Hetedjére találtam rá Diavolinára
2015. 10. 20. 18:06Újabb visszatérő íróvendége volt a váradi Törzsasztal sorozatnak, ezúttal a Könyvmaraton idején. SPIRÓ GYÖRGY Diavolina című új regényét ismerhette meg a Szigligeti Stúdióban összegyűlt majd száz érdeklődő. A szerzőt a Gorkijról, környezetéről és koráról szóló könyvről előzőleg Szilágyi Aladár faggatta.
Spiró György a Szigligeti Stúdióban tartott beszélgetésen
Gondolom, orosz szakosként már régen felfigyelt Maxim Gorkijra, új regénye hősére, hiszen ahhoz, hogy egy ilyen könyv megszülessen, nem csak az író munkásságát, hanem az életét is alaposan kellett tanulmányoznia. Milyen meggondolásból jutott el addig, hogy most vegye elő és írja meg ezt a témát?
Az az igazság, hogy én Gorkijjal, mint íróval ismerkedtem meg még a 60-as években. Az életéről nem sokat tudtam, csak éppen annyit, ami általában tudható volt, hogy sokszor volt emigrációban, később a sztálini Szovjetunióban halt meg. Ezen túl nem érdeklődtem a pályafutása iránt. A művei iránt inkább, nagyon sok művét nem kedveltem, viszont volt néhány, amit nagyon. Szerencsém volt, hogy orosz szakra kerültem az egyetemen, ahol sok mindent elsajátíthattam az orosz irodalomról, kultúráról. Ősz elején valahol Budapesten dedikáltam, amikor az egyik olvasóm, egy orosz nő megkérdezte: „Hogy jut eszébe Gorkijról írni, mert ha az ember – mondta oroszul nekem – bekerül az iskolába, Gorkijról tanul, érettségi előtt Gorkijt olvas, aztán soha többé az életben nem olvas Gorkijt – akkor minek ír róla?” Nekik, ezeknek az idősebb oroszoknak, szovjeteknek, persze kötelező olvasmány volt. Én másképp voltam vele, és nagyon megdöbbentem már egyetemista koromban, amikor a kezembe került az Áruló című kisregénye, egy hetven-nyolcvan oldalas novella. Elképesztően jó írás! Minden lényeges dolog meg van írva benne a húszas évek elejét illetően. Ez egy egzisztencialista alapmű. Nagyon meglepődtem, hogy éppen ő, a szocialista realizmus guruja ilyet produkált. Az Anya című regénye még számunkra is kötelező olvasmány volt az iskolában, az borzasztóan rossz mű, de hát ő is annak tartotta. Az egyik barátommal, aki szintén Eötvös-kollégista volt, sportot űztünk abból, hogy minden vizsgára elolvassuk az összes kötelező olvasmányt. Csak mi ketten voltunk ilyen őrültek. Ültünk éjszakánként a kollégium valamelyik tanulószobájában, és megszállottakként olvastunk. Mi ketten elolvastuk például a Klim Szangin élete című monumentális regénytorzóját, ami befejezetlenül is vagy kétezer oldal. Emlékszem, akkor nagyon nagy hatással volt rám. Nem is annyira az, ami benne volt, bár nagyszerű részletei vannak, hanem az elbeszélés módja vágott mellbe. Óriási emlékezéstöltet van benne. Valahogy az irodalomtörténészek, akik Joyce-szal, Proust-tal meg másokkal, tehát a modern regénnyel foglalkoztak, nem is értesültek róla. Pedig érdekesen pereg, megy a mese, nincs tagolva igazából. Bekezdések ugyan vannak, meg párbeszédek is, de nincs fejezetekre bontva, hanem valaki elkezdi mesélni a történetét, és megy-megy-megy a szöveg, a mese, végeláthatatlanul. Meg kell mondanom, már Az Ikszek című regényemben ezzel a fajta meséléssel próbálkoztam.
Tehát inspirálta és újrahasznosításra ösztönözte a gorkiji narratíva?
Igen, módszereket vettem át tőle, anélkül, hogy belemélyedtem volna az életébe, és anélkül, hogy minden műve meggyőzött volna. Ezzel ma is így vagyok, de hát ennek a regénynek végül is nem az a tárgya, hogy milyen író volt, hanem az, hogy milyen ügyekbe bonyolódott, milyen helyzetekbe sodródott.
