Nem számoltam meg, hány nevet tudok a hóra

2016. 02. 29. 09:05

Az író visszatérő vendége volt a váradi Törzsasztalnak, ezúttal A Legkisebb Jégkorszak című verses regényével. Beszélgetés Térey Jánosról, Térey Jánossal. Szilágyi Aladár interjújának második része.

 

Térey János író      Fotók: Szűcs László

A beszélgetés első részét ITT olvashatják.

 

Hadd tereljük a szót legújabb köteted, A Legkisebb Jégkorszak felé. Olvasóink számára is mondom – akik remélhetőleg hozzájutnak a könyvhöz –, hogy egy világméretű katasztrófa, új jégkorszak következik be, vulkánkitörések következtében. Európa lehűl, Magyarország lehűl, Budapest lehűl. A regény azt jeleníti meg, hogy a magyar társadalom hogyan birkózik meg ezzel a helyzettel. Még van egy pikantériája a dolognak, hogy szinte a jelenben, 2019-ben történik. Hogyan támadt ez az ötleted?

 

Annak idején forgolódtunk Izlandon. Egyszerűen annyira erős élmény annak a tájnak a nagyon színpadias, kopár, de nagyon ünnepélyes látványa, hogy annak a hatására sok mindenen elgondolkoztam. Például azon is, hogy a Protokollt, ami egy diplomataregény, egy újabb országban folytatom. Így kapóra jött ez az izlandi kirándulás! (Elneveti magát.)

 

És hogyan kötöttél ki végül Magyarországon?

 

A mai magyar valóság óriási kihívás, de rengeteg olyan folyamat zajlik, aminek nem látjuk a végét. Én szerettem volna ebben a könyvben lezárni bizonyos mai folyamatokat. Például szerettem volna egy másik kormányt elképzelni az ország élén. Nem azért, mert ez a mostani nem tetszik, csak mert… irodalmilag nem találom megfelelő nyersanyagnak. Ez az egyik, a másik pedig, hogy rengeteg visszatérő hősöm van, korábbi drámákból, regényből, a Protokollból. Ha az ő életüket a fejlődés folyamatában előre haladva szeretném ábrázolni, ahhoz szükségem van jónéhány évre, az Asztalizenéhez képest például (2007) tizenkét évvel később játszódik A Legkisebb Jégkorszak. Tovább élnek az előző figurák, aki előbb „menő” volt, az általában ebben a könyvben már nem menő, vagy ha senki volt, akkor ebben a könyvben már „valaki”. Bár a recepció nehezményezi, hogy kizárólag a felső tízezer körében játszódik ez a regény, nagyon nem így van. Nem így van, hiszen javarészt az utcán zajlanak az események. Van benne házmester is, hajléktalan is, hókotró is, van itt minden, ha nem is az egész társadalom.

Nem volt olyasféle balzaci, vagy móriczi ambícióm, hogy a teljes társadalmat ábrázoljam,

nem is tudom, hogy a mai irodalom módszereivel hogyan volna ábrázolható. Hatalmas információanyagot görgetünk, az internet óriási dömpinget zúdít ránk, nem biztos, hogy a mai írónak arra kell törekednie, hogy valamiféle tablót fessen. Gondoljunk csak a migránsok érkezésére Európába. Senki nem jósolhatta meg – csak a zsenik –, és beláthatatlanok a következményei. Miként ábrázoljak egy társadalmat a jövőben úgy, hogy… Szóval, nem vagyok jós, nem ábrázolhatom a társadalmat a jövőben egzakt módon, egyedül a fantáziám segítségével.

 

De hát ez a „fantázia”, több mint fantázia, mondhatnám aktuális utópiának is.

 

Igen…

 

Hiszen egy úgynevezett nagykoalíció alakul ki. Erre miért volt, van „szüksége” a szerzőnek?

 

Nem nekem van szükségem, a társadalomnak volna szüksége némi megegyezésre Magyarországon, meg úgy gondolom, máshol is. Ez a német modell… A magyar politika hajlamos a német modellt követni, a derűre-borúra, ami néha társadalmi felemelkedést hoz, néha meg a poklot, mint a második világháborúban.

