Riporttal megvert Matekovics János

Konok, nehéz ember volt MATEKOVICS JÁNOS, de könnyebb volt őt mellőzni, leültetni. 2012. augusztus 26-án bekövetkezett halála után azonban egyre nehezebb őt megkerülni. Torzóban maradt, ígéretes életműve emlékezésre és szembenézésre kötelez. Elsősorban azok részéről, akik vele együtt tették meg az alkotáshoz, a valóság feltárásához és kimondásához vezető, kockázatos és tekervényes utat. Cseke Gábor írása.

Egyetemi társa voltam az 1939-ben Simonyifalván született Matekovics Jánosnak: egy évvel járt fölöttem a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen, de már ő is úgy diplomázott le, hogy oklevelére a Babeº-Bolyai egyetem fejlécét nyomták. Egy évvel hamarabb került az Ifjúmunkás hetilap bukaresti szerkesztőségébe, ahol később hosszú éveken át kollégák, sőt lakószomszédok is voltunk. Mikor engem az ifjúsági lap alkalmazott, a szerkesztőség fölött még ott lebegett egyfajta Damoklész kardjaként az ún. Matek-epizód nyomasztó hangulata. Pályakezdő riporterként ugyanis Matekovics a lap akkori főszerkesztő-helyettese előtt olyan kijelentéseket tett a kommunista párt nemzetiségi politikájáról és annak kolozsvári alkalmazásáról, hogy az illető szükségesnek látta emiatt meghurcoltatni a naiv, szókimondó fiatalembert. Matekovics János pedig, a valóságfeltáró újságírás mindenkori szerelmese mindjárt pályája kezdetén azt kockáztatta, hogy hosszú időre eltilthatják a zsurnalizmustól.
A szerkesztői-újságírói munka a múlt század hatvanas éveiben még társadalmi kiváltságot jelentett: művelői tollukkal kellett egyfajta útmutatást adjanak az új szellemű és erkölcsű, szocialista embertípus kialakításában, mindenek előtt az ifjú nemzedéknek.
Szerencsés fordulatként, a szerkesztőségi kisközösség erkölcsileg volt annyira összetartó, és szakmailag szolidáris, hogy igyekezett ennek az ideológiai bűnbakként kezelt fiatalembernek mentőövet nyújtani: rávenni a kompromisszum-kötés elkerülhetetlenségére. Ez a lecke véleményem szerint örök nyomot hagyott Matekovics János életén és munkásságán.
Ez volt az a fókuszpont, amelyben rövid, átmeneti letargia után begyúlt az alkotói ambíciója, és amelyhez élete utolsó pillanatáig igazodni próbált: az újságíró, a valóságfeltáró alkotó felelőssége embertársai és a társadalom felé. Kisebb-nagyobb korrekciókkal ugyan, de mindvégig osztotta azt a nézetet, hogy a riporter igenis felelős azok sorsáért, akik életébe beleszól, véleményt mond, keményen bírál vagy mennybe visz. Ugyanakkor az is a lelkén szárad, ha nem mond ki mindent idejében, megelőzni a nagyobb bajokat, vagy gyáván konjunkturális alkut köt a pillanatnyi hatalommal.
Pár esztendővel az emlékezetes epizód után, Matekovics Jánost néhány kivételesen fontos, sajtótörténeti szempontból is jelentős riport szerzőjeként üdvözölhettük, amelyekben minden köntörfalazás, „csomagolástechnika” nélkül ábrázolt hétköznapiságukban is tragikus, emberi sorsokat, vagy életeket kettétörő társadalmi állapotokat, mulasztásokat, emberi önzést és közömbösséget, egyben rámutatva azok társadalmi veszélyeire. Ha kimondatlanul is, de ezek a riportok, más-más konkrét valóságelemük dacára, következetesen sugallták az illyési igazságot, hogy „mindenki szem a láncban”. Amely láncból egyelőre kihagyta önmagát, az újságírót. Aki mintegy kívülről vizsgálódik és feltárja a meztelen igazságot.
