Peremvilág – botránykönyv született?

2015. 08. 14. 14:50

Két író beszélget. Egyik férfi, túl a hatvanon, ezer szállal kötődve a kiérlelt világképhez, melyben kizárólag a kakas kergeti a tyúkot, minden más eshetőség kizárva. A másik harminc-se nő, történetesen leszbikus, nem hétköznapi ízléssel. Talán nem is különbözhetnének jobban, mégis nekiállnak feltérképezni a szerelem tiltott útjait. Egy különleges könyv születésének körülményeiről ONAGY ZOLTÁN-t és GULISIO TÍMEÁT páros interjúban Tasnádi-Sáhy Péter kérdezte.

 

Ha három mondatban meg kéne fogalmazniuk, miről szól a Peremvilág című beszélgetős könyv, mit mondanának?

 

G.T.: Egy olyan témát boncolgatunk ebben a kötetben, amiről az emberek sokat beszélnek, de keveset mondanak: milyen „más”-nak lenni. Hangsúlyoznám, a homoszexualitás nem csak a szexről szól, sokkal inkább az egész életre kiható, komplex mivolta a lényeg. A könyvben mindent megtalál az olvasó, amire kíváncsi.

 

O.Z.: Volna mit mondanom, bár, amikor a szerkesztő fülszöveget kért, komoly bajba kerültem a három célzott mondattal. Legyen a következő: „Az öreg gyóntatópap – rég túl a célon, hogy újradefiniálja a világot – estéje a valósággal. Az öreg nem óhajt integrálni, nem kíván interakciót, kerek, egyszerű, ám a sötétbe bevilágító válaszokat kér a mindig meglévő, de soha meg nem fogalmazott kérdésekre. S a végén nem ró ki penitenciát.” Erről szól. Kérdések és válaszok a homoszexuális létről a magyar jelenben.

 

Tímea azt mondta az előbb, hogy a homoszexualitás az egész életre kihat. Ez - jelen esetben - az ő élete. Megismerhető, feltérképezhető valaki a szexuális irányultsága felől közelítve, leírható ezen keresztül egy ember élete?

 

O.Z.: Feltétlenül. Képzeljük el a képet: promenád, napfényes vasárnap délután, boldog család sétál a fák enyhet adó árnyékában. Mögöttük ballag egy nem tudni milyen „szexuális irányultság”. Hát nagyon nem mindegy, hogy a feszes, harmincas nő seggét méregeti, a férjét, a kisfiúét vagy kislányét, esetleg a nagymamáét, netán a farkával vidáman legyező németjuhászét. Egy vasárnap délután, egy család, egy szempár, és a tájban máris ezer kistörténet. Író legyen a talpán, aki jól választ közülük, a legjobbat kapja ki.


G.T.: Szerintem a válasz eggyel árnyaltabb. Ebben a könyvben én őszintén beszélek saját identitásomról, személyes példákat is említve. Bizonyos dolgokat megtudnak rólam, de nyilván nem mindent. Ennyi alapján nem lehet senkit meghatározni. Mondunk róla valamit, de nem mindent. Az általánosítás sajnos elkerülhetetlen.

Lehet kérdezni, milyenek a melegek. Lehet válaszolni, ilyenek és ilyenek. De hogy ő, a meleg ember, mint személy, mint egyéniség milyen? Meg kell ismerni. Mint ahogy a focistákra jellemzők bizonyos tulajdonságok, ám egy ember összetettebb annál, minthogy csak „focista”-ként határozzuk meg.

 

Miért kell önök szerint beszélni a homoszexualitásról, illetve adott esetben mi volt a motiváció, hogy kérdezzenek, beszéljenek róla?

 

G.T.: Saját másságomról azért, mert csak így érzem jól magam a bőrömben. Ez is én vagyok, így szeressenek, vagy ne szeressenek. Nekem fontos. Magammal és környezetemmel szemben is így tartom tisztességesnek, persze az előbújást erőltetni nem szabad. Hogy általában a melegségről miért kell beszélni? Azért, mert az emberek fejében sok a fehér folt, amit hajlamosak fantáziával pótolni. A megismerés hosszú távon csillapítja az indulatokat, hiszen, ha róla és róla is tudjuk, nem lesz annyira érdekes, mint egy friss konc. Amikor barátunkról, testvérünkről derül ki, már nem is olyan idegen.

