Eco életmű, a racionalitás és a tolerancia védelmében

2016. 02. 27. 15:52

Umberto Eco igazi „akadémiai sztár” volt, akit nem csak kutatók, egyetemi emberek, hanem a legszélesebb körű közönség is szívesen olvasott. Terjedelmes és fontos életművet hagyott hátra. Kelemen János filozófussal, az Eco Visszhang kötet szerzőjével emlékeztünk a február 19-én elhunyt olasz íróra, gondolkodóra, publicistára. Parászka Boróka interjúja.

 

Umberto Eco és Kelemen János Budapesten a XIV. Nemzeközi Könyvvásáron

 

Umberto Eco-t világszerte gyászolják – ez természetes, hiszen rendkívül ismert, évtizedek óta olvassák, idézik, hivatkozzák műveit. Az viszont magyarázatra szorul, miért emlékeznek meg róla sokan „személyes” ismerősként? Honnan ez a bensőségesség, ragaszkodás hozzá?

 

Az elmúlt napokban pont erről gondolkodtam, miért tűnik nagyon sokaknak úgy, hogy személyes ismerősük volt Eco? Én 1970-ben valóban személyes ismeretséget kötöttem vele, akkor, amikor Budapesten járt. Az akkor még létező Magyar Televízióban készítettünk vele egy beszélgetést. Jó is lenne, ha előkerülne a nem létező archívumból ez az interjú. Akkor már jó páran pontosan tudtuk, hogy ki az az Eco. Elnézést, hogy visszavetítem a dolgokat, de szerintem azt is sejtettük, hogy mára ki lesz. Kivételes, elementáris ereje volt a személyének.

 

A személyének, az írásainak, vagy így együtt hatott, a személyiség és a művei?

 

Mind a kettő. Számomra a személy az emlék, de a munkássága a lényeg. Azért válhatott annyi embernek ismerőssé, mert hozzáférhető munkássága volt, és az életműve mögött ott volt a hozzáférhető személy. Ez ritka dolog. Néhány évvel a budapesti találkozásunk után Rómában jártam, és egyszer csak valaki, egy bár teraszáról, utánam szólt az utcán. Eco ismert fel és szólított le. Ilyen barátságos, figyelmes volt. Milánóba is meghívott. Többször voltam a vendége a hetvenes-nyolcvanas években. Az alatt is tartottuk a kapcsolatot, amíg a Római Magyar Akadémiát vezettem. Aztán ritkultak a találkozásaink, mert ismertebb lett, és egyre több helyen szerepelt a világban. Utoljára a 2007-es budapesti Könyvfesztiválon találkoztunk. A személyes kapcsolattól függetlenül is követtem a munkásságát, azon témái miatt, amelyekkel foglalkozott és foglalkoztam. Azt hiszem minden könyvét olvastam, bár ez hencegés, mert rengeteget írt.

 

Az író milánói otthonában mintegy harmincezer kötet sorakozik a polcokon

 

Úgy fogalmazott, hogy Noam Chomskyhoz hasonlóan Eco volt egyike azon kevés értelmiségieknek, akik még világhírnévre tudtak szert tenni az utóbbi évtizedekben. Miért és hogyan vált tekintéllyé, egy olyan korban, amikor az elit jelentése, szerepe átértelmeződik?

 

Chomsky és Eco ismertségét nemzetközi felmérések igazolják, ők azok, akiket a „leghatásosabbként” megneveznek. Tény, hogy az értelmiség szerepe háttérbe szorul, az írástudók árulása újra és újra eljön világszerte. Magyarországon is. Nem biztos, hogy az elit olyan „nagy szám”. Tíz-húsz évvel ezelőtt még használtuk a „mester-gondolkodó”, a „maitre penseur” kifejezést. Ilyen volt Sartre is. Ez a típus kihalt, ma nincsenek ilyen alkotók. Kérdés, hogy lehetséges-e ebben a széteső, kulturálisan hálistennek nagyon pluralista világban egy életmű révén a korszakot reprezentálni? Azért kérdezem magamtól, mert az utóbbi évtizedekben sokat foglalkoztam Danteval, és vele kapcsolatban világos, hogy ő hordozza a saját korszakát. Lehet, arról van szó, hogy

ezt a posztmodern világot valamiképpen az Eco munkássága reprezentálja.

