Nem szent számomra a saját szövegem
2016. 02. 25. 15:20Visszatérő vendége volt a váradi Törzsasztalnak, ezúttal A Legkisebb Jégkorszak című verses regényével. Beszélgetés Térey Jánosról, Térey Jánossal. Szilágyi Aladár interjújának első része.
Térey János író az Erdélyi Riport szerkesztőségében Fotók: Szűcs László
Egyezzünk meg egy olyan játékban, hogy úgy kezdjük a beszélgetést, mintha Te nem Te volnál. – Jó?
Jó… (Hosszan nevet.) Ilyen még úgy se volt…
Mondjuk azt, hogy egy olyan, Magyarországról idetévedt úriember vagy, aki jól tájékozott az irodalomban, Térey János munkásságát is alaposan ismeri. Persze, akármikor visszabújhatsz a saját bőrödbe!… A Térey-művek igen gazdag recepciója során megállapították az ítészek, hogy minden könyve világépítés. Vajon miért vált ez elsődlegessé, miért ez jellemző Téreyre?
Ha a lelki eredőit szemléljük, biztosan van benne valamiféle otthonteremtési igény. Térey 19 évesen szakadt ki a szülői házból. Akarta is, hogy így legyen, meg sorsszerű is volt, hogy így történt. A fiatalember debreceniként csöppent Pestre, ez az egyik dolog, a másik, amit többször elmondott: eredetileg építésznek készült. Úgy volt, hogy műszaki tanulmányokat folytat. Szerencsére, nem így sikerült.
Végeredményben a Térey-szövegekben – ha szükség van rá – nagyon sok, igényes „szakszerűség” is fellelhető, nemde?
Hát hogyne. Az a tárgy, ami felbukkan a könyveiben – mindig más –, a Paulusban például, a hackertársadalom, a számítógépes vírusok problematikája, a Protokollban a diplomácia, nagyon sok írásában orvosi környezet szerepel, legutóbbi regényében, A Legkisebb Jégkorszakban pedig rengeteg meteorológiai utalás… Engedelmeddel, hadd bújjak vissza a saját bőrömbe (mondja némi vidámsággal a hangjában): ilyenkor mindig valóban rendes, könyvtározó, utána olvasó író vagyok.
Tehát amikor az első motiváció bekattan, kezdenek kialakulni a témakörök, utána az építkezéshez szükséges tájékozódás következik?
Igen, ez állandó kutatómunkát igényel, pokolian fárasztó, de csak így lehet csinálni. Menet közben is bővítem, korrigálom a már megfogalmazottakat. Hadd éljek egy példával: írtam egy novelláskönyvet, Átkelés Budapesten címmel. Ez végig Budapesten játszódik, mindegyik novella színtere a főváros egy-egy kerülete, többnyire a külvárosokban. Amikor ezt a könyvet írtam, egyesével közöltem a novellákat, havonta, tárcaként az Élet és Irodalomban, először kijelöltem azt a városrészt, ahova elmegyek vizsgálódni. Korán keltem, reggel nyolctól késő délutánig jártam a kiszemelt kerületet. Megjelentem Rákospalotán vagy Óbudán, barangoltam, amerre a szem ellátott, és minden benyomást, ami ott ért, följegyeztem. Minden reggel úgy indultam útnak, mint egy bűnügyi detektív vagy egy oknyomozó újságíró, és általában estére egy történetem is lett. Nem azért, mert hallottam a villamoson, hanem azért, mert egy már meglévő, a fejemben formálódó történethez találtam egy hozzá illő helyszínt. Összeraktam, fejben.
Ez a folyamat oda-visszajáró inspiráció forrása lehetett számodra…
Igen. Egyébként mindig is lelkes városjáró voltam. Pestnek kevés olyan pontja van, ahol ne forgolódtam volna, de a Kárpát-medencét is igyekszem minden lehetséges módon megismerni, bár nem vagyok autós, de nagyon szeretek gyalogolni, ha nem is annyira, mint Petőfi Sándor…
Budapestet így megismerve, vannak-e kedvenc helyeid?
Minden hely, amiről ebben a könyvben írtam, kedvenc hely számomra. Sorolhatnám ítéletnapig.
