Nyitni kell, mert a világ gyönyörű

Karvezetés szakon végzett, zenészként és színpadi zeneszerzőként dolgozott. Régizene-együttest alapított, majd a Vox Humana kórus tagja volt. A Mákvirág együttessel bejárta a világot. 2001-ben a Veszprémi Színház zenei vezetője lett, 2005-től a zalaegerszegi Griff Bábszínház igazgatója. 2012-től szabadfoglalkozású. 250 előadáshoz írt zenét Európa különböző színházaiban. Horváth Károllyal Simon Judit beszélgetett.

Nagyváradról indult. Édesanyja révén színházi gyerek volt, első színpadi zenéjét is Váradon írta, a Szabó József rendezte Anyám könnyű álmot ígér című előadáshoz. Mégis Sylveszter Lajos költő, sepsiszentgyörgyi színigazgatója révén került színházba. Történt, hogy miután elvégezte a karvezető szakot, kihelyezték Oroszhegyre tanárnak. Útban a kis udvarhelyszéki falu felé, megállt Sepsiszentgyörgyön üdvözölni a híres Sugás teraszán sütkérező írókat, költőket, színészeket. A direktor eldöntötte: Horváth Karcsi nem megy falura, hanem a szentgyörgyi színház zenekarában fog dolgozni. „Tizenkét év után, amikor sorban mentek el a barátaim, zenésztársaim, én is áttelepültem Magyarországra. Ott szinte azonnal az akkor világszerte ismert Mákvirág zenekar tagja lettem. Hangszeres zenészként velük bejártam a világot. Öt és fél év után, 42 évesen elegem lett a kóválygásból, nulláról kezdtem újra a színpadi zenét, mert Magyarországon senki nem ismert erről az oldalamról.” Sok munkával ezen a téren is sikeres lett. Magyarországon él és dolgozik, Európa-szerte ismerik a nevét, de erdélyi magyar színházakban is ért el sikereket az évtizedek során. Sokáig nem jelent meg a Körös partján. Ennek okairól nem beszél.
Az elmúlt években azonban mind gyakrabban tűnt fel szülővárosában, ebben a szezonban a Szigligeti Színház egyik produkciójában zeneszerzőként, másikban zenei vezetőként jelenik meg a neve a plakáton. Koncertezett is a színházban, hozza magával a barátait, köztük Bereményi Gézát.

Bereményi a librettista „Váradról kaptam néhány olyan felkérést, melyek megdobogtatták a szívemet”. Ezzel a mondattal kezdődik a beszélgetés. Szabó K. István rendező, a Szigligeti Társulat művészeti igazgatója arra kérte, komponáljon zenét a Nagy Romulus előadáshoz, és szinte párhuzamosan kezdte el a munkát a Nagyvárad Táncegyüttessel, ahol Novák Péter állította színpadra a Nagyvárosi bujdosók című táncelőadást. Ennek a produkciónak Horváth a zenei vezetője. A zenét Kiss Ferenc írta, ő is barát – mondja mosolyogva.
„Váradi visszaérkezésem csúcspontja az április 20-i szerzői est volt, a koncert, amelyre meghívtam a barátaimat.” Meséli, nagy bajban volt, hiszen a több mint kétszáz színházi zene közül nehéz volt választani. „Végül egy előadás dalai mellett döntöttem, melyek, ha nem is teljességben jellemeznek, de a munkásságom érdekes színfoltjai. Döntésemben közrejátszott az is, hogy az előadást Szabó K. István rendezte Székelyudvarhelyen, akit én nagyra becsülök”. A szerzői est címe Tűzbeszéd, a szólista pedig a Váradon jól ismert Újhelyi Kinga, akit Horváth az egyik legjobb magyarországi énekesnőnek tart. Bereményi Géza úgy került képbe, hogy a zeneszerző barátja, akit a „tíz legokosabb magyar” közé sorol. „Bölcs és okos ember, akivel sokat dolgoztunk és remélem, dolgozunk is együtt. Együtt írtuk a Laura című rendszerváltónak nevezett musicalt, én komponáltam a zenét, Bereményi írta a librettót. Ezt nagy sikerrel játszották többek között a budapesti Nemzeti Színházban. Következett a Régimódi történet című hat részes filmsorozat, melyet mindmáig játszanak a televíziók, majd Bereményi forgatókönyvére készült az Irodalom című tévéfilm.” A munkakapcsolatból barátság lett. Azt mondja, szívesen fűzné szorosabbra a szálakat a váradi Szigligeti Színházzal, és erre a színház vezetősége is nyitottnak mutatkozik.

