A búvár, aki úszni sem tud

Amióta utoljára itt jártam, azóta nemcsak Emődyék otthona telt meg, hanem tovább terjeszkedtek a bérház pincéjében is, három raktárként hasznosított helyiség erejéig. Nem volt könnyű időpontot egyeztetnem a várbeli levéltárban tanyázó riportalanyommal. Terjedelmes íróasztala teljes felületén cetlik sokasága sorakozik katonás rendben, beszédes jeleként annak, hogy valóban „dolgozószobában” vagyunk. A nagyváradi Filharmónia nyugalomba vonult csellóművésze jeles zenészdinasztia leszármazottja: édesapja, idősb Emődy János ugyancsak csellista volt; nagynénje, a Bartók-tanítvány Fischerné Szalay Stefánia és nagybátyja, Szalay Elemér zenepedagógus Stefánia férjével, Ervinnel együtt alapította Váradon a több mint harminc esztendeig működő, nagy hírű Fischer–Szalay zeneiskolát.

Kezdetben vala a gyűjtőszenvedély „Anyámtól örököltem a gyűjtőmániát. Nagyon szerette a régi dolgokat, családunk minden régi fotográfiáját, iratát gondosan megőrizte – idézi nemzetsége viselt dolgait János. – Nagybátyám jelentős ásványtárral, régi pénz- és bélyeggyűjteménnyel rendelkezett. Az én első bélyegsorozatom hatesztendős koromból, 1947-ből való. Most is áldozok rá esztendőnként egyetlen napot: az összegyűlt bélyegeket karácsony másodnapján rendezem. Kollekcióm legrégibb darabja 1860-ból való. Egy év múltán a régi pénzek következtek. 1948-ban felszámolták a görög katolikus felekezetet, mi már akkor a székesegyházuk udvarában laktunk. Amikor az ortodoxok »átvették« a templomot, kihordták a feleslegessé vált padokat, néhány anyóka kiseperte a talapzatuk alatt felgyűlt port, szemetet. Elkezdtem turkálni a szemétkupacban, és… összeszedtem vagy ezer pénzérmét. 1860-tól Trianonig szinte minden évből találtam egy-egy krajcáros érmét, benne volt Albert porosz főhercegnek a pénze is, 1537-ből. Az ásványmánia is korán kitört rajtam, gyenge tüdejű gyermek lévén, a szüleim minden évben kicsaptak a Jád völgyébe, Remecre nyaralni. Mindenfelé kószálva ott kezdtem kőzeteket gyűjteni. Ma már az egyik pince tele van velük. Birtokomban van Románia legnagyobb kalcedonkristálya, ott, az a kékesszürke, focilabdányi gömb – a bukaresti múzeum csak egy öklömnyivel dicsekedhet…”

Jó, jó – mondom magamnak házigazdámat hallgatva –, szép dolog ez a gyógyíthatatlan gyűjtőszenvedély, de ennyitől még senki sem válik régésszé, történésszé. Ki akarom ugratni a nyulat a bokorból: vajon mi késztethette ezt a művészembert arra, hogy a zene megnyugtató-felkavaró közegéből – még aktív muzsikusként – átnyergeljen az ódondászok világába, a napi csellópenzumát befejezve rohanjon egy-egy frissiben kiásott házalap gödrébe kotorászni, élete párjával, majd két fiával úttalan utakon mászkálva kutakodni, barlangok szűk járatain átpréselődni, nehéz faragott köveket, téglákat cipelni, majd levéltárak dohos termeiben búvárolni naphosszat?

A régész, aki utálta a történelmet Emődy Jánostól – nem először és nem utoljára – meghökkentő választ kapok: „Érettségiig utáltam a históriát, pontosabban azt, amit történelemként tömtek belénk. Mégis már ifjúkoromban – gyűjtőszenvedélyemnek köszönhetően – kapcsolatba kerültem a régészettel. Kóborlásaim közben figyeltem fel arra, hogy a Szálka-dombon gyakorlatozó katonák lövészárkokat ásnak, ásójuk nyomán mindenféle réginek tűnő tárgy, cserépdarab kerül a felszínre. Amikor elmentek, odasettenkedtem, és kezdtem összeszedni a cserepeket, ha kellett, tovább mélyítettem a sáncot. Ha nem tudtam sötétedésig befejezni, egy barátom motorbiciklijének reflektorfényénél ástam tovább, nehogy másnap tönkretegyék a kincset érő darabokat.