1965 végén (november 25.) jelenik meg az Ifjúmunkásban feltűnő helyen tálalt riportja: a Miért halt meg Mihály Domokos? Az akkori sajtóban szokatlannak számító téma – egy halálos munkabaleset és a közösségi felelősség utáni nyomozás – szinte magától teremtette meg azt a drámai helyzetet, amit írás közben a szerző ki- és fel is használt. Komoly előrelépés ez a riport Matekovics János szakmai fejlődésében. Minden szempontból – méghozzá jó értelemben! – kirí az akkori publicisztikai mezőnyből. A fiatal szakmunkás haláláért való felelősség után nyomozó riporter kitűnő színpadi érzékkel vonultatja fel a tanúságot tevő fő- és mellékszereplőket. Minél többen nyilatkoznak, annál nyilvánvalóbb lesz az általános felelőtlenség társadalmi dimenziója. Matekovics anélkül, hogy társadalmi prédikációt tartana, e vallomások szembesítésével remekül demonstrálja: „Mihály Domokos 18 éves lett volna február elsején. Soha semmivel nem lehet jóvátenni a halálát. Meghalt azért, hogy rádöbbenjenek az élőkkel szembeni felelősségükre azok, akik közül nem mindenkit lehet most büntetőjogi felelősségre vonni. Azok, akik egy életen át hordozhatják a terhét annak, hogy élt mellettük egy tréfás szavú, tiszta szívű ember, és azért halt meg, mert ők kényelemből, közönyből nem tettek meg valamit.”
Nem egészen két évre rá, egyik brassói kiszállásáról hazatérőben örömmel újságolta a szerkesztőségben, hogy nagy halat sikerült fognia. Nemsokára le is tette az asztalra a Barbárok, szelídencímű (megjelent 1967. január 19-én)riportjának kéziratát. Az írásban, egy hivatalos jelentésből kiindulva olyan kirívó fegyelmi-erkölcsi vétséget szellőztet meg a brassói munkásszállások kisvilágából, melynek során több jóravaló munkásfiatal teszi tönkre egy utcai erőszakos cselekedet révén egy ártatlan lány fiatalságát és becsületét. A törvényszéki esetet taglalva jut el egy másik igaz történetig, amelyből pár hét múlva egy másik riportja születik: a Hófehérke és a tizennégy törpe. A lap fő helyén tálalt írás (megjelent március 2-án) a munkásszállási lét erkölcsi ingoványába enged betekintést, egy talán még sarkítottabb – ma úgy mondanánk: szenzációs – történet kapcsán. A zsúfolt legényszállásra hónapokon át, közös hálóterembe befogadott fiatal lány tömeges megerőszakolásának története felülmúlja még a közismert Cseh Tamás–Bereményi Géza dal (Amikor Désiré a munkásszálláson lakott) konzseniális „fekete” songját is.
Ma sem tudom eldönteni, hogy a szerző talált-e erre a kirívóan szokatlan, mégis jellemző témára, vagy a téma kereste meg őt. Az is immár örökre homályban marad, hogy mennyi utánajárásába, diplomáciai tárgyalásába került Dali Sándor akkori Ifjúmunkás főszerkesztőnek, amíg elérte, hogy a riport egy teljes újságoldal terjedelemben egyáltalán megjelenhessen. Aki figyelmesen elolvassa a riport szövegét, lépten-nyomon megállapíthatja, hogy az minden ízében rendkívül kiegyensúlyozott; nevén nevezi ugyan a tényeket, de nem vájkál fölöslegesen bennük, és mindenkit meghallgat, aki az ügyben sajnálatosan érintett. Az természetes, hogy ahány megszólaló, annyiféle igazság – hiszen mindenki a maga igazát védi. A történtek és a tanulság éppen e sokféle „igazság” és egyéni érdek mentén világlik ki: szomorúan és szinte vigasztalanul. Méghozzá azzal a megmásíthatatlan súllyal, hogy az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Amit elkövettünk másokkal szemben, az úgy marad, jóvátehetetlenül, a mi magunk és a mások életében is.
A riport, önértékű sikerén túl, nem csak Matekovics szakmai pozícióját erősítette meg azokban a hónapokban-években, de némileg rehabilitálta is őt korábbi „botlásával” szemben a felsőbb szervek szemében. Az egykor ideológiailag megbélyegzett emberből egycsapásra elismert riporter lett, írásának Erdély-szerte erőteljes visszhangja volt, ehhez hasonló erkölcsi látlelet akkoriban nem igen látott napvilágot magyar nyelven a romániai társadalomról. (Nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a Hófehérke nyomdokvizein születhetett meg s láthatott viszonylag simán napvilágot az Ifjúmunkásban 1967. június 8-a és július 27-e között, nyolc közleményben Elekes Ferenc és Lázár László közös oknyomozó riportja, az Elveszett szégyen is, amelyben egy marosvásárhelyi utcalány hétről hétre felgöngyölített élet- és sorstragédiájának a közelképére irányította a figyelmet, újabb kisiklott életeket és élethelyzeteket állítva a tanulságra éhes fiatal olvasó elé.)