Végül milyen módon tűnt fel, került az érdeklődése előterébe a Gorkij-motívum?
Őszintén szólva, nem tudom. Néha az embernek eszébe jutnak hülyeségek…
Tehát nem köthető konkrétan valamihez vagy valakihez, ahhoz, hogy valaki felhívta volna a figyelmét Gorkij életére?
Nem, nem. Az elmúlt évtizedekben sem sokat beszéltek Gorkijról. Nálunk sem, de Oroszországban, a szovjet utódállamokban sem. Egyszerűen bevillant, mennyire izgalmas, furcsa és különös az utolsó másfél évtizede őneki. Ő maga is különös ember volt, a korszak pláne az. Úgy gondoltam, az ő alakján átszűrve sok mindent el lehet mondani ezekről a különös 20. századi évekről.
Maga a Diavolina megszületése is felér egy kisebb regénnyel. Hiszen – tudtommal – legalább hatszor-hétszer nekifutott, míg befejezte. Ennek mi volt az oka, egyáltalán: milyen variánsok születtek, azok mennyire készültek el? Végül is milyen meggondolásból választotta ezt a változatot?
Az teljesen normális, hogy az ember újra meg újra, hatszor-hétszer végigírja egy-egy szövegét. Az első néhány változat általában pocsék, ebben semmi különös nincs. De az, hogy ennyit változott közben a szempontom – a mesélőnek a szempontja –, az valóban érdekes. Lassan jutottam el eddig a mesélőig, eddig a nőig, akinek a szempontjából íródott meg a történet. Az összes többi nem bizonyult jónak. Nem tudtam sem Gorkij nevében elmesélni ezt a történetet – bár megírtam egy ilyen változatot is –, sem a „mindentudó elbeszélő” szempontja nem felelt meg. Egyszerűen rossz dolgokat írtam a nevükben. Végül hetedjére rátaláltam erre a nőre, aki valóban létező személy volt
Néhány szóban hadd ismerkedjenek meg vele a könyv reménybeli olvasói. Ki is volt valójában ez a Diavolina, ez az Olimpiada Csertkova, aki végigmeséli a történetet?
Ő egy figyelemre méltó személy. Olimpiada volt a becsületes keresztneve, ebből lett Lipa, és mivel a vezetékneve az ördögre hasonlít oroszul, Ördögöcskének is becézték. Ez a „Diavolina” az „Ördögöcske” olasz megfelelője, noha nincs ilyen szó az olasz nyelvben. Ezt Gorkij fia agyalta ki olaszul. Lipa tényleg létezett, szegény közegből származott, cselédlányként került fiatal korában egy Andrejeva nevű színésznőhöz, aki a moszkvai Művész Színháznak volt a vezető művésze. A cselédlány hamar előrelépett házvezetőnővé, sőt barátnővé. Mint ilyen ismerte meg Gorkijt, aki Andrejevának volt tizenhárom évig az élettársa. Amikor Gorkijnak és Andrejevának az 1905-ös forradalom után el kellett menekülniük Oroszországból, mert részt vettek a mozgalomban, Lipa otthon maradt, elvégezte a bábaképzőt, utána a nővérképzőt, majd férjhez ment, gyereket szült, a férje és a fia egy napon halt meg, valószínűleg spanyolnáthában. Aztán elvégezte az orvosi egyetemet is. Szülész-nőgyógyász lett belőle. Valamikor a húszas évek végén került ismét szorosabb kapcsolatba Gorkijjal, aki addigra már súlyos tébécés volt. Legfelsőbb szinten bízták meg azzal, hogy ápolja, noha közben rengeteg szakorvos is volt, akit fölszólítottak, meg kiküldözgettek hozzá hosszabb-rövidebb időre Olaszországba, hogy kezeljék. Lipa attól kezdve végig mellette maradt, a haláláig ápolta, és ő volt az író utolsó szerelme…
Ebbe a kis könyvbe rengeteg dolog sűrűsödik, megannyi történet-kavalkád, kisebb-nagyobb epizódok sokasága. Ahhoz, hogy a szerző ennek a nőnek a szemével láttassa a dolgokat, rengeteget kellett a dokumentálódnia, de miből gondolta, hogy éppen ő lesz az, aki révén hitelesen tudja feltárni a történteket?