Amit az első négy évben összeszedtem, 1970-ig, lelkiismeretesen bevittem a múzeumba. Ott Szabó Margittól tanultam meg összerakni és restaurálni az edénydarabokat. Olyan sok töredéket szállítottam, hogy nem győzte, nem volt türelme hozzá. Nekem viszont igen. Az akkori igazgatótól kaptam egy papírt, hogy zárás után dolgozhatok, akár éjfélig is. Így kerültem kapcsolatba a régészettel. Ha megyek az utcán, állandóan figyelek, ez a mániám a családom minden tagjára átragadt, már-már az unokáimat is veszélyezteti… Ha meglátom, hogy ásnak valahol, menten ott termek. Most jöttem a Zöldfa utcáról, találtam egy csempedarabot 1500-ból, a párját annak, amit Andris fiam talált épséges épen. A Filharmóniánál négy órát dolgoztunk, maradt időm egész délután csavarogni. Ami az edényleleteimet illeti, ahány, annyiféle. A legrégebbiek Krisztus előtt 3500-ból valók, tehát olyan 5500 évesek, a csiszolt kőkorszak közepéről maradtak fenn. Vannak rézkoriak is, hiszen térségünk három rézkori nép találkozási helye volt. Ez volt az a földrajzi pont, ahol érintkeztek. Békében megvoltak egymással, olyannyira, hogy a gyerekeiket – mintegy ötvenet – ugyanabba a temetőbe temették.”

Adódik a kérdés: ugyan kik, mifélék lehettek ezek a népek, akik a mai Biharban találtak közös hazát, s megannyi gömbös hasú bögrét, kétfülű edényt, tálat, miegyebet hagytak ránk örökül? Jószerével alig nyomom meg partnerem „beszélgetőgombját”, kerek leckét kapok: „Az egyik a kolozs-korpádi nép, románul Coþofeni kultúrának hívják, ez megvolt Olténiában is, Kolozsvár környékén is, idáig ért. A másik, a badeni kultúra innentől Ausztriáig terjedt, mind a kettő pásztornép volt. A harmadik néptöredék német-lengyel területről jött ide, Észak-Európából, az úgynevezett zsinegdíszes kultúra művelői voltak. Amikor formázták az edényt, a puha agyagba sodrott zsineget nyomkodtak be, avval csinálták a mintákat.”

A barlangbúvár, aki úszni sem tud Az már ismeretségünk kezdetén magától értetődőnek tűnt számomra, hogy a szó legnemesebb értelmében „amatőrként” indult régészünk előbb-utóbb profivá emelkedik. János ilyetén foglalatosságai kezdetétől fogva egyre-másra gyűjtötte a szakirodalmat. Meggyőződésem, hogy nem sok kollégája rendelkezik akkora szakkönyvtárral, mint ő. Jártában-keltében, koncertkörútjaik során is, idehaza, külországokban egyaránt „felvásárolta” a kiadványokat. S bekövetkezett az az időszak is, amidőn a benne egybekalangyázott tudásanyag kikívánkozott belőle. Hogy ne tekintsék műkedvelőnek, s hogy akadálymentesen publikálhasson, diplomát szerzett, elvégezte a nagyváradi főiskola történelem–földrajz szakát.

„1978-ban közöltem először az Akadémia szaklapjában, rögtön lehozták a csoklovinai barlangi leletemről írt cikkemet. A bukaresti régészek barlangászok segítségével mintegy ötezer tárgyat találtak ott, gyöngyöket, apró bronztárgyakat. Tíz évre rá behatoltam egy nehezen hozzáférhető szakaszba, ahol még ezerötszáz tárgyat találtam. Nem az volt a szenzáció, hogy én felmásztam kötélhágcsóval, hogy olyan leletekre bukkantam, amiket befedett már a cseppkő, hanem hogy bebizonyítottam: amit egy bukaresti régész közölt, az egy romantikus mese. Szerinte ott egy törzsfőnök kincse volt elrejtve, jött a másik, összeverekedtek és bezuhantak a szakadékba, a testüket elvitte a víz és megmaradt a lelet. Bebizonyítottam elsőként – amit egy bukaresti régész is pedzett –, hogy ezek áldozatbemutatások voltak, isteneknek felajánlott ajándékok.”

