Romániát az antant pártolta, de nem szerette

A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének nyugalmazott igazgatója, Szász Zoltán kandidátus, történész a nagyváradi Szacsvay Akadémia vendégeként Impériumváltás 1918-19-ben és a trianoni békeszerződés címmel tartott előadást. Szilágyi Aladár beszélgetésük második részében a békeszerződés kevésbé ismert előzményeiről kérdezte.

Az 1918. december elsején Gyulafehérvárt történtekről már beszéltünk. De egy hónappal korábban furcsa dolgok kezdtek megjelenni. Először a Bánságban kiáltották ki az autonómiát, létrehozták a Bánáti Köztársaságot, aztán a Székelyföldön, Udvarhelyen volt hasonló kezdeményezés. Kós Károly is eljátszogatott egy Kalotaszegi Köztársaság gondolatával. És ami kevésbé ismert: a Zsil-völgyi bányászok mondták azt, hogy ők nem akarnak Romániához kerülni, meg tudnak élni önállóan a kitermelt szénből. Még rutén-ruszin testvéreinknek is volt egy olyan elképzelésük, hogy létrehozzák Ruszinszkót, a maguk külön államát…

Ez a korszak, az önrendelkezés elvének az elterjedése, a szociális és nemzeti alapon szervezett tanácsoknak az időszaka, amikor még keresik az új államalakulásokat, amelyeknek a körvonalait már sejtik, azokon belül talán létre lehet hozni autonóm területeket. Magyar szempontból a legtanulságosabb a Bánáti Köztársaság, amelyről keveset szoktunk beszélni, egy Róth Ottó nevű ügyvéd volt a vezetője. A Bánság ma is az egyik legkevertebb etnikai terület, abban az időben még inkább az volt. Utólag ezek groteszk próbálkozásoknak tűnnek, mert a történelem másfelé ment. De abban az időben, az alternatívák korában beszéltek róla. Ugyanúgy, ahogy az utólag nagyon rossz szájízt hagyó különböző gárdákról, ilyen-olyan félautonóm katonai alakulatokról, melyek közül a legtöbbet emlegetett a Nyugat-Magyarországon működő Prónay-féle különítmény volt. Az egész Közép-Európa tele volt ilyenekkel, a Baltikumtól, Észtországtól egészen a Balkánig. Gondoljunk csak arra, hogy Fiume hogyan került olasz fennhatóság alá. Egy külön alakulat egyszerűen odamegy…

Méghozzá egy költő, Gabriele D'Annunzio vezetésével.

Igen, D'Annunzio szabadcsapata szállta meg a várost, és kikiáltotta Fiume függetlenségét. Ami a bánáti törekvést illeti, azt kell mondanom, hogy ez dinamizáló hatással volt az egész térségben. A Bánságban a magyarok, szerbek és románok közötti konfliktus elkerülésére francia erőket is állomásoztattak. A szerbeket úgy kellett kiparancsolni Temesvárról. Az antant Romániának ítélte 1916-ban, a szerbek meg egyszerűen az egészet a magukénak tartották. Ezeket a helyi törekvéseket a történelem elsöpörte, de abban az időszakban az átalakítási folyamatnak a részei voltak, olyankor, amikor nem létezett egy komoly, jelentős erővel bíró központi hatalom.

Továbblépve kössünk össze két dolgot: 1918. december 8-án Károlyi Mihály Apáthy István professzort nevezte ki Erdély kormánybiztosának, s rá két hétre, december 22-én tartották meg Kolozsváron a magyar nagygyűlést, válaszként a gyulafehérvári román naggyűlésre. Összefoglalná ezeknek az eseményeknek a lényegét?