 

Magyarországon jelenleg iszonyú megosztottság van, semmi sincs, ami arrafelé mutat…

 

Egyáltalán nem, semmi valószínűsége nincs annak, hogy Magyarországon nagykoalíció alakuljon ki, éppen ezért lehetett elképzelni. Ez irodalom, nem megfejtésekkel kívántam szolgálni. Próbáltam egy ilyen modellt felépíteni.

 

Voltaképpen ez egy óriási gondolatkísérlet, nem?

 

Hááát igen… De gondoljunk bele: ahhoz, hogy ez létrejöhessen, a jelenlegi kormánynak meg kellene buknia, és nem bukhatna meg másképpen, csak valamiféle radikális fordulat útján, valamiféle sohasem látott társadalmi elégedetlenség sodorhatná el a mostani berendezkedést, vagy még az sem. És nem látjuk azt, hogy ki állhatna a jelenleg stabilnak tűnő kormányzat helyére, nem lévén komolyan vehető baloldali erő. Ha netalán mégis valami változás kerekedne, a regényben ez ott van: olyan erők is előjönnének, amelyek nagyon nem kívánatosak, teljesen szélsőségesek. Azt hiszem, egyikünk sem kívánná egy szélsőjobboldali fordulat útján lecserélni a mostani hatalmat. Mint „nemzeti fundamentalisták”, a könyvben jelen van egy radikális csoport, de ők nem képviselnek komoly felforgató erőt. Ők inkább csak zavaró elemet képeznek, könnyen fojtják vérbe az ő felkelésüket, és előtte mégiscsak komoly véráldozatokat okoznak a kormányzatnak. De nem akarom lelőni a meglepetést…

 

Bár ennek a könyvnek egy ilyen izgalmas gondolatkísérlet áll a tengelyében, ugye, mindez nem jelent közvetlen politizálást?

Isten őrizz! Távolról sem érzek politikai, közéleti elhivatottságot magamban. Felelősséget igen, a családom, a barátaim iránt, és igyekszem felelősen mondatokat is fogalmazni, de semmilyen politikai, társadalmi vagy közéleti ambícióim nincsenek. Időnként megkeresnek azzal, hogy… legyek képviselő. (Elkacagja magát.) Én elképzelni nem tudom, mi juthatott az eszükbe. Akik olvasták az írásaimat, tudják, nincs politikai vénám. Bizonyos folyamatokat jól látok, például konyítok az urbanisztikához. Ha valamiben tudok segíteni, az Budapest arculatának az alakítása. Bízom az ízlésemben, és azt hiszem, hogy amiben csorbát szenved a jelenlegi főváros – Európa egyik legjobb fővárosa, ezt hangsúlyozzuk azért! –, az a kultúrához való viszonya. A kávéházi múltjára például nagyon csekély módon reagál, pedig Európa egyik kávéházi fővárosa volt, Párizs, Bécs meg Nagyvárad méltó társa. Néhány tőkeerős vállalkozón kívül, akik jóformán a semmiből hoztak létre olyan épületeket, mint a Zeneakadémia – egy erős Magyarország emelte ezeket a Zeneakadémia kaliberű palotákat – mostanában nemigen várható ilyen. Pedig a névjegyét egy erős kormányzat, egy történelmi formátumú vezető, így szokta otthagyni a város képén, hogy monumentális épületeket emel. Nem Ceauşescura gondolok, de gondolhatnék rá is, hiszen ő az elriasztó példa ebből a szempontból, meg Sztálin… Mostanában a Városliget kapcsán látszik egy ilyen törekvés kibontakozni, de átgondolatlanul és műkedvelő módon. És emiatt szomorú vagyok…

 

Úgy gondolom, Téreyt nem is annyira az érdekli, hogy ki, merre húz, inkább az, hogy ki, mennyire felel meg az ő értékvilágának?

 

Igyekszem, igyekszem. Nincs számomra érdektelen magyar település és nincs érdektelen város, a világ bármelyik pontján járjak. A világnak számos részén nem jártam, és nem biztos, hogy bizonyos válságövezetek, válságzónák engem is lázba hoznának. Az biztos, hogy érdektelen ember nincsen, s az is, hogy a türelem elfogy – így néha az enyém is… Ez előfordul, és kevés élményből lesz irodalmi nyersanyag, annak ellenére, hogy nyitva tartom a szemem. Nem minden a tollamra való, nem minden illik az én saját világomba. Az Átkelés Budapesten az abszolút nem a középosztály könyve, ebben a novelláskönyvben valódi nélkülözők és szegények is fölbukkannak, A Legkisebb Jégkorszak viszont, valóban első sorban a felső tízezer köreiben játszódik, de jelen van benne az utca is.

