedvelt közhely. Napjainkban olyan információk válnak döntővé, amelyek ellenőrizhetetlenek, vagy amelyeknek az információértéke megkérdőjelezhető. Nem birtoklásuk a döntő, hanem ellenőrizhetetlenségük, és ez utóbbinak digitális fénysebességű terjedése – ezt láttuk a Trump-kampány során. Egy ilyen virtuális (egyúttal politikai) térben a „racionális belátás” politikájának erősítése nem elégséges akkor, miközben éppen a tények bizonytalan státusza csontosodik. Mindez egy korszakváltás jele, mely a tudományt (pl. választáskutatást), a politikai marketinget, de még a politikával foglalkozó kortárs szépirodalmat is a kevésbé alkalmai gondolkodásváltásra kell sarkallja – már ha cél, a „rossz” populizmusok visszaszorítása.

 

Ezek szerint az győz, aki a politikát közösségi és érzelmi szinten is közel viszi a választóhoz? A rendszerváltás előtti időkből hozott, diktatúrára érzékeny tapasztalat azonban arra figyelmeztet, gyanús az a hatalom, amelyik belép a magánszférámba, mindenáron hatni, manipulálni akar. Több és más akar lenni, mint a politika. Mondhatjuk ezt közösségi érzésnek”, életérzésnek”, kultúrának, vagy szubkultúrának”, de ez nem a közös ügyek intézése.

 

A mostanság divatos „tények utáni politika” vizsgálói azt kérdezik: mi (még) a tény? Merthogy az állampolgárok úgy is gondolkodhatnak: miért mondja X. Y. politikus, hogy nem lehetséges a kerítés, és a politikus szerint ez tény (hiszen egyezmények, normák, vannak, amelyek nem engedélyezik), amikor nagyon is azt látjuk, hogy Európa-szerte lehetséges? Trump kapcsán mindenki azt mondta, hogy nem lehetséges a győzelme, mert az embereket a „józan ész” megtartja. Ezzel szemben egy olyan jelölt nyert, akivel kapcsolatban – számos kutatás alapján is – saját választói is azt gondolják, hogy nem képes teljesíteni a saját vállalásait. Hogy fordulhat ez elő? Képzeljük bele magunkat egy rozsdaövezeti munkanélküli munkás helyzetébe. Nem mondhatjuk azt, hogy az ő vagy éppen felesége – aki nem bírja nézni, hogy férje büszkesége, ami számára, mint évtizedek óta feleségének is fontos, a sárban van – szorongásai alacsonyabb rendűek lennének, mint egy sikeres középosztálybeli racionálisan megfogalmazható félelmei, aki azért aggódik, hogy egy szabadkereskedelmi egyezmény felmondása esetén érdekeltségei mennyit bukhatnak. A társadalom integritása pedig azt is jelenti, hogy az emberek szorongásaira van válasz – és ezt nyelvileg nem lehet úgy megközelíteni, hogy „frusztráltnak” minősítünk a progresszív értelmiségi politika(i) (esztétikai) ízléséhez képest másként viselkedő és szavazó, ugyanabba a politikai közösségbe tartozó honfitársat. David Ost, a The Defeat of Solidarity. Anger and Politics in Postcommunist Europe című könyvében a lengyel Szolidaritás példáján mutatta be, hogyan vesztette el a liberális politika és értelmiség a munkásságot. Az az értelmiség, amely kizárólag a belátásra, a racionalizálásra hivatkozott. A megszorítások generációjának – és ezt a jellemzőjét e generáció eséllyel örökíti gyermekeikre is – nehéz racionális ígéreteket tenni, mert az ő tapasztalata az, hogy az észszerűen szerveződő politikától nem kap semmit. A Trump-siker kapcsán is gyakran arról beszélnek annak elutasítói, hogy ki szégyellje magát: szégyellje magát a munkásosztály, a fehér munkásosztály, a fehér nő stb. És ha így kezdünk el beszélni, akkor egy újabb frontot húztunk a már egyre kevéssé csendes polgárháború mezejére.

Böcskei Balázs: A politika nem csak a rögzítettségről, hanem a folyamatos megkérdőjelezésről, értelmezési küzdelmekről, az alternatíva-keresésről szól”   Fotó: Index.hu

 

Mondjuk úgy: kiéleződnek az osztálykonfliktusok. Abból azonban, amit itt vázol, számomra továbbra is úgy tűnik, hogy a társadalmi folyamatok racionalizálható struktúrák mentén befolyásolhatóak. Ha tudomásul vesszük, ha nem. Ha beszélünk róla, ha nem. Ha elfogadjuk a „tények elfedését”, ha nem próbálunk meg ezekről kikényszeríteni valamilyen társadalmi tudást, akkor a rövidtávú versenyt talán meg lehet nyerni a szélsőjobbal szemben. De így nem teszünk mást, mint elfedjük a problémákat. Megkezdődik egy hamisítási, vagy elhallgatási verseny. Kinek lesz jó bármilyen, ilyen jellegű győzelem?

