Sorsüldözöttek panoptikuma

Bátor vállalkozás Turgyenyevvel nyitni az évadot, de Nagyváradon lassan megszokjuk, hogy a Szigligeti Színház nem riad vissza a kihívásoktól. A Csehovot megelőző, Anton Pavlovics példaképének tekintett szerző legismertebb – egyes irodalomtörténészek szerint legjobb – darabját Harsányi Zsolt állította színpadra. A rendező néha vakmerő volt, ami nem feltétlenül a bátorság szinonimája. Simon Judit írása.

Egy hónap falun a darab eredeti címe, a Szigligeti Társulat Papírsárkány elnevezéssel játssza. Nyilvánvaló, ez a gyermek-, de néha felnőtt játék szimbólum, különleges előadást vártam tehát, mert egy rendező csak nem változtat címet minden ok nélkül. Harsányi úgy gondolta, hogy erre a jelképre építheti az előadást, de – hogy stílszerűen fogalmazzak – nem is mindig sikerült az kifeszítve tartani a fonalát.
Jól van, tudom, nem könnyű eldönteni, mi is a legfontosabb, amikor sok mindent akar valaki elmondani, és ezen az sem segít, ha több színházi nyelvet használ. És azt sem könnyű elhatározni, mikor és milyen vége legyen a produkciónak, nemhogy a felvonásnak.
Szóval adva van a Turgenyev-darab, ami rendesen hasonlít a Csehov darabokra – mondta is a rendező, hogy utóbbi felől közelít az előbbihez –: vidéki kúria udvarral, sárral, locs-poccsal, unatkozó szépasszonnyal, még szebb kisasszonnyal, közönyös férjjel, házibaráttal, csúnya nevelőnővel, lusta orvossal, rakoncátlan gyerekkel, még rakoncátlanabb cselédekkel, és mindenkinek tetsző házitanítóval. Emberek, akik rosszul érzik magukat a bőrükben, a környezetükben, változtatni szeretnének, de cselekvésképtelenek. Látszatkapcsolatokban élnek, alakoskodnak és szenvednek, holott akár boldogok is lehetnének, minden rajtuk múlik. Komédia is, dráma is lehetne ebből a darabból, nézőpont kérdése.
A rendezőn múlik, mennyire emeli el, teszi idézőjelbe a szöveget, a cselekményt, és változtatja komédiává, vagy komolyan veszi, mintegy átérzi, valósnak tekinti ezeket, és dráma lesz az előadás. Ez az, amit elsősorban el kellett volna dönteni.
A díszlet azt üzeni, hogy színházban vagyunk, játékot látunk. A jelmezek egy része is ezt hangsúlyozza, a kivétel kilóg az összképből. Harsányi ebben a díszletben némafilmszerű képpel indít, szellemesen, sokat ígérően. Ez a filmszerűség fel-felbukkan, és ezek a momentumok az előadás erősségei. Csakhogy valamiért a rendező keveri ezt a szellemes, okos nyelvet az orosz realizmussal, amitől megtörik a ritmus, vontatottá válik az előadás. Igazából a realizmussal sem lenne baj, ha nem felejtette volna le az idézőjeleket, és tartaná a filmszerű pillanatok tempóját, mert akkor a két színházi nyelv használata izgalmas játékot eredményezett volna.
Továbbá az sem vált volna hátrányára az előadásnak, ha a rendező megbízik bennem, a nézőben, hogy első nekifutásra, egyetlen jelképből megértem a mondandóját és nem ismétli önmagát az előadásban.
Turgenyev, amint a klasszikusok általában, attól lehet érdekes, hogy a rendező milyen viszonyrendszert épít ki a szereplők között, mennyire tudja az adott darabot „lefordítani” a mai ember gondolkodására, érzelmeire, helyzeteire, viszonyaira.
Natalja Petrovna (Tóth Tünde) a gazdag, első fiatalságán túl még mindig szép asszonyt a férje elhanyagolja, a házibarátot is unja, érzékeit fellobbantja a fiatal, élettel teli tanító (Varga Balázs). Baljajev a szép és fiatal Verocska (Tasnádi-Sáhy Noémi) nőiségét ébreszti fel, az Iszlajev család nevelt lánya most találkozik a vélt vagy valós szerelemmel. Két nő harcol egy ifjú kegyeiért egymással és a környezetével, kegyetlen és nevetséges harc ez, a kiszabadulás vágya áll mögötte. Natalja bugyuta viselkedéssel, Verocska túlfűtöttséggel próbálja elérni célját, elfutni messzire ezzel a szabad fiúval. Még Kátya, a szolgáló is benne véli felfedezni a menekülés lehetőségét.
