Tanult tehetetlenség állapota bénítja a magyar társadalmat

2016. 04. 26. 19:35

Magyarországon nincs már jelen a parlamentben egyetlen rendszerváltó párt sem abban a formában és azzal az ideológiával, amellyel indultak. Az MDF, a Kisgazdapárt, az SZDSZ eltűnt, a Fidesz már csak nevében ugyanaz, nemcsak ideológiát és pártcsaládot váltott, hanem módszert is, az MSZP szétszakadt, s egyik szárny sem igazán hasonlít arra a pártra, amely 1990-ben volt. Nem magyar jelenségről van szó, az egész régióban hasonló folyamatok tapasztalhatók, gyökér, ideológia nélküli új pártok veszik át a régiek helyét. Hogyan látja mindezt egy azóta eltűnt rendszerváltó párt politikusa? Milyennek látja a mai magyar társadalmat, politikát? Herényi Károlyt, az MDF egykori szóvivőjét, későbbi frakcióvezetőjét Gál Mária kérdezte.

 

Hogy gondolja, minek a következményeként rendeződött át a politikai paletta? Végzetes hibát követtek el, azok, Önök, akik eltűntek, vagy törvényszerű, ami történt?

 

Én törvényszerűnek látom. Nyilván, vétett hibákat az első kormány. Teljesen járatlan úton kellett mennünk, nem voltak tapasztalatok. Az MDF végül is egész jól kihúzta, mert a rendszerváltást követően 20 évig parlamenti párt volt. Ha a környező országokat megnézzük, azt látjuk, ugyanez a folyamat vagy már lezajlott, vagy épp zajlik. A leghíresebb, elsőnek számító közép-kelet-európai rendszerváltó erő, a lengyel Szolidaritás is szétesett, mára nyoma sincs. Nem véletlenül, nagyon összetett folyamat az, amikor demokráciát építünk, és megvannak a maga szakaszai, törvényszerűségei. Az MDF elvégezte azt a történelmi küldetést, ami rá volt szabva, megteremtette a többpárti parlamenti demokrácia törvényi alapjait, létrehozta azokat az intézményeket, amelyek nélkül nincs demokratikus jogállam, a tanácsrendszert átalakította önkormányzati rendszerré, egy jól működő struktúrát hozott létre, de arra már nem volt ideje, hogy megerősítse.

 

Mi volt ennek a legnagyobb akadálya?

 

Antall József halálának nagy szerepe volt ebben. Kimagasló ember volt, sőt azt is megkockáztatnám, hogy a 20. századi magyar politikusi garnitúra egyik legkiemelkedőbb alakja, aki nemcsak a rendszer kialakításában, hanem annak működtetésében is képes lett volna jeleskedni. A pártot nagyon megviselte a hiánya.

 

Rövidesen következett 1994, az MDF kormánynak távoznia kellett.

 

Nekem nagy csalódás volt ’94. Számomra a szabadság nagyon fontos, s azt hittem, derék honfitársaim hasonlóképpen gondolkodnak, de akkor kiderült, hogy a 3,60 kenyér és 3,50-es korsó sör, meg a kétforintos kolbász ígéretével le lehet győzni a mérhetetlen szabadságvágyat is.

 

Ez ma sincs másképpen.

 

Sajnos, abszolút így van. Orbán Viktor zsenialitása, ha szabad annak nevezni, épp abban gyökerezik, hogy erre ráérzett. Antall halála után egy lengyel politológus azt írta róla, legnagyobb tévedése az volt, hogy azt hitte, Kossuth népe áll mögötte, de ez nem a Kossuth, hanem a Kádár népe. Orbán ezt zseniálisan érzi, és zseniálisan szolgálja ki Kádár népének az elvárásait. Egy paternalista viszonyrendszert tart életben, sőt gerjeszti is azt. Csakhogy ez mindenre jó, de egy dologra biztos nem, hogy demokráciát legyen képes működtetni.

A paternalista rendszer alá-fölé rendelt viszonyokat jelent, a demokrácia viszont mellérendelt viszonyokat. 

 

Gyakorlatilag azt mondja, hogy a mai kormányzás veszélyezteti a demokráciát, azt az intézményrendszert, amit a rendszerváltás után olyan nagy áron építettek ki.

 

Már nem veszélyezteti, mert már felszámolta. A veszélyeztetettség állapotán túl vagyunk. A jogállamiság minden feltételét tulajdonképpen szétverték – az alkotmánybíróság jogkörét, a parlament működését, a fékek és ellensúlyok rendszerét, minden közhivatalt maguk alá rendeltek, minden a Fidesz központban dől el. Ezt a létező szocializmus vége felé, amikor már az akkori vezetők is érezték, hogy változtatni kell, demokratikus centralizmusnak hívták. Orbán centrális erőtérről beszél, ami tulajdonképpen ugyanaz. Ő azt a modellt építi tovább, ami a Kádár éra utolsó éveit jellemezte.