Annak idején váradi körökben kisebb legendárium keletkezett Emődy Jancsi barlangászkalandjairól. Arról, hogy sok helyre egymagában bemerészkedett, „megfelelő méretű” emberke lévén oda is beszuszakolta magát, ahová mások meg se próbáltak behatolni, arról, hogy egy-egy lelőhelyre többször visszatért, állítólag első pillantásra meg tudta állapítani: egy-egy újonnan előkerült cserépdarab melyik régebben talált edényhez tartozik…

„Nem volt soha klausztrofóbiám, kisgyerek korom óta jártam a Meziádi barlangba, mezítláb is, mert leszakadt a bakancsom. Jött egy ismeretlen búvár, hozott két edényt egy vízzel ellepett helyről, állította, hogy ott van még vagy tizenöt. Bár nekem volt néhány ilyenem a bronzkor elejéről, úszni sem tudtam, mégis elvállaltam a felelőtlen kalandot. Öt percig gyalogoltam a víz alatt a Félixfürdőben egy könnyűbúvár maszkkal a medencében – ennyiből állt a felkészülésem. Két búvár kíséretében bementem a barlangba, öt méter után az arcomat ellepte a víz, kiderült, hogy túl bő volt a maszkom zsinórja. Elkezdtem kapálózni, szerencsémre volt egy levegős szifon, az egyik kísérőm felemelt, a másik pedig megszorította a maszkot, még vagy száz-kétszáz métert kellett menni. De megérte, óriási szenzáció volt: megpillantottam három csontvázat, körberakva vagy tizenöt nagy, hasas edénnyel, bronzbaltákkal, nyakláncokkal. Jószerével semmit nem tudtam kihozni, a nagy edényeket végképp nem, mert néhány helyen annyira szűk volt a járat, hogy még az oxigénpalackot is le kellett vennünk a hátunkról. Az első, a Hátszegi-medencében, majd a homoródalmási barlangban végzett kutatásaim mellett, a többi kalandom mind Biharban esett meg. A bihari karsztvidék minden barlangját, üregét bejártam. Sehol nem találtam ókori római leleteket, mígnem az Igric-barlangban – sok egyéb, egy régebbi kultúrához tartozó lelethalom mellett – római ezüstpénzekre bukkantam. Akkoriban csupán egy-két ilyen pénzérmét tartottak számon Biharban, én harmincegy darabot találtam. Az egyévi zsoldnak felelt meg. A valamikori menekülés jeleként, a sebtében elrejtett ezüstkincs mellett elszórva néhány római kori gyöngyöt, fibulát, edényt is találtam. Az ott felfedezett bronzkori leletegyüttest Igric-kultúraként definiáltam, a gálosházi és a kalotai barlangok sajátos leleteit pedig a Gálosháza–Kalota kultúra elemeiként foglaltam össze.”

Intézményesült szakmai irigység? Feltehetően Emődy János első, a csoklovinai leletekről szóló publikációja sem aratott osztatlan sikert szakmai körökben, hiszen egy „felkent” régész teóriáját cáfolta meg. Sokáig bejáratos volt a Körösvidéki Múzeumba, s otthonosságának köszönhetően válhatott Balogh Jolán „spionjává”. Ugyanis volt egy időszak, amikor a jeles budapesti művészettörténésszel, a váradi várról írt két monográfia szerzőjével szóba sem álltak, nemhogy megengedték volna, hogy dolgozzon, pedig jó néhány faragott kő neki köszönhetően került a múzeum gyűjteményébe. Riportom hőse is lelkiismeretesen cipelte be az általa zsákmányolt gótikus, reneszánsz faragványokat, de azok előbb-utóbb kikerültek a Barokk Palota kertjébe, kitéve az időjárás viszontagságainak. Csak az maradt meg épségben, amit a Pavel utcai pincében tárol a mai napig. S a kőgyűjtemény évről évre gyarapodott…

