Romney világa: konfliktus és homály

Egy 65 éves detroiti üzletember a kihívója Barack Obama amerikai elnöknek a novemberi választáson. A Republikánus Párt tampai konvencióján jelöltté választott Mitt Romney világról alkotott képe, válságreceptjei meglehetősen sajátosak, ám nem kevés előde költözött be hasonló előismerettel a Fehér Házba. Romney világképét Ady András foglalja össze.

Megkaparintottam Mitt Romney republikánus amerikai elnökjelölt külpolitikai krédóját, közzétette, most már urbi et orbi az egész… mit mondjak, bár ne tette volna, vagy bárcsak dolgozott volna rajta még egy kicsikét.
Első benyomásom, hogy tollnokait sürgősen el kell küldeni azon tájékokra, amelyekről az egészet írták – hisz nulla a helyzetismeretük –, vagy épp ki kell rúgni őket, nehogy majd beleszólásuk legyen a fejleményekbe. Második benyomásom ennél kidolgozottabb: a mű lapos, az Obama-tettek rossz másolata, realitástól elrugaszkodott s egyúttal fantáziátlan. Fontos, hogy amikor az obamai elképzelésekre kíváncsiak, gondoljanak az eredeti elképzelésre, amely itt annyira lőrére vett, hogy felmered a hátszőrzet tőle. Nem vagyok elvakult Obama-párti, de ha választanom kellene, akkor inkább voksolnék a tévedéses-tanulásra, mint a parasztvakításra, amelyet csak a primitivizmus tart össze. Nézzük Afganisztánt: Romney addig nem vonul vissza teljesen, ameddig fel nem méri az amerikaiak és az ottani haderők, rendfenntartók közötti tapasztalatcserét és a honiak kiképzés-sikerességét. Látszólag helyesebb megoldás, mint az Obama-féle teljes visszavonulás, de ugyanazt jelenti: csak addig folyhat a hatékony kiképzés, ameddig helyben vannak, utánuk csakis a szerződéses kiképzők, „tanácsadók” (CIA) maradnak. Az amerikai közvélemény túl sok ideje várja, hogy véget érjen ez a rémálom, így számon is fogják kérni a hazatérést, akárhogy húzza Romney az időt. Obama ugyanerre az időkártyára játszik, de ő legalább tudja, miről van szó, nem kell felméréses időnyerésére alapozzon, költekezve vizsgálódjon, ő a hazajövetelre költ, nem a maradásra. Szerintem sem lenne elég 2014-ig maradni, de ettől elvonatkoztatva az kiabáljon Obamára a 2014-es visszavonulás miatt (amit Karzai elnök is kért a további együttműködésért cserébe), aki nem emlékszik Bush elnöknek a 2011. decemberi iraki kivonulásról hozott döntésére.

Kína-fóbia Ami Kínát és Kelet-Ázsiát illeti, a hangvétel Kína-fóbiára utal, hisz 2010-ben Peking a gazdaságának erejét tekintve megelőzte Japánt, és így Amerika a baráti hatalomtandemből elvesztette a felkelő nap országát és kényszerű osztozásra utaltatott a megvetett-félt-csodált kínaiakkal. Romney hangvétele azt a félelmet jelzi, hogy ha Kínának megengedik a további nyugati és ázsiai gazdasági-katonai terjeszkedést, akkor az USA el fogja veszíteni a „megfélemlítés” alatt álló szomszédos országokat (piac- és befolyásvesztés veszélye) és fuccsba megy Kínának a nyugati demokráciák formájára való átnevelése. Ennek megelőzésére erősíteni kell a csendes-óceáni térségben a katonai jelenlétet. Mindez dehogyis fokozná az amúgy is labilis Amerika, Kína, Észak- és Dél-Korea, valamint Japán közti egyensúly borulásveszélyét, és ismét virágzó puskacsövekkel folyna békeharc. A Romney által emlegetett Reagan Gazdasági Övezet kialakítása és ebbe az amerikai áruk szabad áramlására kitalált rendszerbe Kína berántása nem más, mint egy álom, amely szerint a kommunista állam lemond a szomszédos piacok monopolizálásáról, és kiegyensúlyozott, fair világkereskedelembe kezd. Eddig az amerikai–kínai külkapcsolatokban csak Hillary Clintonnal kellett számolni, de ha Mitt Romney elnök lesz, Kína-ellenessége élesebbé válhat Paul Ryan alelnök által, aki szintén az erőszakos szabadkereskedelmi övezetek apostola, s akinek a külpolitikai jártasság hiánya a Közel-Kelettel is tengelyakasztást jelenhet. Ryan amúgy is Mitt Romney hangja abban a kreált és burjánzó félelemkeltésben, miszerint Obama elnök meggyengítette Amerika világhatalmi pozícióját. A sárdobálás persze holisztikus: a belföldi foglalkoztatottsági hiánytól, munkanélküliségtől indul ki, és a nyitott konfliktusokban tapasztalható óvatosságot erélyhiányként bélyegzi.
Észak-Koreára is van orvossága a konfliktuskedvelő kettősnek. Romney elképzelése szerint, elnöksége alatt megfordítják az eddig úzust, és ha a Kim-dinasztia nem hagy fel nukleáris próbálkozásaival, akkor az onnan érkező – és tényleg ritkán megbízható – egyezkedési, feladási ígéreteket nem díjazzák, hanem büntetik. Jól hangzik. A hatás is jó lesz? Ha az észak-koreai éhezőknek juttatott amerikai és nyugati élelmiszersegélyek tovább apadnak, dehogy lesz jó. A tény ellenére, hogy Phenjan hosszú idő óta reflexből revolverezi a világot éhező népével, a rezsimen nem úgy kell ütni, hogy azonnali eredményként mélyebb legyen a nyomor.

