Sose volt afféle polgári menetrendem
2015. 10. 21. 17:21Újabb visszatérő íróvendége volt a váradi Törzsasztal sorozatnak, ezúttal a Könyvmaraton idején. SPIRÓ GYÖRGY Diavolina című új regényét ismerhette meg a Szigligeti Stúdióban összegyűlt majd száz érdeklődő. A szerzőt a Gorkijról, környezetéről és koráról szóló könyvről kérdezte Szilágyi Aladár. Interjújának második része.
A beszélgetés első részét itt olvashatják.
Gorkij eljutott odáig, hogy saját magának is hazudott, saját magát is becsapta, nem?
Igen, igen, úgy látom, hogy ez igaz. A mesélő, Lipa, ki is mondja, hogy egy hazug ember volt, még saját magának is állandóan hazudott. De közben elég gyakran embereket mentett, időnként jó ügyekért szállt síkra, időnként förtelmes, sztálinista cikkeket publikált, de közben már nagyon szorult helyzetbe került, az egész családját kiirtással fenyegették. A mi korunkban is szoktak hasonló „nehéz” helyzetbe jutni ilyen „celeb”-nek minősülő írók, művészek. Gorkijjal ez a hatalomhoz kötődő szerepkör nem szűnt meg, az ilyen fajta diktatúrák nem fognak megszűnni. Mert vele járnak a modern világgal és a modern társadalommal. Hasonló történetek újra és újra megszületnek.
Ez a mindenkori hatalomhoz való viszonyulás kérdése?
Nem egészen. Azt, hogy „hatalom meg a művészet”, már nagyon sokan megírták. Egyszer már én is megírtam, Az Ikszek című regényben, tehát annyira nem érdekelt. Hanem azok a szélsőséges, furcsa, különös, váratlan helyzetek, amelyek ebből adódnak, sokkal jobban érdekeltek, mint maga a mechanizmus. A mechanizmust már megírták sokan, parabolaszerűen a század első felében, Orwell és a többiek. Engem nem ez, hanem azok a kicsi mozzanatok érdekeltek, azok a kicsi emberi őrületek, amelyek időnként fontosakká tudnak növekedni.
Maga az a jelenet, ahogy Lenin halálakor viselkedik, a köz előtt is, egymagában is, amikor mint egy vérbeli komédiás, nyilvánosan elzokogja magát…
Igen, ő híresen tudott bármikor, bármelyik pillanatban sírni, ezt sokan leírták róla. Mint egy színész… Nem véletlenül vonzódott a színpadhoz, noha nem volt nagyon jó drámaíró, prózában sokkal jobb, de valóban volt benne színészi véna, bármikor tudott zokogni.
Számomra a könyv egyik legbizarrabb jelenete, amikor őt magát próbálják meg átejteni. Meghívják egy kényszermunka-táborba, valóságos Patyomkin-faluba, ahonnan eldugták az elítélteket, ahol s jól táplált titkosrendőrök alakítják a lágerlakókat.
Pontosan tudta, hogy a rabok nem igazi rabok, hanem beöltözött csekisták. Úgy tett, mintha nem látná, és erről írt egy dicshimnuszt. Az egy nagyon hazug írás, miközben visszatérve ebből a táborból, elérte, hogy a fő gonosztevőket leváltották és kivégezték, és egy időre be is zárták azt a lágert. Más kérdés, hogy máshol újakat nyitottak helyette. Valójában nem tudta orvosolni a helyzetet, de nem lehet azt állítani, hogy miközben a láger dicsőségét zengi, ne követett volna el mindent a megszüntetésért. Ez önmagában egy olyan ellentmondás, ami joggal keltheti fel egy írónak a figyelmét.
Hátborzongató Sztálinnal a kapcsolata. Hiszen amikor végleg visszaköltözik, nem egyszer történik olyan, hogy a diktátor bejelentetlenül, már elég ittasan, szűkebb udvartartásával beállít a gyógyíthatatlanul beteg íróhoz, ott folytatják az ivászatot, miközben őt arra intik, hogy… ne igyon.
Igen, ezek valóságos tények, ehhez nem kell hozzátenni semmit. Lenin is, Sztálin is nagyon furcsa emberek voltak, ezeket nem tudnám kitalálni. Az ilyen furcsa figurákat a valóságból veszi az ember.
Visszatérve az elbeszélő és az író viszonyára, ön nem fejti ki, de talán Lipához, hűséges ápolójához, utolsó szerelméhez volt Gorkij a legőszintébb élete folyamán?
Én ezt nem tudom megítélni, mert… nem voltam ott. Lehet, hogy nem hozzá, inkább a fogadott fiához volt őszinte, akit borzasztóan szeretett. Ez a fantasztikus karriert befutó, francia tábornokká avanzsált diplomatagyerek, akit fiatalon fogadott örökbe, és a nevére vett, Zinovij Peskov, az első szovjet elnöknek, Szverdlovnak volt az öccse. A fiú elképesztően tehetséges ember volt, De Gaulle tábornok egyik legjobb barátja. Előbb a francia idegenlégióban harcolt, majd részt vett a francia ellenállásban. – Ilyen történeteket egy Rejtő Jenő sem tud kitalálni, nem hogy én! Úgy néz ki, hogy ezt a fiát szerette a legjobban, s amíg találkozhattak, nyilván óvta a szovjet titkosszolgálatoktól. De hogy mit közölhetett vele, mit vallott be neki, nem tudjuk, mert… nem voltunk ott, senki sem volt fültanúja ezeknek a beszélgetéseknek.