A kolozsvári nagygyűlés valóban ellensúly-rendezvénye volt a gyulafehérvárinak. Előzőleg Marosvásárhelyen is volt egy ilyen törekvés. Ezek a magyar rendezvények az önrendelkezés kinyilatkoztatását voltak hivatottak demonstrálni. Azt, hogy a világ és az antant hatalmai azért lássák: itt mindenki kinyilatkoztatja a maga igényeit, deklarálják azt, hogy az erdélyi magyarok magyarok akarnak maradni, és meg akarnak maradni a Magyar Köztársaság keretén belül. Nem teljesen fölöslegesek ezek, hiszen a gyulafehérvári gyűlést vagy a sokkal korábbi, túrócszentmártoni szlovák népi gyűlést a békekonferencia nagyjai elfogadták afféle népszavazás jellegű megnyilatkozásnak. A magyarokét viszont már nem. Hozzátenném, a kolozsvári gyűlés valójában „nagyobb” volt, mint a gyulafehérvári. Ha elfogadjuk, hogy Gyulafehérvárott volt százezer ember – nem volt annyi, de fogadjuk el –, a kolozsvári gyűlésen negyvenezren jelentek meg. A román népességhez képest a százezer arányaiban nem nagyobb szám, mint a magyar népességhez képest a negyvenezer. Ez persze játék a számokkal, de jelzése annak, hogy igenis, komoly gyűlés volt a magyaroké. Abban a pillanatban nem egy önálló Erdély mellett foglaltak állást. Ennek az volt az alapvető oka, hogy nem akarták a béketárgyalásokat megelőzően bármilyen formában is a történelmi Magyarország szétszakítását magyar részről deklarálni.

Ami Apáthy professzort illeti, gúzsba kötve táncolt. Fel lett-e térképezve történészek által, hogy egyáltalán mit tehetett, amellett, hogy próbált adminisztrálni, és neki kellett kapcsolatot tartania az antant felé is?

Az Apáthy iratok tanulmányozásából az derül ki, hogy neki mindenek előtt reprezentáló-demonstráló szerepe volt a budapesti kormány és az erdélyi románok között. Azonban román részről nem tekintették fontos partnernek, a nyugalom fönntartása érdekében azért valamennyi ideig kapcsolatban állottak vele. De ismeretes, hogy egy későbbi időpontban a román hadvezetés letartóztatta, és elzárta azon az alapon, hogy bolsevista propagandát csinál, és ellenséges tevékenységet folytat. Ezzel együtt a kolozsvári Nemzeti Tanács, tehát Apáthy István, Vincze Sándor, Janovics Jenő, Kertész Jenő munkáját ne becsüljük le, fontos szerepük volt atekintetben, hogy ez a hatalomváltás – a helyi tragédiák ellenére – nagyobb vérengzés nélkül ment végbe. Ha elgondoljuk azt, hogy mekkora feszültséget jelent, ha egy ország felbomlik, ez nem elhanyagolható eredmény.

És egy nappal a naggyűlés után, a román hadsereg bevonult Kolozsvárra. Tehát felpörögtek, szinte percről percre követték egymást az események.

Ez is abba a sorba tartozik, amit a francia politika kapcsán már említettem, tudniillik annyira függetlenítették magukat a francia tábornokok. Berthelot mindegyre engedélyezte a továbbnyomulást. Azért, mert a belgrádi fegyverszüneti egyezményben megállapított, a Marosig kijelölt demarkációs vonalat román részről soha nem ismerték el. Másfelől Párizs nem ismerte el Franchet d'Espèrey tábornoknak azt a jogát, hogy a belgrádi különmegállapodást megkösse. A Párizs és a keleten működő tábornokai közötti differenciák, a Bukarest és Párizs közötti nézeteltérések, a Bukarest és Budapest ellenségeskedései közepette egyre nyugatabbra tolódtak a demarkációs vonalak. Magyarán: a nagyhatalmak mindig engedtek román szövetségesüknek.

A szászok rövid habozás, kivárás után, 1919. január 9-én viszonylag könnyen átálltak. Mi lehetett ez, reálpolitika, felmérték a lehetőségeket? Vajon az is munkált ebben a döntésben, hogy a kiegyezés után, 1876-ban a magyar országgyűlés elfogadta a szász autonómiát korlátozó XII. törvénycikket, gyakorlatilag megszüntetve a szász univerzitást, mint önkormányzati szervet?