A Hófehérke után már csak egyetlen kimagasló Matekovics-riportra emlékszem vissza, amely végül sose került az olvasó elé, bár mind a szerző, mind mi, a szolgálatos szerkesztők minden elképzelhetőt megtettünk azért, hogy a szöveg ne keltse fel a cenzúra éberségét. A keserű történet a hatvanas évek elején esett meg, egy volt egyetemista társunkkal, egy székelyföldi kisvárosban. Pár évvel a diplomázás után családi tragédia érte, bánatát italba fojtotta, s amikor beszeszelve hazafelé tartott az éjszakai utcán, az augusztusi felszabadulási ünnepre feldíszített középület alacsonyra kitűzött zászlójába botlott. Felfokozott idegállapotában, a váratlan zászlóérintésről azt hitte, hogy valaki hátba támadta, s veszettül birkózni kezdett az éjszakai esőben megduzzadt, súlyos szövetű trikolórral, amíg azt sikerült letépnie a zászlórúdról. Tanúja nem volt, aki a körülményeket s jó szándékát igazolni tudta volna, szándékos zászlógyalázásért súlyos éveket kapott. Jó magaviseletéért valamennyit enyhült a büntetése, de szabadulása után nem gyakorolhatta tanári szakmáját, alkalmi munkákból élt. Ügyében több beadványt intézett a helyi szervekhez, minden eredmény nélkül. Matekovics János elhatározta: megpróbálja a lehetetlent, s erősen kiegyensúlyozva és megpolitizálva nyilvánosságra segíti a rehabilitáció ügyét, de hosszas vita után a cenzúra azzal érvelt: ha egy ilyen írás megjelenne, az olvasó még azt hihetné, a trikolórral lehet csak úgy játszadozni. Hát nem lehet!
1968-ban, a romániai magyarság számos vezető embere javaslatára, az időközben nagy visszhangot keltett műveltségi versenyt, majd Romantika-vitát és egész megyei alkotóműhelyeket, olvasói tömegeket megmozgató Ifjúmunkás Matinékat szervező Matekovics Jánost a bukaresti magyarság Petőfi Sándor kultúrotthonának igazgatójává nevezték ki. Ezzel jó ideig megszűnt riporteri tevékenysége, viszont többszöri biztatás után, legütősebb riporttémáit megpróbálta átmenteni az irodalomba. A Hófehérke történetéből, a Kolozsvári Állami Magyar Színház felkérésére, színdarab készül (A lány volt a tizenötödik), amit az 1969/70-es évadra meg is hirdettek, de aztán a felsőbb szervek tiltó döntése nyomán sose mutattak be és nyomtatásban sem jelent meg sehol. Kötő József irodalomtörténész, aki akkoriban a színház irodalmi titkára volt, úgy emlékszik erre a sajnálatos epizódra, mint amit szinte lehetetlen volt kivédeni. Matekovics darabja annyi szállal kötődött a valósághoz, a művészi igazság csorbítatlansága végett annyira meg kellett felelnie a valós történetnek – végső sorban a riport alapanyagának -, hogy képtelenség lett volna rajta sminkelni, szépíteni. „Jellemző volt az akkori [minisztériumi] színházi vezérigazgató egyik érve – emlékezik ma vissza Kötő: – Ha a Matekovics darab mellett lenne még számos, a szocialista munka és erkölcs mellett elkötelezett ifjúságunkat bemutató színmű, talán érdekességként, extrém esetként ez is bemutatásra kerülhetne”
E keserű közjáték mély alkotói válságba sodorta Matekovicsot, aki írói kiteljesedését remélte a bemutatótól. Ráadásul a kultúrház vezetésével kapcsolatban is rosszindulatú vádaskodásokat kellett elszenvednie, megbuktatták.
Hagyatékának számbavételekor előkerült egy, valamikor a hetvenes évekből származó, Áramütés avagy a riport ára (riportdráma egy felvonásban) című kéziratos darabja, mely egy aradi riportélményének a dramatizált, a betiltott darab kvalitásaitól elmaradó első változata. Szövegét inkább tévéjátéknak szánta, Bodor Pál akkori szerkesztőségi igazgatóval már a szereposztáson dolgoztak, amikor a darabot letiltották, s később a szerző elveszettnek is hitte.