Lipa nagyon figyelemre méltó személyiség volt. Fennmaradt tőle öt-hatoldalnyi szöveg. Ugyanis Gorkij halála után mindazokkal készítettek egy-egy interjút, akik ott voltak az utolsó hetekben-hónapokban az író házában, a Moszkvához közeli nyaralójában. És az egyetlen, aki szemmel láthatóan valóban igazat mondott, aki semmiféle túlzásba nem bocsátkozott, aki nem próbálta a saját szerepét felmagasztosítani, az Lipa volt. Annyira kiugrott az ő szövege – amit még akkor, 36-ban jegyeztek le, de csak a 90-es években adtak ki – a többiekéből, annyira elütött tőlük, annyira emberinek tűnt, hogy hirtelen úgy éreztem: na itt van az, aki hiteles tanú lehet. Ha sikerül megírnom úgy – gondoltam a sokadik változat után –, hogy azon a hangon beszéltessem, ami az ő igazi hangja volt. A Tyihonov nevű szerző, az interjúk készítője nagyon pontosan jegyezte fel az ő szavait, tehát ha ezt a szemléletet sikerül megőriznem, lehet belőle valami. Persze, az, hogy ő írt volna egy regényterjedelmű emlékiratot – az fikció. Ő nem írt ilyesmit, ez már az én fikcióm. Láttam, hogy így ragadható és írható meg ez az irdatlan nagy anyag, így lehet fókuszálni, kidobálva a fölösleges dolgokat a történetből: Lipa nagy sietve, még a halála előtt ír egy emlékiratot. Persze, a döntésemnek voltak formai következményei is. Ezek után nem törődhettem azzal, hogy az olvasó – az én mai, magyar olvasóm – egy csomó nevet nem ismer. Mert Lipa ismerte ezeket az embereket, és úgy eleveníti fel, idézi őket, a kor közismert szereplőiként. És hát az minden emlékiratban benne van, hogy a szerző sorolja a neveket, és azt hiszi, mindenki ismeri őket.
Beleolvastam a regénye fogadtatásába is. A mű ismeretében a recepció is érdekes olvasmány. Jónéhány pró és kontra vélemény fogalmazódott meg éppen a szövegben felsorakoztatott, a szöveget – úgymond – terhelő „névözön” vonatkozásában.
Nem olyan nagy ez a „névözön”. Egyrészt, aki ezeket a neveket nem ismeri a 20. századi történelemből, az műveletlen ember. Ezt azért szögezzük le. Nincs olyan sok név benne, összesen vagy harminc, ebből főszereplő van három, négy, öt, tehát ez nem követhetetlen. A másik, hogy akármilyen francia vagy orosz regényt veszünk a kezünkbe, hemzsegnek benne a nevek. Ugye, nem kérdezzük meg, hogy Flaubert-nél, Stendhalnál vagy Tolsztojnál ki, kicsoda, hanem olvassuk, és menet közben megtanuljuk. Az információkat, amelyekre szükségünk van a könyv megértéséhez, nem biztos, hogy az elején kapjuk meg, hanem menet közben. Tehát engem egyáltalán nem vág a földhöz, ha azt mondják: túl sok név van a Diavolinában. Például az Ikszekben csupa „ismeretlen” lengyel név bukkan fel, azokat még kevésbé ismerjük, mint az orosz vagy a szovjet történelem alakjait. Különben is, ha írok egy mai tárgyú magyar regényt, amiben bizonyos történelmi nevekre, a korban élő személyiségekre hivatkozok, húsz-harminc év múlva azokat sem fogják ismerni. Ha jó a regény, el lehet olvasni, de nincs mentség: ha a szöveg unalmas, nevekkel együtt, nevek nélkül is az.
Tegyük hozzá, ez a sok név, ez a sok szereplő, akit „felhánytorgattam”, mind létező személyiség volt, és a hozzájuk kötődő epizódok is megtörtént események.