 

Felbukkan a metafora értékű hídember-funkció. Bár lehet érteni, mi is az, hogyan jelenül meg a könyvben?

 

Inkább azt mondanám: hogyan jelenhetne meg Magyarországon egy hídemberi funkció, amihez én kevés volnék. Én megegyezéspárti vagyok, de ami a bőrömön érezhető, amit mindannyian a bőrünkön érzünk, akik a kultúra munkásai vagyunk:

a kultúrával való bánásmód jelenleg Magyarországon elképesztően érzéketlen és barbár.

Ha az ember megegyezésre törekszik, akkor is falakba ütközik: megveregetik a vállát, bratyiznak vele néhány percig, aztán otthagyják magára, a semmiben, és görgetik tovább ugyanazt a hógolyót a hatalom jelenlegi birokosai. A kultúrát – azt lehet mondani, hogy – instrumentalizálták. Valamire jó lesz még, maguk sem tudják, mire. Az biztos, hogy az a szerző, aki nem lojális, az semmi jóra nem számíthat. „Aczél elvtárs világa” után ismét van egy „állami kultúránk”, pedig most nem diktatúrában élünk. Én nem szeretem, ha a művészetnek házi feladatokat kell megoldania.

 

Hadd térjünk vissza néhány gondolta erejéig a Jégkorszakra. Mint ahogy más regényei esetében is, a szerzőnek ez alkalommal is bele kellett ásnia magát egy bizonyos konkrét témakörbe. Valaki azt írta, bár az eszkimók sokféle elnevezését ismerik a hónak, Térey János még több nevét tudja. Így van ez?

 

Ez egy bók!… (Jóízűen kacag.) A bókokat meg szoktuk köszönni, de nem foglakozunk a valóságtartalmukkal. Nem számoltam meg, hány nevet tudok a hóra.

 

Mégiscsak komoly meteorológiai ismeretekre volt szükséged a regény megírásához, nem?

 

Persze, de ezt úgy képzeljük el, hogy ebből a témából nem diplomázni szerettem volna, hanem könyvet írni. Amíg írtam, meteorológussal álltam napi konzultációban, és ez jót tett neki. Ennek ellenére rengeteg olyan dolog van a szövegben, ami nem történhet meg a valóságban, mert ez egy regény, egy másik valóság, egy teremtett világ.

 

91-ben jelent meg az első könyve, utána minden évben szinte egy, olykor kettő is, jelentős életmű, huszonvalahány kötet, plusz a színdarabok, a filmek meg a műfordítások. Hogyan győzi mindezt Térey?

 

Bajosan… Egy nagyon fontos dolog kell mindehhez: nemet kell tudni mondani. Egy csomó mindent elvállalok, viszont egy csomó mindent nem. Ami a műfordításokat illeti, azok majdnem mind színházi felkérések. Olyasmit szeretek fordítani, amihez közöm van, ezek verses drámák, de újabban fordítottam prózában írt művet is, például Schillernek A rablók című darabját, szabadkai felkérésre. Érdekes a Nibelung lakópark esete, amelyiket mint drámai költeményt, úgy kezdtem el, akár a többi könyvemet. Volt egy látomásom, Wagner hőseiről a jelen globalista világában, és drámai formában írtam, párbeszédekkel, hosszú monológokkal, amelyekről tudtam, hogy a jelenlegi magyar színház soha nem venne a vállára, aztán az lett az eredménye, hogy – néhány érdekes véletlen, meg szerencse folytán – Magyarország legjobb színészeinek a szájából hallottam vissza őket, a Krétakör társulatnak köszönhetően. Állandó épületük soha nem volt, a budavári Sziklakórház épületében játszották, ez ma már múzeum. A Horthy-korszakban épült, egy időben atombiztossá kialakított bunker volt. Olyan színészekkel dolgoztam akkor együtt, mint Csákányi Eszter vagy Nagy Zsolt vagy Rába Roland, a főhős. Ez életre szóló ajándék, nem is volt azóta ilyen színházi élményem.