Mindkét darab közös jellemzője, hogy középpontjukban igazából nem is a színpadi események és az azokból származó konfliktusok állnak, hanem maga a szerző, aki hol drámaíró, hol riporter és azon tépelődik, azt próbálja meg tudatosítani a közönségben, hogy az emberek életébe való bármilyen beavatkozás könnyen azok ellen fordulhat, akiknek a nevében az igazságot hirdetjük. Saját maga drámája, színpadi szerzővé válásának sikertelensége, hiábavalósága az, ami igazán foglalkoztatja Matekovics János írót. Ezt látszik igazolni az a kéziratban maradt, hiányos könyvdráma-sorozata is, amelyet szinte élete végéig gyakorta emleget és dédelget, és inkább munkacímre emlékeztetően nevez el: Milyen könnyű elrontani. A darab a kórházba került, súlyos beteg, válságba került szerző folyamatos vízióiból épült volna fel, a tervek szerint sorra vette volna életének egy-egy kulcsfigurájához kötődő meghatározó élményét, konfliktusát – elsőként azt a pályakezdő kisiklást, amelyben – úgy tűnik –, idősebb kollégájától, a fiatal erdélyi irodalom örökös mentorától, Lazicstól (Lázár László) kapott életre szóló leckét és támogatást.
Ezek a sűrű, színpadra álmodott életjelenetek sokszor annyira magánjellegűek, olyan erőteljesen köldöknézőek, hogy inkább csak azok érdeklődésére számíthatnak, akik többé-kevésbé ismerték Matekovics János családi életének alakulását, bukaresti, majd sepsiszentgyörgyi megtelepedésének kalandos, hányattatott fordulatait.
A hetvenes évek első felére esik az a sepsiszentgyörgyi kísérlete, amikor úgy próbálja önmaga hivatását megfogalmazni, hogy máról holnapra szakít az értelmiségi léttel, és szabályosan beáll a munkásosztály soraiba. Döntését többek között ezzel motiválja: „Most a harmincnyolcadik évem felé tartok, 1939. szeptember 3-án születtem. Volt néhány nagyon szép évem... De a leginkább magamhoz való társakat, a legőszintébb embereket a munkások között kaptam meg. És ha elvégeztem a munkámat, azt le lehetett mérőműszerekkel mérni, és nem kezdhettek ki, mint máshol, vagy nem tulajdoníthatták el tőlem az általam becsületesen elvégzetteket.” De a munka nem csupán a megtisztulás közege: alkalom ahhoz, hogy Matekovics visszatérjen kedvenc, éltető műfajához – a riporthoz. A közlést illetően partnerre talál a Megyei Tükör című megyei lapban, amelynek házi szerzője – a működő cenzúra körülményei között. Riportregénye, Az uralkodó osztály tagja, bár szintén torzóban maradt, fontos lépcső lehetett volna az írói kiteljesedés útján. Csakhogy a körülmények, a sorozatos kudarcok, az energiát elszívó pótcselekvések, a fokozott önközpontúság meggátolták a kiteljesítést. Így aztán, bár a mű ugyanabban a korban és hasonló indítékból született László-Bencsik Sándor méltán nagy visszhangot kiváltó magyarországi szociográfiai riportregényével (Történelem alulnézetben.Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973), s könnyen előfordul, hogy szemlélete sürgetően hatott is Matekovicsra, csak a szándék szintjén volt képes megmutatni magát. Pedig minden esélye meglett volna ahhoz, hogy célba találjon: hiszen a becsületes, belülről láttatott munkássors azóta is olyan ritka az irodalomban, mint a fehér holló! László-Bencsik egy exportra csomagoló brigád hétköznapjait mutatja be a munkások primér átélésein keresztül, de már szociográfusként. Gyári tapasztalattal a háta mögött, többnyire munka utáni beszélgetések során alakítja, szövi a könyv cselekményét, domborítja ki üzenetét. Matekovics János Erdély keleti csücskében a tapasztalatot és az íráshoz elengedhetetlen élményeket egyszerre szívja magába.
Furcsa módon, egyetlen befejezett és könyvpiacra került riportkötete, az Eljutni a túlsó partra(2002) székelyföldi vállalkozók életútját, sikertörténetét bő lére eresztett interjúk formájában bemutató demonstratív mű, amely a rendszerváltozás utáni székelyföldi magántőke értelmes felhasználásának valóság írta regénye kíván lenni, de már a fiatal Matekovicsra jellemző igazság- és problémakeresés hevülete nélkül.

*

Matekovics János életében mindvégig saját színes, olykor pittoreszk, riportos sorsának foglya maradt. Nem véletlen, hogy kedvenc romániai kiadványa is éppen az Erdélyi Riport lett, amelybe maga is szívesen írt – de amit még inkább olvasott. Hírlapok, szerkesztőségek, szerkesztők világában érezte jól magát, mint az az ember, akit a sors riporttal vert meg, s amitől soha nem lehetett szabadulása…