Sikerült meggyőzni a kétkedőket

2013. 11. 25. 15:10

Kolozsváron ugyan csökkenőben a magyar lakosság száma és aránya, közben a képviselete, a hangja, az elfogadottsága egyre nő. Ez a civil szervezeteknek ugyanúgy köszönhető, mint az önkormányzati képviseletnek, így HORVÁTH ANNA alpolgármesternek, akit az elmúlt időszak nehézségeiről, megvívott „harcairól” Kustán Magyari Attila kérdezett.

Amikor átvette hivatalát, beszéltünk arról, hogy egyesek felróják az RMDSZ-nek „megalkuvó politikáját”, miközben a román fél azt fájlalta, hogy túlságosan erőteljes beleszólást kapott a magyarság. Mit gondol, milyen választ adott működése a két szkeptikus tábor számára?

Nemrég Kolozsváron, Bethlen Gábor fejedelem szobrának avatóünnepségén valamennyi egyházi és világi méltóság előszeretettel emlegette a fejedelem hitvallását, miszerint „nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet”. Nem véletlenül, hiszen ez a gondolat lett a kisebbségi sorsba kényszerült erdélyi magyar közösség, annak érdekképviseleti szervezetének, az RMDSZ-nek a „modus operandija”. Lehet, nem mindig népszerű, hiszen nem szolgál a cirkuszi mutatványok kecsegtető fényével, az is lehet, hogy időnként kiábrándító, ugyanakkor fárasztó, hiszen kitartó, következetes erőfeszítést, munkát igényel. De számunkra ez az egyetlen járható út. A szkeptikusok tábora néha felduzzad, máskor apad, a közélettől elforduló politika-szkeptikusok, euro-szkeptikusok mellett elkerülhetetlenül vannak RMDSZ-szkeptikusok is. Biztató azonban az, hogy kulcsfontosságú pillanatokban – a választásokkor –, amikor az emberek egy rövid időre mindent feltesznek a mérlegre, olyankor az erdélyi ember sok évszázados bölcsessége győz. Hiszek abban, hogy 2016-ig számottevően sikerül csökkentenünk a politikából kiábrándult erdélyi magyarok számát.

Az előző kérdés azért is fontos, mert Kolozsváron például az RMDSZ-nek nyolc tanácsosa volt az ezredfordulón, mára már csak négy, ez pedig annak is betudható, hogy sokan román jelöltekre adják a szavazataikat. Sikerül-e ezt a tendenciát megállítani azzal a tevékenységgel, amit folyatatnak?

A négy tanácsos – huszonhétből – nagyjából a jelenlegi kolozsvári etnikai arányokat tükrözi, tehát a 16 százalékot. A visszaesés azt jelzi, hogy míg a rendszerváltást követő évtizedben sikerült a kolozsvári, de általában az erdélyi magyar közösség választási részvételével meghaladni a román lakosságét, tehát nagyobb arányban mozgósítani, a fent emlegetett szkepticizmus növekedésének eredményeként „eggyé váltunk”, vagy hasonultunk a többségiekhez. Ezt a „luxust” kisebbségiként nem engedhetjük meg magunknak. Ezért dolgozunk, ezért igyekszünk Kolozsváron az eddigieknél kedvezőbb politikai konjunktúrát maximálisan kihasználni, a közösség javára fordítani, érzékelhetővé tenni a napi munkánkat.

Arról is beszéltünk egy éve, hogy a magyar bölcsődék hiánya mintha kevésbé lenne feltűnő, mint a többnyelvű feliratok kérdése, pedig figyelmet érdemel. Mit sikerült elérni ezen a téren?