A kérdés valójában egyszerű. A szászok 1917-ben, az első román invázió után azért még hűségesküt tettek a Magyar Királyság mellett, 1919-ben pedig egyszerűen a hatalmi realitásokat vették tekintetbe. Olyan történelmi fordulat következett be, amihez célszerű volt jó képet vágniuk. S a román politikának szüksége is volt arra, hogy Párizsban mondhassa: a svábok és a szászok Nagyrománia pártján állnak. Az, hogy a szászok autonómiáját az 1870-es évek közepén fölszámolták, sérelem volt ugyan, de nem jelentős. Az ő gazdasági, társadalmi és kulturális pozíciójukat, szerepüket egyáltalán nem veszélyeztette.

A román hadsereg megindult, és rövidebb-hosszabb csatározások után átlépte a Tiszát, majd bevonult Budapestre. Az igaz, hogy az antant hatalmak helytelenítették ezt a lépést, vagy csak szemet hunytak, hagyták a románokat korlátlanul nyomulni?

Az antant maga sem tudta pontosan, hogy mit akar, mindazonáltal formailag helytelenítették az 1919. április 16-án kezdődő román előrenyomulást. Csakhogy az antant álláspontja Clemenceau egyik leveléből szépen kihámozható, egyéb forrásokból is. Valójában biztatták őket. Amikor Párizsban a nagyok egymás közt azt beszélték, „ha a románokat megtámadják, akkor nekik joguk van a védekezésre és ellentámadásra”, azt minden politikában járatos ember értette, jól tudta, hogy ez egy óvatos biztatás. Mert az antant ellenséges volt a Tanácsköztársasággal szemben. A Tanácsköztársaságnak persze álnokul azt is megígérték, hogy meghívják a béketárgyalásokra. Nagy-Britannia külügyminisztere, Arthur Balfour úgy fogalmazott a belső megbeszélésen: „a mi politikánk nem lehet függvénye annak, hogy milyen Magyarország belpolitikája, de azért Kun Béla nem tartozik a pártfogoltjaim közé”. Érezhető egyféle felemásság, de alapvetően Magyarország nemzetközi tekintélyét rettenetesen lerontotta a nagyhatalmak szemében a Tanácsköztársaság kikiáltása, pontosabban ennek a politikai rendszere. Ezért júniusban megtervezték az inváziót, körülbelül kétszázezer katonát vettek számításba, amiből csak 25 ezer lett volna a francia, a többit román, szerb és cseh erők képezték. Nekik azért is kellett olyan nagy haderő, mert folyton arról beszéltek, milyen hallatlanul nagy hadsereget teremtett a vörös-Magyarország. Hát nem volt hallatlanul nagy, de ők így gondolták…

Ami aztán a román kivonulást illeti, olvastam, csak többszöri felszólításra voltak hajlandóak végül kifarolni Budapestről és a Tiszán-túlról. Ez tényleg így történt?

Valóban, az antant egyfelől örvendett annak, hogy a román hadsereg megdönti a Tanácsköztársaságot, de annak már nem, hogy bevonult Budapestre. Romanelli olasz ezredes még próbálta megállítani Budapest előtt a román alakulatokat. Természetesen a nagyarányú rekvirálásoknak az antant nem örült, nem csak azért, mert Magyarország számára közellátási problémát okozott, hanem azért sem, mert a nagyhatalmi álláspont az volt, hogy minden anyagi javat, amelyet az ellenséges ország területén találnak, azt közösen kezelik, és majd ők osztják el. Romániát az antant pártolta, de nem szerette. Többszöri nyomás következtében sikerült rábírni a bukaresti kormányt, hogy a hadseregét vonja ki, de akkor is csak a Tiszáig vonta vissza. 1920 tavaszáig ott tartotta a maga alakulatait. Ebben az is közrejátszott, hogy nem volt kinek átadni a hatalmat Budapesten, mert a Tanácsköztársaság leverése után egy olyan kormány jött létre, a Friedrich-kormány, amely József főhercegnek, tehát „egy Habsburgnak a kezéből” vette át elvileg a hatalmat. És a Habsburgokat nem voltak hajlandóak eltűrni sem a románok, sem a csehek, de az antant sem. Sokat tevékenykedett Budapesten az antant-misszió, míg találtak egy megoldást, s ennek a keresgélésnek a következtében nőtt meg Horthy tekintélye, szerepe az antant szemében. És ez lesz majd az a kormány, amelyet meg is hívnak a béketárgyalásokra. Se túl reakciós kormányt nem akartak, se túl baloldalit.