 

Van egy ennél is nagyobb veszély. Mi van akkor, ha – mint Orbán Viktor – szintén a közösen meghatározható, azonosítható tényekből indul ki, de más következtetésekre jut? Megint a falak, kerítések kérdésénél maradva: a jelenlegi jogszabályok nem tennék lehetővé, hogy falak legyenek Európában. Az EU normatív bázisa és a menekültválság tényei sem teszik ezt ajánlássá. Ennek ellenére állnak a falak. Pedig azt mondták a nem-populista elitek és nyilvánosságaik, hogy kerítés márpedig nem lesz, mert vannak mozdíthatatlan tények. Aztán ezek az állítások több európai államban explicite megcáfolódtak. A tényekkel szembeni politizálás másik változata az, amit Trump csinált. Például ő gratulált a skótoknak, mert a Brexit-népszavazás során úgy döntöttek, hogy elhagyják az Európai Uniót. Ez az üzenet végigment a Facebookon, a Twitteren, gyorsan, azaz jelentős megosztással. Annak ellenére, hogy a skótok a bennmaradás mellett szavaztak, erre és a Trump-ellenes sajtó ezen észrevételére azonban sokkal kevéssé figyeltek, mint Trump hamis üzenetére. Ezzel kell szembenézni: az emberek nem fogadják el a tényeket tényekként. Egy magyarországi, jobboldali teoretikus úgy fogalmazott: a tényújságírás tulajdonképpen nem szükséges, a tény és a vélemény nem válik el egymástól. Itt kezdődik a következő időszak nehéz problémája, a tény és a vélemény elválaszthatatlanságánál, ha ezek megkülönböztetése egyre kevésbé lesz lehetséges, az arra vonatkozó igény pedig vissza is szorul.

 

Én készséggel elhiszem, hogy a magyarországi kormánypárti politikusok számára kényelmetlen az olyan tényújságírás, mint amit az Átlátszó vagy a Direkt36 művel, és jobb szeretnék, ha ez nem lenne, de azt hiszem, ezen mégsem annyira nagyon könnyű átlépni. Van-e esély az eddigi trendektől eltávolodni?

 

Magyarországon magas a bizonytalanok száma. Ők leginkább az alulképzettek, a válságövezetben élők, a „szociális kérdésben” érintettek. Hogy lehet őket rávenni az aktív részvételre? Számomra úgy tűnik, nem elég ehhez a racionális beszéd. Ehhez elosztási politika mentén „szerveződő” ideológiára van szükség. Akiket vissza akarunk „szerezni”, azoknak az az ígéret kell, hogy lehetséges őket „visszahelyezni” a társadalomba (és így a hazába). Nekik szociális témák, ígéretek, a szociális korrekció esélye kell, elosztási politika, az egyébként is szükséges kompenzáció. E nélkül hiába gondolkodunk azon, hogyan lehet belőlük „tudatos és elfogadó állampolgárt” nevelni. Ez így merő elitizmus, ha közben rezsicsökkentéssel lövik meg, vagy Vona Gábor kopog be hozzá egy öl tűzifával. A populizmus csak akkor blokkolható, ha nem a technokrácia „csinálja” a politikát, hanem a radikális jobboldalra ideológiai, társadalmi csoportok egészét érintő, nem az egyéni reprezentációkat abszolutizáló válaszok születnek. Szép gondolat a „hal és háló” közpolitikai iránya, de

a baj akkora már, hogy először hal kell, és csak aztán jöhet a háló.

És nem halrudacskák kellenek, hanem hal.

 

Nem állítanám szembe a politika re-racionalizálását az ideológiával. Amikor a választói tudatosságról, részvételről beszélünk, akkor nem „nevelésről” beszélünk. És nem is biztos, hogy mindez egy politikai kampány, hajrá révén elérhető. Nem is biztos, hogy a választók közvetlen megszólítása az elsődleges cél. Hanem a teljes társadalmi osztályok aktivizálása, és érdekképviselete.

 

Ezek a magukra hagyott tömegek megszólíthatók, de nem ad hoc jelleggel, nem rövidtávú kampányok révén. A politikának olyan csatornákra van szüksége, hogy elérje ezeket az embereket. Melyek ezek a csatornák? Egy be nem zárt kultúrház, egy meghagyott vasútvonal és vasútállomás, egy támogatott helyi zenekar, messzi falvakba dolgozni járó civil társadalmi innovációk támogatása, az iskolai WC kifestése, wifi hálózat telepítése közösségi házba tudatos nethasználat-oktatással, a „tanító és pap” intézményének megerősítése, a „biztos kezdet” közpolitikai agendájának felvállalása, közösségi könyvtár – mindez ide tartozik.

 

Két baloldali jellemzőt említett az előbb: a szubkultúrák működését és az elitellenességet. Ma mindkettő a szélsőjobb malmára hajtja a vizet. Miért?

 

Ez összefüggésben van mindazzal, amiről beszéltünk a politika technokratikussá válásával, de ez nem egy megfordíthatatlan és eleve elrendelt jelenség. Azzal, hogy azt gondoljuk, a társadalom ráállt a modernizáció pályájára, és majd ennek az előnyei „lecsorognak” az alsóbb rétegekhez, már nem juthatunk elismerésre és többséghez Magyarországon. A kortárs baloldal Magyarországon erőteljesen neoliberális politikát folytatott, ami azzal jár, hogy a politikához, illetve a politika definíciójához való hozzáférés szűkült, bizonyos társadalmi csoportok által közpolitikai problémáik nem váltak ügyekké. A „nincs más alternatíva” gondolkodása az nem egy baloldali hagyomány. Továbbá, az is lehet, hogy a „tények utáni politika” csak egy kortárs mítosz. Ugyanis a politika nem csak a rögzítettségről, hanem a folyamatos megkérdőjelezésről, értelmezési küzdelmekről, az alternatíva-keresésről szól, és mintha a politikának ez lenne az egyik legfőbb jellemzője. Ebből az következik, hogy a „tények utáni politika” eleve a politika legeredendőbb jellemzője, hiszen az örök tényekbe vetett hit gondolkodás- és cselekvésellenesen szemlélet, mely így megszüntetné a politikát. Ha pedig mindezen állítások igazak, akkor nem is lesz olyan nehéz (újra) baloldalinak lenni.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!