Tanárok védelme stressz és kiégés ellen

2012. 01. 20. 11:55Erdélyi tanárokat ugyan még nem, de moldvaiakat már felmértek, aziránt érdeklődve, hogy milyen arányban tapasztalnak kiégést. A mérések értelmében az ottani pedagógusok közel fele, mintegy negyven százaléka küszködik problémákkal, köztük elsősorban azok, akik az 5–8. osztályokban tanítanak. A háromszékihez hasonló eredményt jegyeztek le Magyarországon is, ahol a kezdő tanárokat vizsgálták, és kiderítették, hogy egynegyedüknél már az ötödik tanítási évben érződnek a kiégés jelei. A vészjósló arányok kapcsán az anyaországi Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta a jelenség forrásaként a pedagógusok sajátos munkáját emelte ki, amelyből adódóan sokkal inkább kiteszik magukat a stressznek, mint a más hasonló szakmában elhelyezkedők, legyen szó orvosokról, lelkészekről, szociális gondozókról stb.

Milyen jelek utalnak egy pedagógus kiégésére?

Amikor a tanár azzal az érzéssel megy az iskolába, hogy fáradt, nem pihente ki magát, amikor rosszkedvűen gondol arra, hogy be kell mennie órára és harminc darab füzetet kell kijavítania, amikor azon rágódik, hogy egy-egy diák mivel áll elő ismét. Ha a munka végzésének a gondolatától is visszariad, cinikusan áll a dolgokhoz, semmi jót nem tapasztal a kollégái vagy diákjai körében, akkor már egy olyan érzelmi kimerültség szintjére lépett, ami még visszafordítható, de csak segítséggel.

A felmérésnek nyilván az is célja, hogy valamiféleképpen megoldásra is buzdítson. Milyen segítség jelenthet kiutat?

Ha észrevesszük egy kollégán, hogy problémái vannak, nincs kedve bemenni az órára, akkor akár az igazgatóság vagy szülők segítségével igyekezzünk bevonni őt olyan tevékenységekbe, amelyekkel kikapcsolódhat. Arra van szükség, hogy minél több csoporthoz tartozzon, továbbképzésekre, szakkörökre járjon. Arra kell ösztönözni őket, hogy odafigyeljenek magukra, és megfogalmazzanak néhány kérdést: mi motiválta őket, hogy erre a pályára lépjenek, hol tartanak jelenleg, hogyan gondolnak az iskola vezetőségére, a kollégáikra, a diákokra stb. Minél több ilyen jellegű kérdésre választ találnak, annál inkább elkerülhető a stressz és a kiégés. Úgy gondolom, hogy a tanfelügyelőség vagy a minisztérium részéről ilyen jellegű segítséget nem várhatunk; a rengeteg időt és energiát követelő papírmunka csökkentése például könnyítené a tanárok életét, erre azonban nem számíthatunk. Tudjuk azt is, hogy az európai uniós tagállamok egy részében hétévente egy alkalommal a pedagógusok egy évig – fizetéssel – tanulmányokat folytathatnak, kikapcsolódhatnak – ez Romániában utópiának hangzik.

A közvetlen környezet nyújtotta segítség mellett említi a tanfelügyelőséget. Milyen elvárások születnek meg velük szemben?

Sokat javult a helyzet Háromszéken is, ami az iskolák állapotát illeti, de továbbra is bőven akadnak gondok, ráadásul attól függ, hogy mit tekintünk etalonnak – az európai uniós szinthez képest még van pótolnivaló. Sok tanár maga keresi a szponzorpénzeket, a szülők támogatásáért dolgozik, behozza otthonról a virágait, hogy az osztálytermet barátságosabbá tegye stb. Természetesen megszületik bennük az elvárás, hogy segítsék őket a munkájukban, ha pedig ez nem történik meg, akkor csalódnak. Úgy gondolom, hogy helyi szinten kell segíteni azokon, akik rászorulnak.

Beszéljünk a megelőzésről, ami nyilván az egyetemi években gyűjtött tapasztalatok minőségét jelenti. Hogyan látja, miben kellene változtatni?