Ehhez a világteremtéshez egy sajátos nyelv is szükségeltetik. Sokan a Térey könyvek méltatói közül megállapították, hogy az általa használt nyelv egyszerre hétköznapi, ugyanakkor költői magasságokban szállong, egyfajta ezoterikus jellege is van. Vajon ez az építkezés, a nyelvi munka hogyan folyik?
Azért nehéz erről beszélnem, mert mindez ösztönös. A nyelvem nem egy bizonyos koncepció nyomán jött létre, hanem így kezdtem el már fiatalon beszélni. Az első észrevételek szerint ez egy „férfias erőbeszéd” volt, egy szecessziós manírokat is mutató férfibeszéd, és belül – ahogy én megéltem – rengeteg törékenységet is takart, rengeteg feminin elemet. És nem én látom így, „kívülről” – úgyhogy nem én volnék a legjobb elemzője sem. Annyi biztos, hogy ahogy idősödik az ember, az egyszerűbb felé törekszik. Minél feljebb, minél tisztább legyen, minél közérthetőbb. Egyébként azt figyeltem meg, hogy
azóta egyre több olvasóm van, amióta néhány sallangot levetett a költészetem.
Azért, amit Térey János művel, nem nevezhető purizmusnak, nyelvi minimalizmusnak sem…
Nem, most sem nevezhető annak. Nem egy Beckett-i minimálirodalom. De olvasóként például Carver minimalizmusát nagyon szeretem, viszont nem tudok, nem is akarok úgy írni, mint ő.
Maga az a tény, hogy Térey prózája is „vers”, verse is „próza”, mindenféle poétikai igényen, eszközökön túl, egyfajta emelkedettséget is kínál ezeknek a szövegeknek, nem?
Nem tudom… Én pontos beszédre törekszem mindenhol, egyszerű, pontos magyar mondatokra, de a valóság megragadása gyakran több mondattal is jár. A műfaji problémák pedig nem foglalkoztatnak. Az, hogy miért lesz valami dráma, vers vagy próza, az majdnem érdektelen nálam. Egységes világról beszélhetünk, akkor is, ha nem írtam két „egyforma” könyvet soha. – Remélem…
Mégis, ez a „versbeszabottság” nem nehezíti meg a munkádat? Miben segít az, ha ezt műveled, és nem egyszerűen csak „prózázol”?
Történeteket írok, az mindegy, hogy milyen formában. Nem jelent számomra semmiféle nehézséget, az olvasóknak sem. Most a harmadik kiadására készülök a Jégkorszaknak, ez is azt bizonyítja, hogy nem riasztom el az olvasókat. Nekem így írni könnyebb, optikailag is, lelkileg is.
Könnyebb, hogyha versben írok.
Viszont fölismertem, hogy ami történhetett velem verses regényben, az mind megtörtént. Nem lesz negyedik verses regényem. Ezentúl, ha hosszú történetet írok, én is faltól falig prózában fogom tenni.
Talán az is hozzájárult az ilyesfajta versbe foglalt prózának a befogadásához, hogy belső ritmikát is kínált, a mondatritmusa sodró erejű volt, ami igazolta és elősegítette a recepciót. Nem?
De… De… (Elneveti magát.) Engem nem érdekel a műfajiság. A történetek érdekelnek, amiről szólnak ezek a könyvek.
Az író A Legkisebb Jégkorszak című könyvét dedikálja a váradi Törzsasztal est után
Vissza-visszatérő megoldásként gyakoriak Nálad a jelentésérintkezések, az egymástól távol álló dolgoknak az egymásba szövése, egymásnak ütköztetése. Erre nézvést konkrét utalást is találtam a Niebelung-lakóparkban: „Elválnak, összeérnek / A lélekteli részek, és bátor síktörések.” Erről a dologról hallhatnánk-e valamit?
Engem a megoldások technikai háttere nem foglalkoztat. (Megint elneveti magát.) Vannak olyan „nagy narratívák”, például Wagnernek az Istenek alkonya című műve, ami az én Niebelung lakóparkom hátterében áll, ott annak írtam meg egy mai változatát. Úgy, ahogy Isten adta mondanom, úgy mondtam el.
A szakmán túl, a visszajelzések alapján, az olvasók mennyire értik meg, mennyire teszik a magukévá ezeket a szövegeket?