 

A szerző egyúttal dramaturg is volt?

 

Nem, hál’istennek. A dramaturg külön szakma, a rendező, az pláne. Mostanában hallom, hogy a kollegáim elkezdtek rendezni, én erre borzongva gondolok. Ha valamire nagy szükség van ilyenkor – mondjuk, egy regény színpadra vitelekor vagy saját dráma rendezésekor – akkor ez a külső nézőpont.

 

 

Hadd ejtsünk szót filmes dolgaidról is. Más világ, más kihívás. Annak idején Mundruczó Kornéllal hogyan jött össze a parti?

 

Igen fiatalok voltunk mindketten. Emlékszem, nagyon korán telefonált, én akkor még nem keltem fél hétkor, mint jelenleg – nem voltam még édesapa –, arról volt szó, hogy van egy forgatókönyv, ez volt a Johanna című film terve, amihez Kornél egy költő librettistát keresett, ugyanis versben képzelte el. Egy operafilmhez passzol egy verses librettó. A sztori az övé volt, én a nyelvet szállítottam hozzá. Kornél még pályakezdő volt, néhány filmfesztivál zsűritagjain kívül alig ismerte valaki. A helyzet azóta jelentősen megváltozott. A legjobb közös munkánk mégsem ez volt, hanem a Nibelung. Ott egy húron pendültünk. A film esetében mindent végrehajtottam, amit kért, mint egy jó színész.

 

Valaki azt pletykálta, hogy „Térey” és „Debrecen” elhidegültek egymástól, eltávolodott, majd ismét közeledett egymáshoz az író és a szülővárosa. Erről hallhatnánk valamit?

 

Ebből egy árva szó sem igaz! Én Debrecennel mindig úgy voltam, mint egy hosszan tartó szerelemmel, akár az imádott nővel, akár az édesanyánkkal. Ez egy ambivalens viszony, számomra Debrecen épp olyan otthon, mint a jelenlegi otthonom, Budapest, rengeteg érzést táplálok vele kapcsolatban. Bizonyos jelenségek imádattal töltenek el, mások meg utálattal. Ez egy valódi és eltéphetetlen kapcsolat. Egyébként pont mostanában rengeteget járok oda, hiszen beválasztottak az Alföld kuratóriumába, és félévente biztosan ülésezni fogunk, ennek a fontos folyóiratnak a sorsáról meg a tartalmáról. Rövidesen pedig aktív résztvevője leszek a Deszka Fesztiválnak, meg hát – ha minden igaz – a Könyvhéten is lesz dolgom ott. Nem lesz olyan hónap az idén, amikor ne lenne dolgom Debrecenben. Másrészt a családi szálak is erősek, már felnőttek és családanyák az unokahúgaim, az én gyermekeimmel boldogan járnak össze, karácsonykor is találkoztunk. Könnyen lehet, hogy annak idején a Jeremiás avagy Isten hidege debreceni tárgyú darabom kelthette a kérdésedben szereplő benyomást. A debreceni metrón játszódik, de még a debreceni színházi fesztiválra sem merték elhozni…

 

…mert?

 

…mert kényesnek ítélték ezt a művet, ami pedig egy szellemi himnusz, egy szerelmi himnusz Debrecenhez.

 

Netán úgy vélték, valami leleplező, dehonesztáló van benne?

 

Úgy tudnám jellemezni, hogy pontosan olyan ez a darab, mint Ady magyarság-publicisztikája, olyan színmű ez Debrecenről. Olyan kijelentések hangzanak el a városról, amelyek mellbevágóak. De ha összegzi az ember ezt a Debrecen-képet, akkor egy olyan eltéphetetlen kötődést lát, amilyen Ady magyarságszerelme. Ha az erős és őszinte bírálatot támadásnak vesszük, és kapásból megsértődünk, amilyen a jelenlegi magyar mentalitásban dívik, akkor felállunk, és megpróbáljuk elhagyni a színháztermet – ahogy azt az akkori debreceni polgármester tette. A Budapesti Nemzeti Színház játszotta ezt a darabot, Valló Péter rendezte, egy lelkes olvasóm hívta el a polgármestert, aki mélyen felháborodott, és provokációnak vette a darabot.