Egy kézbe a béketeremtést? Miközben Obamát tűz alatt tartják az iráni csapás elleniek és mellettiek, az elnökjelölt a lánggal játszik, egyszerre képviselve a belföldi kisebbséget, akik felgyújtanák Perzsiát és az izraeli vezetés egy részét, akik szintén a csapásmérést akarják. Ugyanakkor Irán sakkban tartására Romneyék az obamai módszerekkel élnének: mélyebb izraeli kapcsolatok, szorosabb pro-amerikai arab elszigetelés Irán körül, több anyahajó, több hadgyakorlat, és persze a bűvös ötödik szankciócsomag (ami ugyanaz lenne, mint az előzők, de hangosabb), a teheráni ellenzék támogatása, és persze az európai rakétavédelmi rendszer. Minden ugyanaz, ami volt, mindössze átcsomagoltan, csicsásabban.
Az újjáéledő észak-afrikai országok (Tunézia, Egyiptom, Líbia) valahogy egy kalap alá kerültek a még ezer sebből vérző Szíriával, a továbbra is ingatag Irakkal, fura, túlzottan egyszerűsítő egyveleget képezve. Egy frissnek tűnő ötlet született: ezekért a vidékekért egyetlen „regionális igazgató” felelne, növelt hatáskörrel, nagyobb összegek fölött rendelkezve… de: hány és hány speciális küldöttnek törött már bele a bicskája az összefüggő, ám külön-külön ügyvitelekbe? És most lenne valaki, aki tán hasonló hatékonysággal felelne a Közel-Keletért és tán Észak-, Északkelet-Afrikáért is? Bomba ötlet, micsoda munkaköri leírás!
Hogy az Amerika hátsó udvarának számító Dél-Amerika nem Washington-barát, az közhely, de elmenni odáig, hogy a Kolumbiával, Panamával való jó együttműködésért Venezuelát és Kubát nyíltan terrorizmust pártoló államoknak titulálják, az túlzás. Nem állítom, hogy a Castro fivérek vagy Chávez indulatos-ideologikus államvezetése valaha Amerika-barát lesz, de veszélyes párhuzamot vonni a „Bolivári országok” és a Mexikón keresztül az USA-ba szivárgó nemzetközi drogkereskedelem, terrorizmus között, megbélyegzéssel ellehetetlenítve az esetleges békülést és tovább rontva a latin országok közti viszonyt. A Romney–Ryan kettős szerint a szabadkereskedelmi zóna Latin-Amerika esetében is elhozza a gazdasági-kulturális-fogyasztói nyitást, avagy a pax-americana demokráciáját. Sejthető, hogy mennyi foganatja lesz a Reagan Gazdasági Övezetnek, hisz látható, hogy mekkora sikere volt mondjuk Bahrein amerikaias demokratizálásában, vagy Szaúd-Arábia noninvazív politikájának meghatározásában.

Nem tűzoltó lelkületű A Grand Old Party Oroszországot egyszerűen leültetné. Obama mindent rosszul csinált, főleg azt, hogy bezúzta Bush lengyel és a cseh rakétapajzs-terveit, azért, hogy normalizálja a 2010-es Start programon keresztül az orosz–amerikai kapcsolatokat. A republikánusok olvasatában a neocári, kriptoszovjet oroszok nemcsak megőrizték taktikai-stratégiai nukleáris arzenáljukat, de rakétapucéran hagyták Amerikát. Az obamai koncepció romániai elfogórakétái, a törökországi elemek, a Perzsa-öböl térségébe juttatott szárazföldi és tengeri (Aegis) radaregységek, rakétabattériák említést sem kapnak, pedig ezeket tán kevesebb morgással veszik az oroszok. Mitt Romney terve, hogy „reszetálja a már reszetáltat”. Minden nullázódik, visszaáll? Csak a Bush–Putyin, vagy egyenesen a Kennedy–Hruscsov szintre? Európát megszabadítják a Szurgutnyeftyegaz-, Gazprom-függőségtől, és követelik a Törökország–Ausztria Nabucco gázvezetéket. Igen ám, de a csöveket az iráni Tabriz régióból is táplálják, és az EU-ingatag Törökország beleszólása nagy. Romney nem hallgat arról, hogy a legfeketébb ördög, Irán hogy lesz Európa és Amerika bizalmi partnere, és mivé lesznek az eddigi és az ötödik szankciócsomagra vonatkozó tervek. Brüsszel nehezen emészti a gondolatot, hogy Ankara européer lesz, s most tán az amerikai lobbi lenyeletné a békát? A nagy kérdés nemcsak az, hogy kell-e Amerikának egy mindeddig szimplista, erőszakos, tájékozatlan és veszélyesen populista elnök, hanem az is, hogy Európának szüksége van-e egy nem tűzoltó lelkületű, hanem éppen piromániás politikusra a patrónus, nagytestvér, enyhén lenézett, de mindig várt, majmolt és baj esetén hívott Amerika élére.