Herényi Károly, még frekcióvezetőként a Parlamentben    Fotó: Index.hu

 

Mit gondol, miért van ennek mégis akkora támogatottsága? Létezik egy réteg, amely szót emel ez ellen, de nincs igazi tiltakozás, minden választást kétharmados többséggel megnyer az Orbán Viktor vezette politikai erő.

 

A magyar ember rengeteg energiát fordít arra, hogy a lustaság elfedésére a lázas tevékenység látszatát keltse. A politikában ez úgy működik, hogy csak annyit kell ígérni valakinek, hogy „én mindent megoldok helyettetek”, az életetek legapróbb kérdéseit is, nektek csak annyi a dolgotok, hogy szavazzatok rám. És rá szavaznak. Orbánnal is így van. Biztonságot ígér, tanult, világlátott ember, megoldja, gondolja a választók jó része. Ez az attitűdbeli kérdés az egyik oka politikája támogatottságának. A másik is mélyen társadalmi gyökerű. Sajnos a mai magyar társadalom a tanult tehetetlenség állapotában van.

 

Tanult tehetetlenség?

 

Ezt a fogalmat a múlt század hatvanas éveiben egy Seligman nevű amerikai szociológus vezette be. Eszerint az egyén úgy gondolja magáról és a környezetéről, hogy bármit tesz, nem tud változtatni helyzetén. Egyszerű állatkísérlettel mutatta ezt be, de nyilvánvaló a humán vonatkozása. Egy pici fadobozba tett egy csomó bolhát, majd lefedte üveglappal. A bolhák elkezdtek pattogni, de rendre visszapattantak az üveglapról. Egy bizonyos idő után aztán levette az üveglapot és egy sem ugrott ki, holott akkor már lehetett volna. De addig megtanulták, hogy hiábavaló kísérlet, az üveglapról úgyis visszapattannak. A magyar polgárok is elhiszik már, hogy bármit csinálnak, itt nem fog változni semmi. Orbán is ezt akarja elhitetni, eddig sikerült is neki, a többség úgy gondolja, hogy ha már ennyire reménytelen a helyzet, akkor nincs más megoldás, mint az, aki megoldást ígér. És van még egy harmadik oka is annak, hogy nagy a támogatottsága az effajta politikának. Ez pedig az oktatás.

 

Mostanában az egyetlen társadalmi réteg, amely nyilván szembeszáll a kormányzattal az épp a pedagógustársadalom.

 

Hála Istennek elkezdődtek ezek a tüntetések, kezdetét vette a pedagógus szakma érdekeinek felismerése és megvédése, vagy annak kísérlete. A pedagógusok kezdenek ráébredni saját érdekeikre, a gyerekek érdekeire és saját erejükre. Az Orbán-kormány kezdettől oktatási reformról beszél, sok mindent meg is változtattak. Ezek a változások azonban mind visszafelé, a centralizmus, a „felülről mondják meg mi a jó iránya”-ba mutatnak. Ezek a reformelképzelések csak arról nem beszélnek, hogy a magyar oktatásnak szakítania kellene azzal a gyakorlattal, hogy tanult alattvalókat bocsát ki. Mert tanult alattvalók nem képesek demokráciát építeni. Ők tanult emberek, de alattvalók. A pedagógusok büszkén szokták mondani, hogy ők a társadalom napszámosai. Nem mintha a napszámosság nem volna tisztességes foglalkozás. Csak az a baj, hogy ebben az esetben ez egy társadalmi értékítélet, és természetesen anyag is.

A napszámos csak napszámost tud nevelni, a demokrácia működtetéséhez viszont nem bérmunkások, hanem szabad emberek szükségeltetnek.

Ez a három alapdolog – a tanult tehetetlenség állapota, az alattvalóvá nevelés és Orbán paternalizmusa – eredményezik a mai magyar társadalmi-politikai állapotokat.

 

Amivel a többség elégedett.

 

Elégedett vagy beletörődik. Orbán Viktor ugyebár felköltözik a várba, mintha király lenne. Ez azt jelzi, hogy sajnos el is hiszi, ő Magyarország megmentője. Semmi bajom nincs a királysággal, de akkor miért nem jó király? Ezzel az erővel és támogatottsággal, ami neki van, jó király is lehetne.

 

Egy jó ideje Magyarország az elrettentő példa a nemzetközi médiában és európai közvéleményben. De az igazság az, hogy ha enyhébben is, a környező országokban is jelentkeznek ugyanezek a tendenciák, az autoriter kormányzásnak van keletje. Lengyelországban visszakerült hatalomba a Kaczynski vonal, Romániában Băsescu két mandátumot tölthetett le államfőként, Ficót harmadjára választották vissza… Mit gondol, miért van az, hogy míg nem volt a régióban szabadság és demokrácia, addig mindenki arra vágyott, most, amikor lehetne, nem kell?