 

O.Z: A „kell beszélni” kicsit erősnek tűnik. Arról kötelezően „kellene” beszélnünk reggeltől reggelig, hogy ugyan honnan való a 3/3-as ügyosztály védelmi rendszere huszonöt évvel a rendszerváltás után, de a homoszexualitásról nem kell, bár nem árt, ha nem csak a B-közép hangja hallatszik, nyom el mindent.

 

A következő kérdés, azt hiszem, Zoltánnak szól inkább. Mi alapján választotta meg a kérdéseket, alakította ki a fejezeteket, magyarán mik voltak a kötet szerkesztésének alapelvei?

 

O.Z.: Miután Tímeával megbeszéltük, hogy belevágunk, elkezdtem felmérni, hányféle sávon lehet bejárni a nagy témát, magát a homoszexualitást, hogy a fontosabb elemek semmiképpen ne maradjanak ki. Listákat készítettem: prioritások, mellékletek, csatolmányok A-tól Z-ig. Miután eljutottam harminc-negyven címsorig, megtűzdelve a legvadabb dolgokkal, egyeztettünk. A legfőbb kérdés az volt, Tímea melyik lehető fejezetcímben lát annyi tartalmat és érdekességet, hogy nyolc-tíz kérdésre képes legyen válaszolni. Az első hét szelektálással telt, majd jöttek a munkás hétköznapok. Amikor fejre álltam, azzal nyugtattam magam, leszbikus, nem leszbikus, mégis nő, a női szerkezetből ismerek annyit, hogy el ne tévedjek a zűrös erdőben, tele medvével és marcipán sassal. Ha mód adódott a témakörön belül, az ismerős bázisomról indulva közelítettem, nem lévén más viszonyítási alap: ha eltér, miben tér el a heterókétól az emocionális szekvencia.

 

A témákat rövid, mottóként használt idézetek vezetik fel, ezek hogyan, miért kerültek a fejezetek orrára?

 

O.Z.: A mottók fékek. A terv szerint két fejezet közt lelassítja, megállítja a kedves olvasót, aki tűnődik fél percet, hogy milyen cifra és színes a világ. A kötet szerkesztésekor, sokadik olvasásakor úgy ítéltem meg, túl nagy a rohanás, ha alattam is pörög, mi történhet mással. Ezért kerestem a vezérszavakhoz keleti és nyugati bölcseket. Pihentető szigetek a közel sem pihentető matériában.

 

A könyvben Tímea olyasmit mond, hogy a homoszexualitás nem betegség, hanem állapot, de nem normális. Önmagában nem az, vagy egyszerűen csak nincs mifelénk recept, miként legyen valaki társadalmilag elfogadott meleg. Mit gondolnak erről?

 

G.T.: Számoljunk vele, hogy a könyvben szubjektív véleményeket fogalmazok meg, nem kell mindent kőbe vésettnek tekinteni. Én nem érzem „normális” -nak, valaki igen. Nem egyformán éljük meg. Azzal, hogy nem betegség, arra utalok, nem gyógyítható, sőt nem is gyógyítandó. A „nem normális” pedig azt jelenti, kihatással van a mindennapi életre, gyakran akadályozza azt. Sokszor nyomasztólag hat az érintett lelki világára, a melegek a heteróknál nagyobb arányban szenvednek depresszióban, küzdenek kisebbrendűségi komplexussal. Persze mondható, hogy nem maga a homoszexualitás tehet róla, hanem annak társadalmi megítélése.

 

O.Z.: Bizonyos családokban a lábszag normális, vagy kinyalják a tányért mosogatás helyett. Normális, hogy nappal is ég a villany, normális, hogy egy-egy családtag, mielőtt elhagyja a lakást, kétszer körbejárja az ovális szobaasztalt, a jobb kéz középső ujjával megérinti az ón vázát, csak aztán távozik, mert így viszi magával a család figyelmét, nem marad otthon a szerencséje.