A rendező nem tisztázza, milyen a két nő viszonya, de tudom: valóban szeretik egymást és a tanító miatt acsarkodnak, vagy Natalja már korábban is irigyelte nevelt lánya szépségét, fiatalságát. Az asszony ruhájának mérhetetlen hosszú uszálya – (túl) nyilvánvaló jelképe a kötöttségnek, a szabadságkorlátnak –, melyet hol fáradtan von maga után, hol felkapja, hogy szabadon mozoghasson. Az érzelmi hullámzások, az erőletett nevetés, vagy alig őszinte sírás arra enged következtetni, hogy Natalja lelkében mindig is lázadt a birtok, a munka rabjává vált férje (Csatlós Lóránt) miatt. Az ingerszegény élet, a férj figyelmetlensége asszonyiságától fosztotta meg, ezért tudta felkavarni a birtokra csöppent siheder.
Verocska szinte boldog kislány ebben a bezártságban. Szegény sorból került a családhoz, mindene megvan, majdnem szeretik, ő mindenképpen szereti az asszonyt, aki neveli, és az öccsének tekintett kisfiút is. A szerelem zökkenti ki a mindennapi nyugalomból, ébrednek benne a női vágyak, már riválist is lát Nataljában, nem csak jótevőt. Fiatal lány, aki hirtelen lesz szenvedélyes, kezdi észrevenni a kötöttségekkel teli unalmat magában és maga körül, alig tudja, mi történik vele, hol boldog, hol boldogtalan, hol gyermek, hol hisztériás felnőtt nő. Tasnádi-Sáhy Verocska szerepében sikeresen mutatkozott be Nagyváradon. A két színésznő érdeme, hogy mindez kiderül, alakításuk által teremtődnek meg, elsősorban a belső konfliktusok.
A rendező azt sem tudta eldönteni, hogy miként viszonyul Beljajev a két nőhöz. A fiatal, jóképű, szabad szellemű diák, aki nyáron házitanítósodik. Tetszik neki Verocska, udvarol is neki, de Nataljának is a kedvében akar járni, tőle függ a fizetése. Varga Beljajeve a kisfiút, a tanítványát szereti a legjobban, szeretné szabadságra, jókedvre nevelni. Tűzijátékot rendez az asszony születésnapjára, nyilvánvalóan a kegyeit akarja megtartani, miután kiderült, hogy a lánynak csapja a szelet. Az, hogy az első rész végén hosszú perceken át nézi egymást Varga és Tóth, miközben a férfi kezében egy pirotechnikai eszköz ég, nem segít e viszony tisztázásában. Sokkal inkább a fiatal színész játéka teszi nyilvánvalóvá, hogy Beljajevnek semmi szándéka szerelmi viszonyba bonyolódni valamelyik nővel, és esze ágában sincs megházasodni. Boldogan áll tovább, amikor kiteszik a szűrét.
Tisztázatlan továbbá a Rakityin (Kardos M. Róbert) és Natalja közötti viszony. Nyilvánvaló, hogy a férfi szerelmes az asszonyba, az asszony is kedveli barátját, olyan orosz romantikus kapcsolat ez álmodozással, irodalommal tűzdelve. Semmi érzékiség, mert az nem lenne méltó a művelt úriemberekhez. Kettőseik menthetetlenül átcsapnának unalmas realizmusba, de Kardos és Tóth tehetségesen, szellemesen csúsznak ki ezekből a rendezői helyzetekből. Kardos érzékelteti: nem képes többet adni az asszonynak, mint romantikát, a magányát enyhítő társaságot. Amikor gálánsan elmegy, a színész szemében ott rejlik egy kis öröm és megkönnyebbülés, hogy mehet végre vissza a városba. Tóth Nataljája pedig szemmel láthatóan nem csak romantikára vágyik, a tanítóval sem a csillagokat szeretné nézni.
A ház körül forgolódik még az orvos (Hunyadi István) és a nevelőnő (Gajai Ágnes), akik mint két rezonőr, kommentálják az eseményeket, a szobalány (Pitz Melinda) és az inas (Szotyori József). E négy figura áll legközelebb küllemben és játékban a némafilmek szereplőihez. A rendezés náluk folyamatosan megtartotta az idézőjelet, ezért is értelmetlen a két szolgáló közötti erőszakjelenet. Nyilvánvaló ugyanis, hogy annak a közegnek, az anyagi helyzetnek, amelyben élnek, biztos következménye az egymásrautaltság. Amint természetes a társalkodónő és az orvos egybekelése is, két lusta és tehetségtelen ember beletörődése a cselekvésnélküliségbe.
Hunyadi orvosa fiatal, és éppen ezért tragikus a folytonos beletörődés, az önmagából és környezetéből való kiábrándulást leplező jópofizása.
Sorsukon változtatni képtelen emberek panoptikuma ez a falusi birtok. Mindenki elmegy, minden folytatódik, mint azelőtt, hogy a barát és a tanító megérkezett volna. Hogy félre ne értsük, hogy az asszony ott marad az unalom posványában a férjével, a rendező meghempergeti a sárban a két színészt. Ahhoz, hogy kételyünk ne maradjon, Natalja földhözragadtságára vonatkozóan filmet is vetítenek, amelyben az asszonyt sárkánytávolságban látjuk egyre kisebbnek. Pedig, becsszó, elsőre is megértettem.