Zene a színpadon Magyar nyelvterületen kevés profi színházi zeneszerző van, mert ez a feladat különleges kihívás elé állítja az alkotót. Közösségben, kötött témával dolgozik. Horváth Károly szerint „a színházi zenében az a legvonzóbb, hogy minden darab esetében, ugyanúgy, mint a színész, a színházi zeneszerző is minden alkalommal megújul, meg kell küzdjön önmagával, mindig másnak kell lennie. Nem ismételheti önmagát, és a fantáziáját is alá kell rendelnie az előadásnak. Ez a folyamatos újjászületés nagyon izgalmas számomra. Életem egyik legnagyobb szakmai és közönségsikerét a Victor Ioan Frunzã rendezte Lorenzaccio előadás zenéjével arattam, amiről az egyik kritikus azt írta, hogy úgy szól ez a zene, mintha Firenzében rábukkantak volna egy kottára, amiről eddig nem tudtak. A Tűzbeszédben – ennek a zenéje a volt a váradi koncert alapja – egy blues zenész bőrébe bújtam, és döbbentem vettem észre, mennyire enyém ez a műfaj is. Holott, aki ismert, tudja, hogy rám a népzene hatott a legerősebben, azokat az előadásokat szerettem a legjobban, ahol valamilyen szinten ez jelenik meg. Ez lehet bármilyen népzene, nemcsak a magyar. Írtam bolgár és zsidó népzene alapján is muzsikát, utóbbit a bukaresti zsidó színház egyik előadásához, melyet Szabó K. István rendezett.”
A legjobban azt szereti, amikor rábízza a rendező a komponálást. Ahogy olvassa a darabot, megszólal benne a zene, és azt leírja. A rendező válogathat a dallamok közül. Paolo Magelli neves olasz rendezővel dolgozott így. Magelli amúgy Harag György tanítványa, Bukarestben végezte a rendezői szakot, jól beszél románul. Horváth persze szeretné elcsalni Erdélybe is dolgozni, de nagyon elfoglalt, Firenze mellett vezet egy színházat, ahol világhírű rendezők alkotnak.
Amit nem szeret, az, amikor a rendező úgy mond véleményt az elkészült muzsikáról, hogy nem ért a zenéhez. „Azt szeretem, amikor a rendező bennem nem alárendelt közreműködőt keres, hanem alkotótársnak tekint, és rám bízza a zene hangulatát.”
Egy előadásban fontos szerepet játszik a zene akkor is, ha ezt nem mindenki akarja tudomásul venni. A színpadi muzsika magába foglalja azt is, ha dalokat ír a szerző, s azt is, ha úgynevezett aláfestő zenét. „A budapesti Thália Színházban Borbély Szilárd Akárki című darabjához dalokat írtam. Az aláfestő zene érzelmeket, karaktereket hangsúlyoz, vagy ellenpontoz.”
Az élő zenét szereti a színpadon, úgy tartja, inkább egy szál hegedű, mint egy hordozóra felvett szimfonikus zenekar. Merthogy a nem élőben játszott zenét két héttel a bemutató előtt veszik fel, amikor az előadás még nincs kész. „Minden előadás más, az élő zene felveszi a ritmusát, tempóját, hangulatát, együtt él a színészekkel, a darabbal. A Finito 127 előadásban mindig másképpen játszunk zenész barátaimmal, követjük az épp zajló produkciót.”
A Novák Péter által színpadra állított Nagyvárosi bujdosók táncelőadást élő zene kíséri, ennek zenei vezetője. Ez azt jelenti, hogy „van a zenei anyag, aminek vagy vannak kottái, vagy nincsenek. Ha nincsenek, akkor le kell írni. Hangszerelni minden esetben szükséges, hiszen a zenének idomulnia kell az adott társulathoz, jelen esetben a nagyváradi táncegyüttes és bővített zenekarának a fazonjára kell igazítani a muzsikát”. Szereti ezt a munkát, akkor is, ha együtt dolgozik a zeneszerzővel, akkor is, ha az már nincs az élők sorában. „Érdekes találkozni egy más zeneszerző gondolatiságával”.