Annyiféle abnormitás vesz körül bennünket, hogy a normalitás vizsgálatát minimum a saját életünkkel kell kezdenünk.

Amúgy persze homoszexuálisnak lenni nem normális, kisebbségnek lenni nem az. Szír menekültnek lenni se normális ma Magyarországon. Éppen hallom az áldott Kossuth rádióban ma reggel, hogy a „migránsok” ötvenegy féle fertőző betegséggel rohantak rá az ártatlan magyar polgárokra, de a kormány megvédi a nemzetet. A homokos szakállas bácsik is rárontanak a nemzet kisfiaira, kart karba öltve a baloldallal. Látószög, tolerancia, kérdése, mi normális, ki ront rá, mire ront, ki védi meg. Szemponthegyek. A meleg számára melegnek lenni a világ legnormálisabb állapota. Hiszen nincs más, nem választhat.

 

Visszanézve milyen hatással volt Önökre ez a munkafolyamat, mennyit változott, ha változott, a világképük a végére?

 

O.Z.: Bajban voltam, mint idegen, ismeretlen tájban mindig. Hiányzott az általános irodalmi komfortérzet. Annyira bajban az első ötven-száz kérdésig, hogy felkértem egy ifjú írónő kollégát, ugyan ellenőrizné, nem hangoznak-e rosszul, ne beszéljek hülyeséget, ha lehet. A világképváltozáshoz „öregecske” vagyok, de színesedett a paletta, felkerült a szivárvány egy része, ha fogalmazhatok ilyen bonyolultan.

 

G.T.: Nem vettem észre, hogy bármit másképpen látnék, talán mert eddig is elég részletesen foglalkoztam a témával, illetve sosem titkoltam nemi hovatartozásomat. Magára a munkára félig szórakozásként tekintettem, szeretek kérdésekre válaszolni, akár intim jellegűekre is, nap mint nap kapok hasonlókat.
Amiben viszont változtam, nem a témának, hanem Onagy Zoltánnak köszönhető. Rendszerességre szoktatott: nem csak akkor csinálni valamit, amikor kedvem van, hanem amikor kell. Sokat tanultam tőle a közös munka során.

 

Tímea prózája első ránézésre kifejezetten meleg tematikájú, persze javítson ki, ha tévedek. Lehet irodalmat csinálni a homoszexualitásból?

 

G.T.: Az írásaim nagy részére valóban illik a meghatározás, ha nem is az összesre. Írtam egy erotikus regényt, amelynek készül a folytatása, a verseim is főleg meleg tematikát dolgoznak fel, jóllehet a mögöttes tartalom összetettebb. Az erotika mögül néha elődugja fejét a filozófia, pszichológia, teológia.

 

O.Z.: A homoszexualitás emberből van, s ami emberből van, arra vár, hogy irodalom, jó irodalom szülessen belőle. Thomas Mann évforduló volt tegnap. Éppen olvasom egy kommentben, hogy Mann hajszolta a gyerekeket, és hogy minden vele kapcsolatba kerülő kisfiú sorsa rossz véget ért, derítették ki az alapos német tényfeltárók. Nem ellenőriztem, a hozzászólást viszont valamiképpen hitelesítette az utolsó mondat, hogy azóta a Varázshegyre nem tud másként nézni. Hogy direktben miképpen működik, nem tudom, nem ismerem az irodalom vonatkozó szeletét.

 

Tímea említette a teológiát, amiről nem csak laikusként szólhat, talán ezért is, a könyvben hangsúlyos szerepet kap a (homo)szexualitás és a vallás viszonya. Érdekes kérdés, hogy a vallások nagyobbik része miért épít annyi tabut a szex köré már általánosságban is, illetve miért csinál bűnt a homoszexualitásból?