A politikus néhány éve egy balatonszárszói találkozón

 

Ezek az országok, amelyekben hasonló folyamatok indultak vagy zajlanak, egy valamiben közösek – egyik sem dolgozta még fel a múltját. A mi politikai vitáink, amelyek Magyarországon folynak, tulajdonképpen a harmincas évekről szólnak. Orbán azt akarja bebizonyítani, hogy az nagyon jó volt, amit a Horthy rendszerben csináltak, és ő még jobban fogja csinálni. De tulajdonképpen ugyanazt. Retorikájában, külsőségeiben is. Erről is szól a várba költözés. A szélsőségek és az autoriter törekvések csak olyan országban tudnak teret nyerni, amelyben még nincs lezárva és nincs tisztázva társadalmi közmegegyezés révén a múlt. Nagyon jó példa erre a magyar kormány és a Jobbik hasonló kommunikációja a holokausztról és a második világháború áldozatainak emelt, nagy vihart kavart Gábriel arkangyal szoborról. A kommunikáció másodlagos szintje mind-mind az sugallja, hogy nem is volt olyan nagy bűn, ami akkor történt, akkoriban nem nagyon lehetett mást csinálni. Kimondani ezt azért nem merik, legalábbis egyelőre, de nyilvánvalóan azt sugallják, hogy azzal, hogy 1944. március 19-én megszállták a német csapatok Magyarországot, nekünk már semmi felelősségünk nincs. Holott akkor már a harmadik zsidótörvény is életben volt, réges-rég élt a numerus clausus, a megszállás pedig ellenállás nélkül történt. Ez menekülés a múlt elől. És ugyanez érvényes az összes környező országra is, ugyanezt az utat járják ők is. De én nem hiszem, hogy ezek az eredmények tartósak lesznek, nem hiszem, hogy például Kaczynski sokáig lesz vezetője Lengyelországnak. Orbán már eléggé régen az, de ő is nagyon közelít a vége felé. Az autoriter rendszerek ideig-óráig életben tarthatók, de egy egészséges társadalom előbb-utóbb kiveti magából.

 

Mi kell a gyógyuláshoz?

 

A gyógyulás folyamata az igazi kérdés most, mert szerintem a Fidesz jelenlegi uralma is egy beteg lelkű magyar társadalom hibás politikai terméke. Ha egészséges lenne a magyar társadalom lelke, ha lenne önbizalma, kellő önbecsülése és nem csak verbalitás szintjén, nem arra korlátozódna, hogy „mi magyarok különlegesek vagyunk”, akkor nem így festene a jelen. Ugyanolyan jók tudunk lenni, mint bárki más, csak el kell ismerni, hogy mások is jók. Ettől nem leszünk kevesebbek. Hogyha ebbe a helyzetbe eljutunk, akkor nagyon gyorsan el fogja söpörni a történelem ezeket a rezsimeket, ezeket az embereket.

 

Bízzunk a fiatalokban, mert bennük nincsenek meg azok a beidegződések, amelyeket mi, akik éltünk az előző rendszerben, magunkban hordozzuk?

 

Az a baj, hogy a fiatalság rendkívül apolitikus.

 

És nagy számban csatlakoznak a radikális mozgalmakhoz.

 

Ez életkori sajátosság. Ismeri a mondást, aki fiatalkorában nem radikális, középkorban liberális, öregkorra konzervatív, az nem normális. Ez nagyjából így van. Én ezt elfogadom, abban viszont tényleg nagy veszélyt látok, hogy a fiatalság rendkívül apolitikus. De tulajdonképpen

nem a fiataloknak kell felnőtté válniuk, hanem az egész magyar társadalomnak.

Mi most a felnőtté válás fájdalmait éljük meg társadalmi szinten. Ez egyéni szinten sem egyszerű, elszakadni a szülőktől, a gyerekkortól, a biztonságtól, megteremteni önmagunknak a biztonságot, s aztán még a családunknak, gyerekeinknek is. Paternalista viszonyok között egyszerűbb. A létező szocializmus kimondottan az volt, a Horthy rendszer is az. Mi magyarok ebben éltünk, de végre ki kell nőnünk belőle a szó jó értelmében. Nem véletlen, hogy az MDF-nek 2006-ban az volt a választási jelszava, hogy Normális Magyarországot. Felnőtt országra van szükségünk. Mi pontosan láttuk, hogy ezek komoly problémák, de a politika nem foglalkozik vele, a politika csak materiális ügyekkel foglalkozik, azzal, hogy kinek mennyi, hogyan jut, pedig egy társadalom boldogulása csak részben függ a materiális javaktól. A társadalmi tőke jórészt immateriális javak sokasága. Mint például a bizalom. Fukuyama könyve a Bizalom, kötelező olvasmány volt az MDF frakcióban. A felnőtté válás fájdalmait nem fogjuk tudni megspórolni, sajnos. Sőt, attól tartok, hogy még nem értünk az aljára, elképzelhető, hogy még egy Jobbik kormányt is ki kell bírnunk, csak azután jön a felismerés.

 

Úgy gondolja ennyire rosszul állunk, tényleg jöhet egy Jobbik kormány?

 

Amíg nincs a múlt tisztába téve és nincs közmegegyezés, ennek a veszélye fennáll.

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!