Véget vetni a bezárkózásnak Horváth Károly Európa-szerte ismert színházi zeneszerző, 14 éves a fia, 7 éves a kislánya, s 16 éve él boldogságban a feleségével, Lőrincz Zsuzsa színész-rendezővel. Mégsem érzi jól magát a világban. Öt évig volt Veszprémben, három évig Zalaegerszegen zenei vezető, majd utóbbi városban a bábszínház igazgatója. Meghonosította a zenés bábszínházat, Parti Nagy Lajos írt számukra mesedarabot. Tavaly óta szabadúszó. A városvezetésnek nem tetszettek a meghívottak, de az előadásokért sem lelkesedtek. Pedig a szebeni fesztiválon nem akarták őket leengedni a színpadról, olyan sikerük volt.
„Élvezem a szabadúszással járó szabadságot, kevésbé az ebből adódó létbizonytalanságot. Magyarország most nem egy kellemes ország, egy felkérést megkapni sokszor politikafüggő, ami számomra nemcsak zavaró, de kínos és kényelmetlen. „Csomó mindennel nem értek egyet, és végtelenül kínos, hogy ha elvállalok egy munkát, azt egyik vagy másik tábor politikai állásfoglalásként értelmezi”.
Horváth ugyan nem a jelenlegi rendszer kegyeltje, de úgy véli, nem is teljesen kegyvesztett, van munkája, mégis úgy érzi, nincsenek rendjén a dolgok.
„Most érzek először félelmet. Persze, tudom kezelni, de én a Ceauºescu-korszakban sem féltem, pedig sűrűn vittek a szekura, faggattak, megfigyeltek. Szórakoztunk az egészen, tudtuk, egyszer vége lesz. Most valahogy minden összekuszálódott.” Bizonyos újságokat nem ajánlatos a metrón, autóbuszon olvasni, mert az ember nem akarja kitenni magát sértegeseknek. „Ez nem jó, mert a demokráciát nem így képzeltük. Zavar Magyarországon a másság dermesztő elutasítása, az antiszemitizmus, a cigánygyűlölet. Ezt én nagyváradiként nem értem és nem tudom elfogadni. Olvasom az autóbuszon Katona Béla könyvét a nagyváradi zsidóság deportálásáról, és mellettem ott ülnek fiatalok horogkeresztes tetoválással. Megyesi Gusztáv publicisztikájából tudtam meg, hogy nem mindegy, milyen a cipőfűző. Akinek piros, az utálja a kommunistákat, akié sárga, az antiszemita. Közben alig esik szó arról, milyen értékek vesztek el az ilyen gondolkodás, ideológiák miatt. Én ezt nem tudom és nem akarom elfogadni.
Spiró György évekkel ezelőtt mondta: a legszörnyűbb az, hogy a szélsőségesek lenyúlták a nemzeti érzésünket. Miért ne lehessek magyar és imádjam a magyar népzenét úgy, hogy imádom a román, a bolgár, a szerb, a zsidó, az afrikai folklórt? Miért kell szemellenzősen dönteni érzelmekről, ízlésről? Én csak a multikulturalistásban látom a jövőt. Azok voltak életem legboldogabb percei, amikor Tömöri Péter volt a veszprémi színház művészeti vezetője és a klubban együtt ültünk a német rendezővel, szerbiai és erdélyi magyar színészekkel, Anca Bradu váradi román rendezővel, és egy franciaországi kritikussal. Az a megoldás, ha egymásnak adunk, egymás kultúrájából ihletődünk. A bezárkózás nem vezet sehová. Nyitni kell, mert a világ gyönyörű. És akkor Magyarország ismét kellemes hely lenne.”