„Először csak sírköveket jegyeztem nagyon sok helyről. Erdélyben soktucatnyi felvételt készítettem koporsó alakú kövekről, soknak lejegyeztem a szövegét is. Aztán Gazdovits Kálmán barátommal a vár körül sétálva észrevettük, hogy sok kőfaragó jel, mesterjel látható. A váradi várról lemásoltam körülbelül kétezer kőről ezeket a jeleket. Amikor mentünk sátorozni Erdélybe, mindig vittük magunkkal a gyerekeket is, végigjártuk a szász vidéket és a Székelyföldet, több ezer mesterjegy gyűlt össze, ez már mondjuk, a munkám »architektúra-vonulata«. A téglagyűjteményem is gazdag, különböző korokból összeszedtem egy pincére valót. Több száz diafelvételt készítettem régi templomokról, kastélyokról. 1963-ban koncertkörúton járva Alvincen lefotóztam a reneszánsz kastélyt, akkor még jó állapotban volt. Amikor legközelebb mentem, már csak a falak álltak, tető nélkül. A falu hordta szét a köveket házépítéshez. Családostul felkerekedtem, összeszedtük a szépen faragott, mesterjegyes köveket, és utólag elvittük a gyulafehérvári múzeumba.”

Mondom Jánosnak, hogy a megélt tapasztalatok, a megszerzett tudás mellett bizonyára rendelkezik valamilyen különleges érzékkel, jó szimattal, látással ahhoz, hogy felfedezzen valami régiséget ott, ahol egy közönséges halandó semmit sem vesz észre. Szerény szakmai öntudattal bizonygatja: „Hogy települések nyomai fedezhetők fel például egy szántásban, az egy régésznek mindennapos dolog, és mivel állandóan jártuk a szántókat, a dombokat, ilyet sokszor találtunk. Az volt a legérdekesebb, amikor egy-egy őskori várat fedeztünk föl. Bihar megye legnagyobb őskori erődített vára a tasádi volt. Azt 1969-ben találtuk a feleségemmel. A szomszédos dombról körbenézve megpillantottam egy kúp alakú kiemelkedést, mondtam, ott kell valaminek lennie. Aki az első cserepet megtalálja, az kap egy tábla csokoládét. Éva lelte meg, neki jobb szeme van, mint nekem. Ahogy kapaszkodtunk fel az erdőben, ő bukkant az első kétezer éves cserépre. Mi nem járunk ásóval, spaklival kapartunk fel egy négyzetméternyi lyukat, s tatárjárás kori kerámiát, dák kerámiát, vaskori kerámiát és néhány rézkori cserepet találtunk. A múzeum harminc évig élt belőle.”

Az intézmény sajátos módon hálálta meg Emődy János önzetlenségét. A már fentebb emlegetett Igric kultúra miatt támadt feszültség köztük. János szerre hordta be a barlangban, majd egyebütt is talált, ehhez a kultúrához tartozó tárgyakat, és az Akadémia által leközölt tanulmányában bebizonyította ennek a sajátos bronzkori kultúrának a jelenlétét Biharban. Kitartásának köszönhetően restaurálták, és két szekrényben kiállították az Igric anyagát. Nem sokáig, mert egy adminisztratív változás után egyetlen tárgy kivételével raktárba süllyesztették az egészet.

„Nem akarok személyeskedni, egyetlen tényt mondok el, s ebből minden érthető – magyarázza János. – Minden múzeum azzal dicsekszik, ami annak a megyének a jellegzetessége, ami ott unikum. A bronzkorban Biharban addig csak egy kultúra volt ismert, az úgynevezett ottományi. Ennek a leletei voltak csak kiállítva. De nekem volt olyan szerencsém, hogy megtaláltam az Igric kultúrát. Bebizonyítottam: nem igaz, hogy ezen a vidéken csak az ottományi kultúra volt jelen a bronzkorban, úgy, ahogy a régészek állították. Bebizonyítottam, bár valahányszor emlegettem, lehurrogtak, hogy az mellékes, lokális valami, mindig félresöpörték. Az is megtörtént, hogy az akkori igazgató a Securitatét emlegette elriasztásképpen. Végül a teóriájuk megbukott. Én találtam még egy bronzkori kultúrát, ami az elejét viszi el az Ottomány korának. Ezt Gálosháza–Kalota kultúrának neveztem el. Az ottani barlangokban találtam a korszak leleteit. Aztán előkerült egy harmadik bronzkori kultúra is, amit Bihar kultúrának neveztünk, mert a bihari földvár mellett találtuk a legtöbb leletet.”