 

Térey János fogadkozott: ha ezután regényt ír, nem versbe foglalja, hanem prózában. Mikorra várható ez?

 

Nem ígérek én már semmit. A Legkisebb Jégkorszakkal járom mostanában az országot, és néha egy-egy flekket írok ehhez a könyvhöz. Ez egy művészregény lesz, nem lesz benne magaspolitika, nem lesz gazdaság, nem lesz pénzvilág, majdnem kizárólag színészek, írók, rendezők bukkannak fel benne. Azért szeretem ezt a témakört, mert nem kell utánajárni. Ezt a világot jól ismerem, illetve, ha keresnem kell valamit, tudom, hol tegyem. Ez a jelen, a legjelenebb Magyarország.

 

E nagy opusok mellett mennyire fordul elő, hogy Térey János elhatározza: most verset, csakis verset írok?

 

A vers, az adatik. Nem is írtam az idén, nincs is tervben, de biztos, hogy még fogok írni.

 

Színművet felkérésre fordít, verset bizonyára valamilyen rezonancia alapján, nem?

 

Ugyanannyi örömöt találtam Szofoklész fordításában, mint néhány hozzám közelálló német szerző olvasásában. Van egy kelet-német származású költő, Durs Grünbein, aki klasszikus formákat használ. A Jelenkornál jelent meg kötete, én nem fordítottam, de annál lelkesebben olvastam. Nagy ösztönzés volt számomra, a maga nagy verses epikai vállalkozásával. Egyébként

a legjobban Puskint szerettem fordítani.

És amikor tavaly jártam Szentpéterváron, akkor az a tény, hogy én Puskin fordító vagyok, teljesen más fokát képezte a turistaságnak, nem látogatás volt, úgy vittek el a Puskin Múzeumba meg a Puskin Intézetbe, mint akinek személyes köze van a költőhöz. És ez így is van, pedig oroszul inkább csak felejtek, mint tanulok…

 

Más nyelveken jelennek meg Térey művek?

 

Ez egyelőre gyerekcipőben jár. Az Átkelés Budapesten novelláit most fordítja egy Párizsban élő műfordító, de a további tervek még csak remények. Megjelent könyvem németül és franciául, huszonvalahány nyelvre fordítottak tőlem verseket. Elszórtan, különböző színvonalon.

 

A nagy, monumentális Térey művekből semmit?

 

Ááá… azokól mindenki megijed. Ugyan a Nibelungról volt szó, hiszen a Mundruczó-féle rendezés járt Wiesbadenben, egy színvonalas fesztiválon, aztán ott is megállt a történet. Ha nincs egy színház, egy kiadó, aki megrendeli ezeket a műveket, soha nem születnek meg egy másik nyelven. Az idegen nyelveken megjelenő művek zöme nem lakossági szükségleteket elégít ki, hanem kiadóközi megegyezések eredménye. Ha én kiadok magyarul egy kortárs szlovén regényt, akkor a szlovén barátaim is lefordítanak és kiadnak egy magyar szerzőt. És akkor mi utazunk Ljubjanába, ők meg jönnek felolvasni Pestre. Én jobban szeretek művekkel foglalkozni, úgyhogy, ha valami történik velem külföldön, az szerencse dolga. Mostanában az oroszokkal van szerencsém. Immár a Kazamaták után egy másik drámámat, az Asztalizenét is lefordították, viszont ahhoz, hogy megjelenjen bárhol az ember könyve, ahhoz kell egy német meg egy francia entrée.

 

Tehát nem elegendő, ha Térey saját magát próbálja „menedzselni”?

 

Senki ne próbálja, az nagyon visszatetsző, ha bármelyikünk is magát, mint írót próbálná menedzselni. Minden érdemes szerző mellé kellene egy… hangmérnök, egy producer, meg egy menedzser. Van, aki mellé kinő egy iparág, és van, aki mellé nem. Én avval foglalkozom, hogy a könyveim megszülessenek, elvileg más dolgom nincsen ezen a Földön.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!