Ez egy drámai költemény, egy színmű, négy évig játszotta a Krétakör Színház, Magyarország akkor legjobb társulata. Ha ez visszajelzés, akkor megerősítő, komoly bizonyítéka a kedvező fogadtatásnak. Értették, érteni vélték. A darabomnak van két fordítása, egy francia meg egy német, úgyhogy nem reménytelen a helyzet.
Javasolom, megint próbálj egy kicsit kibújni a saját bőrödből. Nemde, a Térey művekhez, mint sok más komoly irodalmi alkotáshoz, szükség van egyfajta olvasói stratégiára is?
Nem tudom… Passz…
Arra gondolok – s erre már Te is utaltál –, nem véletlen, hogy miként tagolod a mondataidat, hogy hová teszel vesszőt, pontot satöbbi, mert úgymond, a jobb megértés végett próbálod „lassítani” a olvasást, úgy, ahogy Te magad is teszed…
Így van. Ha ennyi kulturális utalással meg műveltséggel dolgozik az ember, akkor fontos, hogy az olvasója „lassan” olvassa. A versbe tördelés is ezt fejezi ki, erre szolgál. Sok rövid, tagolt magyar mondat juttatja el ezt a tömérdek információt az olvasóhoz.
Először csak verseket írtál néhány kötet erejéig. Miután több prózaköteted is megjelent, és a jól bevált, bejáratott Térey-féle lírai nyelv kialakult, volt, aki fölvetette, hogy fennállhat az önismétlés veszélye…
Az önismétlés valóban az egyik legnagyobb veszély! Az, hogy most itt beszélgetünk, huszonöt év írói tevékenységem után, azt jelenti, hogy ezt a veszélyt sikerült elkerülnöm. Óriási veszély, rengeteg kollégámat sújtja. Nagyon sok kortársamat nem tudom elolvasni – emiatt. Én az ellenkező utat ismerem: egyre több olvasóm lett az évek folyamán, és ők visszamenőleg is olvasnak engem. Ebből arra következtetek, hogy – szerencsére – nem egyforma könyveket írtam.
Hogyan működik mindez Téreynél, spontánul, ösztönösen, vagy következetesen vissza-vissza kell térnie a szövegeihez, hogy az önismétlés csapdáit elkerülje?
Hadd ne bújjak ki ismét magamból… Megmondom őszintén, azért nehéz erről beszélnem, mert technikailag képtelen vagyok ellenőrizni azt, amit írok, nem is az én dolgom, hanem a kritikusoké.
Állatira szeretek dolgozni, nagyon élvezem a munkát.
Egyre kevesebb időm jut rá, úgyhogy megbecsülöm azt a néhány órát. És mindig megjelenik előttem egy arc vagy egy történet. Mindig több történet van előttem, hogy pontosítsak. Most például foglalkoztat egy valaha megírandó regény meg egy színmű, amit a Jégkorszakból írnék, és fordítok is két drámát, amit mostanában fejezek be, egy Schillert meg egy Carlo Gozzit, ezek napi elfoglaltságot jelentenek. Különböző tárcákat is írok. Napilapba ritkán vállalok el valamit, alkalmi munkát soha nem. Arra törekszem, hogy amit megírok, az aztán egy könyvben is megtalálja a maga helyét.
Valaki kicövekelte azt, hogy a 2000-ben megjelent versköteted, a Drezda februárban jelentett váltást az életművedben.
Milyen szempontból?
Hogy az eddig jó bevált versvilágodat fejlesztetted, bővítetted tovább.
Igen… Ott illeszkedett be a magántörténet egy nagytörténetbe, jelesül a 20. század egyik nagy katasztrófatörténetébe: Drezda pusztulásába.
És a kétezres évek nagylélegzetű opusai ennek lettek a „folytatásai”?
Pontosan. Nem lett volna soha az első verses regényem, a Paulus, a Drezda-könyv nélkül. Amire emlékszem, mint hatás, egy német verses eposz, a Titanic pusztulása, Hans Magnus Enzensberger műve. Neki volt egy olyan konceptje, egységes elgondolás alapján kidolgozott munkája, arról beszél, ami a könyv címe is, s ösztönző minta volt számomra. Huszonévesen olvastam.