Igen, mert ilyen „jó” történeteket én magamtól nem tudnék kitalálni. Ezzel az írók általában így vannak. Az írók imádják és ellopják a jó történeteket. Minél jobb egy sztori, annál inkább meg akarják írni. Sok olyan írót ismerek, aki hall egy jó történetet, elkezdi mesélni, tovább csiszolgatja, bővíti, végül is ő írja meg. Ha például történelmi regényt írunk, vegyük, mondjuk, Móricz Zsigmond Erdély-trilógiáját. Azokat a történeteket ő valahonnan vette, hihetetlen mélységű kutatómunkát végzett Báthory meg Bethlen korából, ott valóságos szereplők vannak, elképesztő, amiket megjelenít, azok mind adatokon alapuló dolgok. Ez mindig így volt, Jókai is, Mikszáth is így dolgozott. Egyszerűen utána kell nézni, és aki jól formálja meg az így szerzett nyersanyagot, az nevezhető írónak.
Joggal feltételezhető tehát, hogy e könyve mögött is hasonlóan alapos dokumentálódás rejlik, akár monumentális történelmi nagyregénye, a Fogság megírásakor?
Az utóbbit tovább kutattam, ahhoz tíz év kellett, és két év alatt írtam meg, a Diavolina esetében az egész munka a kezdetektől a végéig mindössze három évig tartott. Ami ugyan elég hosszú idő, de az is figyelembe veendő, hogy én már nagyon régóta tudok oroszul, sokat foglalkozom orosz irodalmi művekkel is. Az is benne van, hogy én nem akartam orosz tárgyú, szovjet tárgyú regényt írni, nem készültem erre, de attól függetlenül valamiféle anyaggyűjtés mindig folyt, hiszen ötven-hatvan éve csinálom ezt a dolgot. Ha valami megrázza az embert, ha megdöbbenti, akkor az nagyszerű, de ha nem tudja megcselekedni, ha képtelen végigvinni, akkor hiába volt az a nagyon alapos és becsületes kutatómunka.
A könyv lapjain sokszor van jelen Lenin és Sztálin, a századelőnek ez a két fontos alakja. Magam sem tudtam eddig, hogy ennyire szoros, személyes kapcsolatban álltak Gorkijjal. Az író viszonyulása, ahogy kezdődött, bonyolódott és lezárult az orosz-szovjet történelemnek ezzel a két vészterhes alakjával a kapcsolata, gondolom, a szerző számára is a regény legfontosabb vonulata lett.
Gorkij nagyon érdekes helyzetekbe került amiatt, mert úgy gondolta, aktívan befolyásolni lehet az emberiség sorsát. Noha ő nem volt kommunista, nem volt bolsevik – ezt mindig hangsúlyozta –, de volt ilyen világmegváltó indíttatás benne, és erről élete végéig nem mondott le. Gorkij egy afféle „minden lében kanál” volt. Vannak írók, akik ilyenek… Petőfi Sándor is „ilyen” volt. Ő volt az, aki indult az országgyűlési választáson, de vereséget szenvedett. Jókai viszont képviselő lett, később Mikszáth is. Voltak ilyen írók, aki úgy gondolták, nekik a politikában a helyük. Gorkij is ilyen volt. Úgy néz ki, erre csak ráfázni lehet, ez nagyon veszélyes szerepkör, és nem mindenki úszta meg. Gorkij kettős lelkű volt ebben a dologban…
…Akár „hármas lelkű” is…
Igen, nagyon furcsán viselkedett sokszor. Vannak ilyen típusú írók, ilyen „színész alkatú” írók, akik mindenféle szerepbe bele tudnak lépni, miközben az egyes szerepeik egymást kizárják. Borzasztó érdekes, furcsa ember volt. Önmagában is érdekes, ábrázolásra méltó. Ő maga ezt nem igazán írta meg. Ott van a küszöbén, mert például az Áruló című kisregényében egy árulóról, egy besúgóról van szó, aki ide is játszik, meg oda is játszik. Az igazi írók az ilyen típusú lelkeket szokták szeretni ábrázolni. Mondok még egyet, a Messiások című regényemnek van egy ilyen hőse. Adam Mickievicznek van egy nagy poémája, egy árulóról szól. Ez a Konrad Wallenrod című, magyarul nem olvasható mű egy árulót magasztosít föl. Mickievicz személyesen ismerte őt. Ez a fajta lelkiállapot nagyon izgalmas, és olyan fajta szélsőséges helyzetekhez vezet, amelyeket érdemes megírni.
Fotók: Fried Noémi Lujza
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