 

G.T.: Bár vallásos sose voltam, valóban több teológiai kurzusra jártam, évekig, puszta érdeklődésből. Akkor még össze tudtam egyeztetni a kettőt, de rájöttem, hogy a teológia finoman szólva nem nekem lett teremtve, én se neki. Az erotika annál inkább. Minden tantárgyat imádtam ott, kivéve a szakmaiakat. Az osztálytársaim azzal ugrattak, hogy belőlem szexuálteológus lesz. Mégse bántam meg, hogy kapcsolatba kerültem a hittudománnyal, élményeket szereztem a vallási iskolákban, ezeket írás közben is tudtam kamatoztatni.
Egyébként szerintem azért foglalkoznak a vallásosok ennyit a szexualitással, mert fontos nekik is, sokaknak fontosabb, mint például Isten. Emellett a testiség bűnként való beazonosításához, az almás sztori – téves – szexuális vonatkozású értelmezése is közrejátszhatott, pedig köze sincs a szexhez. Ebből is látszik: mindenki „arra” gondol.

 

O.Z.: Amikor egy vallás a bűntudatra bazíroz, a „világ bűneire”, ami alól csak hivatott képviselői adhatnak feloldozást, nem is tehet mást. Ennek tárgyát jól kell megválasztani, nincs helye szeméremnek, olyasmit kell találni, amit mindenki elkövet. Az ember az általános morális bizonytalanság miatt alkalmas rá, hogy bármikor görnyedjen a bűntudattól, csak mert olyat csinált, ami neki jó. Aki eszik, azért, aki dohányzik, azért, aki szerelmeskedik, azért. Egészen a legutóbbi időkig a gyerekcsináláson innen és túl minden dugás bűnnek számított. Kellett kisjobbágy a földesúrnak, katona a királynak, tized az egyháznak. Tiszta sor. A házaspárok közötti „örömszerzés céljával megejtett” aktus mostanában sunnyogott fel az egyházilag engedélyezett cselekedetek sorának a legvégére.

A hatalom realitása ez: „Bűnös vagy, fizess! Hogy miben vagy bűnös, majd megtalálom.”

 

Leírható egyáltalán a homoszexualitás a testiség oldaláról? Hiszen vannak hosszan együtt élő meleg párok, mint minden kapcsolatban, azokban is egyre kevesebb szerepe van a testiségnek, több a lelki kapcsoknak.

 

O.Z.: Gyakorlati ismeretek hiányában rossz helyre címezte a kérdést, bár válaszom, ha összekapom magam, volna. Minden megírható, leírható, megfogalmazható jó tollal, megfelelő ritmusérzékkel. Még a szél is.

 

G.T.: Természetesen az azonos nemű párok életében is ugyanúgy szerepet játszik a szerelem, az anyagi érdek, létezik gyermek utáni vágy, vannak közös programok, és sajnos egymás megunása, veszekedés, hűtlenség, szakítás, ebben nem igazán különböznek a heteró pároktól. Csak nekik ezeken felül plusz terheket is kell viselniük, más, nem szabvány problémákat megoldaniuk, amikre pedig nincs több ezer éves, dédiről nagyanyára szálló recept. Fura, bizarr helyzetek állnak elő, amik felérnek egy szakítópróbával.

 

Megszületett ez a könyv, emberek fogják olvasni. Milyen reakciókat várnak, illetve miket remélnek?

 

G.T.: Csak most kezdek belegondolni, hogy sokak kezébe fog kerülni, de nem bánom, sőt. Örülök, mert alapvetően exhibicionista vagyok, és ezzel a könyvvel nagy álmaim válnak valóra. A fogadtatás várhatóan vegyes lesz. Megosztott, ahogy eddigi írásaimé is: egyik oldalon állandó olvasókkal, lelkes rajongókkal, a másikon prűdökkel és irigyekkel, akik mindig hangosabban kiabálnak, mint akik értik, kedvelik, amit csinálok. A könyv megjelenésével mindkét tábor létszáma hirtelen nagyot bővül.

 

O.Z.: Ha lírai választ akarok, azt mondom, írtunk egy lapot a nagykönyvbe, hogy az ember nem születik eleve a sátán fattyának. Nem tud. Ha racionálist, azt, nem hiszek semmiféle változásban. A folyamatok felgyorsíthatók, lelassíthatók, megfordíthatók az aktuális politikai biznisz érdekeknek megfelelően. A homofóbok vicsorognak majd, a homoszexuálisok kevésnek tartják. Remélni nem remélek – őszintén megvallva – hogy mi változtatjuk meg a hozzáállást. Minden marad a régiben, talán egy gyertyával több világít.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!