Elsősorban abban, hogy olyan emberek tanítsanak, akik elvárják a jó teljesítményt, emellett azonban kollégaként kezelik a néhány év múlva a tanügyben dolgozó diákjaikat. Szükség van arra is, hogy az egyetemi professzorok saját tapasztalataik átadására törekedjenek a lexikális tudás mellett, tehát készítsék fel a jövendőbeli pedagógusokat a konkrét akadályokra. Ilyen például, hogy a legtöbb visszajelzés nem akkor és arról érkezik, hogy jól végzik a munkájukat, hanem akkor, ha valami rosszul sikerült; másik buktató, hogy a lelkiismeretes tanárnak nem ér véget a munkája az iskolai órák után, hanem délután készülnie kell, táborokat, kirándulásokat szerveznie, de a húsvétra vagy a karácsonyra is elsősorban a gyerekekkel készül fel, emellett pedig gyakran nincs ideje, hogy a családjával törődjön úgy, ahogy szeretné. További teher, hogy egy tanárnak ma el kell adnia magát, hogy minél többen jelentkezzenek az adott iskolához, esetleg a médiában kell szerepelnie; az első osztályokat indító tanítók kompetenciáit közlik a lapokban; tartania kell a kapcsolatot a szülőkkel; a gyerekeknek nem szabad lemaradniuk a tanulásban. Ez számos pedagógus számára stresszforrás, mivel ha nem tudja azt a teljesítményt nyújtani, amit elvárnak tőle, azonnal keresni kezdi, hogy miben kevesebb másoknál.

Mi történik, ha nem sikeres a mentőakció, hiszen bizonyos mértékben a tanárok teljesítményétől függ a következő generációk milyensége?

Ha a kiégés nem visszafordítható, a deperszonalizáció lép színre, teljesítménycsökkenés áll be. Azt gondolja, hogy nem képes a munkája elvégzésére, ezért a gyerekek egyre inkább lemaradnak, a szülők frusztrálódnak és támadják a pedagógust. Ebből olyan eset is következhet, amikor a tanár úgy gondolja, hogy ő már nem hasznos a társadalom számára, és akár öngyilkos lesz, mint ahogy az Kézdivásárhelyen néhány évvel ezelőtt megtörtént egy pedagógussal.

Egy következő kutatásra készülnek, az óvodapedagógusok körében. Milyen eredményre számít?

Azt tapasztalom, hogy ők kevésbé kiégettek, mint a tanítói vagy tanári pályára lépők. Nem gondolom azt, hogy könnyebb volna a munkájuk, inkább úgy látom, hogy az óvodákban másabbak a körülmények, például kevesebb a papírmunka, a gyerekeket nem kell értékelniük, másak a fegyelmezési módszerek. Számít az is, hogy a szülők az óvodás gyerekeket másként kezelik, többet megtesznek értük, míg az iskolai évek alatt úgy gondolják, hogy kevesebb szükség van a támogatásukra.

Segít a közös téma

A Szabó Katalin által bemutatott felmérés az év elején, Kézdivásárhelyen és környékén készült, háromszéki falvakban és városokban dolgozó pedagógusok részvételével, 75:25 százalék arányban. A kiégés következményei mindig ismeretesek voltak: a pedagógusok elhagyják a pályát, ha pedig nem, akkor alacsonyan teljesítenek, elveszített motivációval, így a kérdés az volt, hogy mi okozza az elkedvetlenedést, és ez milyen csoportokra jellemző inkább. A vizsgálódás során számos személyes adatot jegyeztek le a jelentkezőkről, azzal kezdődően, hogy hol élnek és tanítanak, egészen addig, hogy a családjukban van-e még pedagógus. Ez utóbbira jól rátapintottak, ugyanis az derült ki, hogy azok, akik egy háztartásban élnek egy másik oktatóval, tehát sűrűn érintkeznek vele, könnyebben megbeszélhetik a problémáikat, így a kiégés veszélye kisebb az esetükben. A tanárok gyakran szoronganak, ezt azonban nem mutathatják ki az osztályban, ahová mosolyogva, magabiztosan kell belépniük. Ha nincs megértő ember, akivel erről beszélhetnek, ebből lelki gondjaik keletkezhetnek. Jobb esélyekkel indulnak azok is, akik valamilyen csoporthoz tartoznak, és azok is, akik gyakrabban járnak templomba, illetve szórakozóhelyekre. A vidéki iskolákban tanítóknál inkább kimutatható volt a kiégés abból adódóan, hogy az információhiány erősebben fennáll náluk, kevesebb csoporthoz tartozhatnak, a szórakozási lehetőségeik korlátozottabbak, a tantestület kisebb, így könnyebben születhetnek



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!