Ezek hallatán eszembe jut, hogy első vizitem alkalmával János megmutatott egy míves bronzövet, ami akkoriban nagyon ritkának számított. Azóta még előkerült néhány tucat, de még mindig az Emődy-féle övnek a mintázata a legszebb. Bár nyolcvannyolc darabkából van összerakva, a legépebb, tökéletesen le lehetett rajzolni. Ezt tartja gyűjteménye legértékesebb darabjának.

Fazekasok pedig léteztek Emődyék tüsténkedésének régi-új vonulata azzal kezdődött, hogy János besegített barátjának, Varga Árpádnak a munkájába. A tragikus sorsú középkorkutató, Jakó Zsigmond legkedveltebb tanítványa egy baleset következtében vált mozgásképtelenné, s ágyhoz kötötten foglalkozott szülőhelye, Mezőtelegd történetével. János előbb a könyvtárakban, majd a levéltárban minden Telegddel kapcsolatos információt felkutatott számára. „Amit találtam az őskortól a jelenkorig, rögtön vittem neki. Kimentem a temetőbe, és összeírtam a fontosabb nemesi családokat. Olyan sok volt, hogy alig győztem, kiderült, hogy ötven nemesi család élt Telegden. Õ közben meghalt, de bevettem társszerzőként a munkámba. Evés közben jön meg az étvágy: nekifogtam, hogy elkészítsem némelyiknek a családfáját. A rendszerváltás után életemben először mentem el a levéltárba, és kikértem az anyakönyveket. Szó nélkül kiadták. Mind bővült a kör, ahogy teltek az évek, mind több és több család került a látókörömbe.”

Jánosnak évtizedre szóló „gondja” kerekedett abból, hogy Fényes Elek statisztikájában fölfedezte: a történelmi Magyarország két legnagyobb fazekasközpontja Göd mellett a Bihar megyei Mezőtelegd és Margitta volt. Több se kellett neki, kérte a múzeumiakat, mutassanak vaj egy telegdi kerámiát, de a „belsősök” mit sem tudtak arról, hogy valaha valaki forgatta volna arrafelé a korongot. Levéltári kutakodásai közben – ha már ott járt – végiglapozta és kijegyzetelte az ott fellelhető mintegy ezer egyházi anyakönyvet, azokban a nevek mellett jobbára az illető foglalkozása is szerepelt. Évtizedes munkával kimutatta, hogy Telegden az évszázadok folyamán körülbelül négyszáz, Margittán még ennél is több fazekas működött!… Éva asszonnyal neki is láttak gödröket felspaklizni, udvarokban kutakodni, össze is gyűjtöttek, restauráltak többtucatnyi edényt, a legrégebbiek 1700 előttről valók. „Ezek a kerámiák egyik fazekasközpont termékeihez sem hasonlítanak, senki nem látott még ilyen edényeket” – bizonygatja.

„Júniusban azt mondtam: kész, az utolsó anyakönyvet is megnéztem. Ma mégis bementem a levéltárba, mert kiderült, hogy van még néhány. Tíz évig rabja voltam ennek a munkának. Sok minden elmaradt, kirándulni sem volt érkezésem, szebbnél szebb ásványaimat sem volt időm felszeletelni. Egy csomó restaurálni való anyagom van a pincében. Ha vissza lehetne forgatni az időt, nem mennék a levéltárba. Még az erőmet is elvette. Annyi anyag gyűlt össze, hogy attól reszketek, meghalok, mielőtt be tudnám írni őket a számítógépbe.”