Jelzésértékű volt, hogy amikor a tavaly ősszel elindítottunk egy rendszeres kérdezz-felelek típusú rádióműsort Kolozsváron, a betelefonálók sokaságából senki nem érdeklődött sem a feliratok, sem a Funartól örökölt – vérlázítóan sértő és illegális – műemléktáblák sorsáról, hanem a bölcsődékről, az utcafelújításokról, a parkolókról, a szociális lakásokról beszélgettünk. Mi, ennek ellenére, az etnikai, közösségi, szimbolikus célkitűzésekre és az úgynevezett egyéni, vagy a mindennapokat meghatározó elvárásokra, feladatokra egyaránt igyekszünk odafigyelni. Mindössze arra kell vigyáznunk, hogy ne billenjen el a mérleg egyik vagy másik irányba. Egy év alatt sikerült három helyszínen beindítani három, egyenként húsz gyereknek helyet biztosító magyar bölcsődei csoportot, további négy helyszínt készítettünk elő az elkövetkező három évre, ahol újabb bölcsődék épülnek majd, ahol újabb magyar csoportok indulhatnak. A feliratokról: mire ezek a sorok megjelennek, Kolozsváron már láthatóak lesznek az első ötnyelvű (köztük másodikként feltüntetett nyelvként a magyar) műemléktáblák. Megvallom, a terhességi időtartamot is meghaladó egy éves átfutása ennek a kérdésnek, eddigi pályafutásom egyik leginkább emberpróbáló harca volt. Soha nem lehetett előre sejteni, milyen újabb elhárítandó törvényes vagy adminisztratív akadály bukkan fel, amely, bár nem akasztotta el végérvényesen a megoldást, de nehezítette. Talán kifárasztásra játszottak, nem tudom. Mindenképpen, bár politikai alku volt rá, érződött, hogy ezt vállalja legnehezebben a koalíciós partner. Hiszen egy olyan városról van szó, ahol még öt évvel ezelőtt, Apostu polgármester a városvégi üdvözlő táblákat nem átallott 13 testvérváros nyelvén kitenni úgy, hogy a dél-koreai szerepelt köztük, a magyar nem. Pedig Pécshez fűződő testvérvárosi kapcsolatainkat sűrűn emlegetjük az európai kulturális fővárosi aspirációink tükrében...

A többnyelvű helységnévtáblákat városbejárati kapuk felállításával „cselezik ki”. Gyakran kell hasonló módon leleményesnek lenni?

A többnyelvű feliratok, ahogy a mára már magyarul is megjelenő városismertető honlapok, mint a visitcluj.ro, a visitclujnapoca.ro, kiadványok, stb. Kolozsváron nem annyira a román nyelvismeret hiányának áthidalását, mint az itt élő közösség elismerését, komfortérzetének növelését szolgálják. Ezért a városbejárati feliratok kérdésében, kiindulva eddigi, az elhíresült aranyosgyéresihez hasonló rossz tapasztalatokból, olyan megoldást kerestünk, amely nem nyit egy esetleges túlbuzgó prefektus, vagy heves román nacionalista érzelmű polgár számára támadási felületet. Egy hatalmas politikai erőbevetéssel kierőszakolt, utóbb a törvényszéken megsemmisíthető tanácsi határozat mindössze a közösség veszteségérzetét fokozná. Egy obeliszk típusú városbejárati kapuhoz nem kell tanácsi határozat, tehát nem is megsemmisíthető.

Egyéb kérdésekben milyennek látja Emil Boc hozzáállását a magyar kérdésekhez? Mennyire nyitott, mennyire kell figyelembe vennie a román társadalom esetleges ellenvéleményét?

Emil Boc politikus, de európai gondolkodású, jó politikus. Érzésem szerint a magyarokat nem szereti különösebben, de nincsenek ellenérzései, elődjeihez hasonló frusztráció sem. Szüksége van az RMDSZ támogatására, minden eddiginél nagyobb szüksége, de a Funar szavazóira folyamatosan kacsingató szociál-liberális ellenzék egy percig nem téveszti szem elől, és minden adandó alkalommal igyekszik megfizettetni vele az úgynevezett „engedmények” politikai árát. Tőle meg azt várja a pártja, hogy politikusként arra figyeljen: ne legyen túl nagy az ára a magyarokkal kötött egyezségeknek, ne kerüljön többe a hús, mint a leves. A konyhai terminológiánál maradva, nagyjából ebből igyekszünk kisütni valamit, ami előrelépegetést jelent az elmúlt évekhez képest.