Egymás után jelentek meg ezek a monumentálisnak mondható, nagyepikai műveid – apropó, építészet –, ezeket az alkotásokat jól megalapozottan fel is kellett építeni, Nem hiszem, hogy eszedbe jutott valami, leírtad, megint eszedbe jutott valami, azt is leírtad – és így araszoltál előre, amíg el nem értél a végkifejletig?
Tömérdek jegyzettel, vázlattal meg térképpel dolgoztam világéletemben.
Minden, amit kiadok a kezemből, az a sokadik változata annak a bizonyos írásnak.
Átdolgozós és csiszolós író vagyok. Hosszú évek múlva képes vagyok belenyúlni akár egy versembe is, amit nagyon kevés kollegám tud megtenni. Nem szent számomra a saját szövegem – ez a lényeg. Lesz idén egy gyűjteményes verseskönyvem, abban is rengeteg átdolgozott, fiatalkori írás szerepel. Szabó Lőrincre elég gondolni: ő 43 évesen adta közre az összegyűjtött verseit, abban már olyan óriási kötetek is benne vannak, mint az 1932-es Te meg a világ, az első három könyvének a szövegéhez nagyon komolyan hozzányúlt. A barátai úgy érezték, hogy ez szentségtörés. Én azt gondolom, hogy nem az életrajz „igazsága” az elsődleges, hanem a szövegé. Minél pontosabb szöveget igyekszem kiadni a kezemből.
Ezeknek az utóbbi köteteidnek van egyfajta átfogó, enciklopédikus jellege is, miközben vissza-visszatérnek bennük a katasztrofizmus motívumai. Mindehhez viszont a szókincsednek is állandóan bővülnie kell…
Biztosan bővül, elvégre mindannyian társadalomban élünk. Akár egy országhatárt átlépve, már magunkra szedünk néhány új szót. Ezt nem tudom másképp jellemezni, mint az érés, a nevelődés folyamatát. Mindig ez foglalkoztatott, mint fiatal, kicsit bogaras, magának való kisfiút, mindig az olvasásba menekültem, az olvasás volt minden napom végén a korona. Úgyhogy ragadt rám a tudás. Érdekes módon, a nyelvek csak egy darabig, nagyon könnyen elkezdtem négy-öt nyelvet tanulni, de volt egy fázis, amikor leálltam. Nem így volt az egyéb szenvedélyekkel: így például, amikor a Nibelunggal vagy a Paulus idején a második világháborús hadtörténettel foglalkoztam, ott végigjártam az eltervezett utakat. A hadtörténet a Legkisebb Jégkorszakban is jelen van, az 1945. februári kitörés okán, amikor az SS-ek meg az oldalukon harcoló magyar csapatok kitörnek a Várból, át az oroszokon… Szóval, ez ragad, ez ragad rám. Amikor meg utazom a világban, akkor pedig eléggé alapos, kíváncsi gyalogos, természetjáró vagyok, egyedül is, családostul is, úgyhogy mozgékony embernek vallom magam – így, 45 évesen –, szerencsére.
Műveidben fontos szerepet kap, nagyon sok helyen megjelenik a zene.
Soha nem zenéltem, a gimnáziumi énekkar volt az utolsó zárt kör, ahol aktívan foglalkoztam vele, de nagyon szeretem a zenét. A jó zenét, mindenfélét. A budapesti Zeneakadémia életében tényleg egy új korszak köszöntött be, amióta felújították. Egész egyszerűen, mintha egy másik épületbe, egy másik valóságba lépnénk, templomi ünnepélyessége lett ennek az épületnek. Szebb, mint valaha, ráadásul a repertoárja is nagyon erős. Én viszont kisgyerekes apa lettem, nagyon ritkán jutok el, egy évben kétszer vagy háromszor, úgyhogy nagyon megbecsülöm ezeket az alkalmakat. Popkoncertre már nem járok, de van még néhány előadó, aki képes kimozdítani a komfortzónából, ott is. Viszont a tömeg, az nyomaszt.
Tehát fóbiád van a tömegektől?
Nem hívnám fóbiának, egyszerűen csak kerülöm. (Nevet.) Kerülöm a zsúfolt helyeket. A nagyvárosokat szeretem, de New Yorkban sem a Times Square a kedvenc helyem…
(Folytatjuk)
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