Végül ejtsünk szót Trianonról is. Az Apponyi Albert vezette magyar delegáció, melynek tagjai közt ott volt Bethlen István és Teleki Pál, ha nem is nagy reményekkel, de felkészülten ment Párizsba a békekonferenciára. Tárgyalni próbáltak volna, de senki sem állt szóba velük, kész tények elé lettek állítva. Ha jól tudom, egyszer hallgatták meg Apponyit, de annak semmiféle befolyása nem volt a dolgok menetére.

Nem lehettek nagy illúzióik. Egyrészt azért nem, mert 1919 márciusában kialakultak már a határok. Ezt nem közölték részleteiben a világ nyilvánosságával. Egy terület maradt függőben a Tanácsköztársaság kikiáltásáig: mi lesz Burgenlandnak a jövője? Már akkor sem vették komolyan azt a bizonyos korridort, amit csehszlovák részről igényeltek – egy összekötő folyosót a Dunántúlon Jugoszláviával –, már eldőlt, hogy abból nem lesz semmi. Tehát a határokat már kiszabták, és Apponyiéknak nem voltak illúzióik, hogy mennyire súlyos a helyzet. Persze úgy látták, hogy legalább deklaratíve meg kell kísérelni a teljes Magyarország fenntartását. Ténylegesen a jegyzékeikből, tevékenységükből kiderült: tudomásul veszik, hogy az érintetlen Magyarország már nem tartható fenn, de meg kell próbálni minden kompaktabb magyar területet megőrizni, és ahol vitás a kérdés, ott népszavazást tartani. Apponyi előre leszögezte: bármi lesz a referendum eredménye, azt tudomásul veszik. Másik momentum, ami fontos volt az ő tevékenységükben, hogy az új államokra oktrojált Kisebbségi Szerződésben szereplő jogoknál szélesebb kisebbségi jogokat biztosítsanak. A nemzetiségeket autonóm testületté minősítsék, közjogi személyekként magasabb politikai szintre emeljék a kisebbségi közösségeket. Tehát nem igaz az, hogy az Apponyi delegáció túl merev volt. Az se rontott sokat Magyarország helyzetén, hogy Apponyinak rossz hírneve volt az elnyomó nemzetiségi politikája miatt, amit kultuszminiszterként 1906 és 10 között, valamint 1917-18-ban folytatott. A magyar békedelegáció nagyon keveset ért el, a távol-keleti hadifoglyok hazatérésének biztosításában valamit. Különben egy bocsánatkérés jellegű kísérőlevelet kapott a magyar delegáció, ahhoz a vastag dokumentumhoz mellékelten, amelyben a békefeltételeket átadták. Alexandre Millerand francia miniszterelnök arrogánsan mentegetőzve magyarázta el benne, hogy miért így hozták meg a döntéseket, ahogy hozták. És ebben azért annak az ígérete is benne volt, hogy hellyel-közzel a határ korrigálható, a helyszíni határmegállapító bizottságok révén.

Utoljára 1920. március 8-án tárgyalták a magyar határok ügyét, melynek során Lloyd George felvetette bizonyos határrevíziók kérdését, azonban Philippe Berthelot bármilyen változást mereven ellenzett. A Millerand-féle kísérőlevél viszont némi reményt adott a közeli revízióra, és megkönnyítette 1920. június 4-én a szerződés aláírását. Tény, hogy román részről az aktust legmagasabb szinten Nicolae Titulescu és Ion Cantacuzino, magyar részről pedig – a fentebb említett történelmi nevek viselői helyett – az akkori kormány népjóléti minisztere, Bernád Ágoston és a ma már ismeretlen Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ írta alá…

Az antant megkövetelte, hogy a kormányok részéről menjenek ki delegátusok, kormánytagok legyenek azok, akik aláírják. Kínos feladat volt, fájdalmas, hiszen a békeszerződés értelmében a történelmi Magyarország területének több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét veszítette el. De meg kellett tenni, mert csak így lehetett elérni, hogy Magyarországot nemzetközileg elismerjék, helyet kapjon az európai államrendszerben, és az országot sújtó nemzetközi blokádot föloldják.