Egy kerekasztal-beszélgetésen azt mondta, a szakértői véleményeket időnként magyar kekeckedésnek gondolják a városházán, ráadásul sokan a funari érából maradtak ott, s nem jellemző rájuk a szakértelem. Hogyan sikerül így érvényesíteni az akaratukat?

Azt tapasztaltam, hogy az egyetlen dolog, amivel sikerül „lenyűgöznöm”, de legalábbis valamelyest elismerést elérnem a hivatalnokoknál, ha sokszorosan túldolgozom őket. Vagyis ha kudarcot vallanak a kifárasztási technikáik, ha kitartóan napirenden tartom a kitűzött célok megoldását. A szakértői véleményeket, a civil társadalom megkérdezését valóban nagy sóhajokkal fogadják, elkerülhetetlen rosszként tartják itt számon. Ezt a beidegződést nem könnyű megváltoztatni, csak ha teljesen kicserélődik a tisztviselői gárda. Addig is, akárcsak a Farkas-utcai mélygarázs ügyében, ahol bevetésre kész elképzelést örököltünk az előző mandátumból, igyekszem elérni, hogy asztalhoz üljenek a szakértők és a döntéshozók.

Alapvetően fiatal RMDSZ-es tanácsosokkal dolgozik együtt: ők mennyire szoktak bele a munkába?

Az ország legfiatalabb önkormányzati képviselője, a 24 éves Geréd Imre tagja a kolozsvári RMDSZ-frakciónak, a négytagú csapat átlagéletkora 36 év. A női képviselet aránya is talán egyedülálló, 50 százalékos. Ugyanakkor Csoma Botond kollégánk frakcióvezető a harmadik mandátumánál tart, az ő tapasztalata segített bennünket a kezdeti tájékozódásban és azután is. Mivel megcsappant a létszám, illetve csaknem kicserélődött a csapat, a kezdet nehéz volt, a kockázat pedig nagy. Az egymásra utaltság nélkülözhetetlenné tette az összehangolt munkát, a bizalmat, azt, hogy mindenki próbálja kivenni a részét a dolgokból. Remélem, már sikerült meggyőznünk a kételkedőket: komolyan vesszük a vállalt munkát, igyekszünk legjobb tudásunk és képességünk szerint elvégezni azt.

Milyen viszonyt ápol a kolozsvári ifjúsági és civil szervezetekkel?

Napi szinten segítik a munkámat. Hogy csak néhány példát említsek, az Életfa Családsegítő Egyesület segítsége nélkül elképzelhetetlen lett volna tavaly ősszel a rendelkezésünkre álló alig egy hét alatt eljutnom a bölcsődés korúak szüleinek seregéhez az újonnan nyílt lehetőség hírével. Vagy a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság és a Házsongárd Alapítvány nélkül ma nem lenne, legalábbis nem olyan formában a Házsongárdi Műemléktemető védelmét szavatoló városi szabályzat. De ami a legfontosabb: megtapasztalni, túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy bárkinek a szakértelmére, a civil elkötelezettségére, tenni akarására ne lenne szükség.

Mint női politikus és az RMDSZ női szervezetének alelnöke, miben látja ennek az új tömörülésnek az erejét és jelentőségét?

Egyértelmű, hogy a Nőszervezet új lendületet, frissességet hoz a szövetségbe, pozitív energiákat szabadít fel. Olyasféle reményt mutat, hogy a közéleti szerepvállalás, a politika pozitív töltettel is bírhat. Lehet befogadóbb, emberközelibb, odafigyelőbb, talán időnként szerethető is. Én az önkormányzatokban dolgozó nők munkáját igyekszem segíteni, az RMDSZ főtitkárhelyetteseként kezdeményezett „családbarát-önkormányzat” programot tovább fejleszteni. E program részeként fogjuk Kolozsváron a jövő év elején útnak indítani az iskolaorvosokkal közösen kidolgozott egészséges iskolai étkeztetési projektet, amely az oktatási intézményekben működő gyorsbüfék és étkezdék étrendjét, termékskáláját hivatott alaposan felülvizsgálni és ellenőrzés ala

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!