Kőrössi P. József és Spiró György a Törzsasztal esten
A figuráknak, a történeteiknek a felfedezése érdekében, sok mindent kellett más szerzőktől olvasnia, gyakran kellett a levéltárakban, könyvtárakban kutakodnia?
Szerencsére, Budapestet nem kellett elhagynom emiatt, mert néhány magyar könyvtár nagyon jól van ellátva orosz, szovjet anyagokkal. Azon kívül az orosz internet fantasztikusan jó, majdnem minden rajta van. Elképesztő, mi mindent meg lehet találni a világháló orosz oldalain. És emellett könyvtárközi kölcsönzéssel, illetve különböző archívumokból ilyen-olyan anyagokhoz könnyen jutottam hozzá, hamar elküldték, amit kértem. Hozzáteszem, hogy Moszkvában létezik egy Gorkij Intézet, ahol filológusok tömegei dolgoztak például a levelezésének a kiadásán, nagy tudású emberek, akiknek a lábjegyzeteiből én sokat tanultam és hasznosítottam.
A Diavolina rögtön könyvsiker lett, elkapkodták, azóta már az utánnyomása is megjelent. Mielőtt elolvastam volna a szöveget, s majd utána is, böngészgettem a recepcióját. Nem csak a kritikákra gondolok, hanem a bloggerek, a fórumozók bejegyzéseire is. Ami meghökkentett, az a történész Krausz Tamás ledorongoló elemzése az Eszméletben. Szovjet szakértőként hellyel-közzel valósággal földbe tapossa az általa műfajilag is megkérdőjelezett regényt…
Igen, ezt szokták csinálni, szoktak személyeskedni. Egyébként Krausz Tamásnak nagyon jó könyvei vannak, ő viszont ideológiailag tartja elfogadhatatlannak, amiket írtam.
Ha jól értettem, talán főleg azt kifogásolta, hogy ön „démonizálta” Lenint, nem?
Édes istenem, mindenki abban hisz, amiben akar.
Ilyenkor nem veszi fel a kesztyűt, nem reagál?
Nem, nem. Életemben egyetlen egyszer, 1986-ban válaszoltam egy személyeskedő írásra, azt is rögtön megbántam, nem kellett volna.
Beszélgetésünk során szó esett arról is, hogy voltak, vannak írók, akik megpróbáltak a politikában is érvényesülni. Önnek soha nem voltak ilyen jellegű ambíciói?
Soha. Meg nem fordult a fejemben, ellenkezőleg, igyekeztem minél távolabb maradni a politikától. Nekem szerencsére, tizenkilenc éves koromban volt egy személyes negatív tapasztalatom, ami eléggé kijózanított. Tanácsokat sem adok, mert nem vagyok politológus, nem vagyok szakértő. Az előfordul, hogy véleményt nyilvánítok, van néhány, a politológiával rokon esszém, de ritkán írok ilyet, és olyankor is próbálok a lényegre koncentrálni. Ez alkati kérdés is. Semmi baj nincs azzal, ha valaki belemászik a politikába. Előbb-utóbb meg szokták magukat égetni. Én ezt meg tudom értni, bennem is felhorgadnak időnként az indulatok.
Spiró György dedikálja a már a harmadik kiadásnál tartó Diavolinát
Most foglalkoztatja valamilyen konkrét téma, vagy egyelőre csak tájékozódik?
Van egy-két fölkérés, amivel foglalkozom. A fölkérések időnként furcsák és váratlanok, de megvan az az előnyük, hogy olyasmin kell gondolkoznom, ami egyébként nem jutna az eszembe. Színpad, film, ilyesmi. Az ember eltűnődik rajta, és vagy beindul az agya, vagy nem.
Amúgy létezik-e saját maga felállította napirendje, vagy változó, hogy mikor, mettől meddig, milyen intenzitással dolgozik?
Sose volt ilyen…
Tehát eltelhetnek akár hetek is, hogy Spiró György „tétlenkedik”?
Eltelhetnek bőven. Ugye, májusban fejeztem be ezt a regényt, azóta gyakorlatilag egy-két rövidebb írásom látott napvilágot. Nagyon jól meg lehet lenni anélkül is…
Akkor a fordítottja is igaz lehet, hogy amikor nagyon ráhajt, akkor embertelenül sokat dolgozik?
Igen, igen. Sokszor volt olyan is. De sose volt afféle polgári menetrendem, hogy reggel nyolckor indítok és tizenkét óráig szorgoskodom…
Fotók: Fried Noémi Lujza
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