Nem egyik, vagy másik munkája. Rengeteg mindennel foglalkozott, filozófiával, szemiotikával, irodalomelmélettel, irodalommal. Nem biztos, hogy bármely területnek ő volt a legjobbja. De az egész, így együtt képviseli a mi korunkat. Jelzi, milyen irányok nyílnak a humántudományokban, a filozófiában, a fikcióban.

 

Egyik tanulmányában azt állítja, Eco tette népszerűvé az „akadémiai bestseller” műfaját.

 

Kétség nem fért az akadémiai felkészültségéhez. A torinói egyetemen írta máig emlékezetes szakdolgozatát és doktori disszertációját, az Aquinói Tamás esztétikájáról szóló művét. Ez egy színtiszta tudományos munka, megfelel minden szempontból az akadémiai elvárásoknak. A mai napig megállja a helyét. De ezzel párhuzamosan elkezdett a médiában is dolgozni, először az olasz tévéhez került. Ott szembesült az új médiavilág születésével, és bele is tanult abba, hogyan kell tartani a kapcsolatot a legszélesebb közönséggel. És hozzájárult hatásához az is, hogy évtizedeken át írt publicisztikákat. Napszámosként dolgozott, az Espressoba hetente egy egész oldalt írt tele. Az utolsó anyaga is ott jelent meg, unokájához címezte. Egyszerre képviselte a tudományt, a közönséggel való bánás ügyességét. Mindehhez társult rettentően pozitív személyisége, minden allűr és fennköltség nélkül.

 

A széttartó értelmezések, jelenségek értelmezése során Eco nagy hangsúlyt fektetett a racionális keretek meghatározására. A racionalitás éppúgy kulcsfogalma volt, mint a tolerancia.

 

Köszönöm ezt a megjegyzést, mert ennek a kiváló értelmiséginek az életművében valóban ezek a legfontosabb fogalmak. Szétesőnek tűnik a világunk, amelyben egyre nagyobb teret nyer az irracionalizmus. Ő pedig történeti ismeretei révén tudta, hogyan kapcsolódik egymáshoz a racionalizmus és tolerancia. Látta, hogy az ésszerűség világunk vívmánya, és most fenyegetve van. Ha szabad patetikusan fogalmazni Eco életműve a racionalitás és a tolerancia védelméről szól. Amikor az utóbbi tíz-húsz évben felvette a kesztyűt és a hétköznapi fasizmusról, annak az antropológiai hátteréről írt, akkor is ezért dolgozott.

 

Mennyire volt részéről kockázatvállalás „felvenni a kesztyűt”?

 

Nem tudom megítélni, hogy személyét illetően mennyire volt ennek a tétje. Ami a munkásságát illeti, rendszeres gondolkodó volt, de olyan, aki a rendszer határait feszegeti, kutatja. Az elméleti munkáiban mindig erre a kettősségre összpontosított.

 

Az Eco utáni nemzedékeknek szintén vannak nagyon ismert karakterei. Itt van például a sokat idézett Houellebeque. Ő egészen másként van jelen a vitákban, mint Eco. Deklaratív, ha jól fogalmazok.

 

Eco egészen egyedi abban az értelemben, hogy abszolút tudatosan vesz részt a dialógusokban,

nagyon tudatosan képviselte az álláspontját, de nem deklaratív.

Nagyon sok mindenről írt Eco, sok olyasmiről is, ami nem érinti a világot. Olasz ügyekről, belpolitikáról, mindennapokról. Akármiről beszélt, szélesebb vagy szűkebb közönséget érintő dolgokról, mindig világosan tudtunkra adta az állásfoglalását, de nem nyilatkoztatott ki. Csodálatos, rövid érvei voltak.

 

Ha valaki, most tisztelgésként Eco emléke előtt úgy dönt, hogy újraolvassa a műveit, hogy induljon el az Eco szövegek erdejében?

 

Ha valaki újraolvasásra vállalkozik, akkor feltétlenül válassza el a tudós, a publicista és az irodalmár életművét. Érdemes a regényekkel kezdeni az újraolvasást. A Rózsa nevét, vagy A Foucault-ingát mondanám. A Rózsa neve középkori kontextusban teljesen a máról szól. A Foucault-ingában pedig az a dilemma, amiről az előbb beszélgettünk a ráció és irracionalizmus szembenállásáról. Én biztos, hogy újra fogom olvasni azt is. Aztán kéznél van a Prágai temető, legutóbb ezzel foglalkoztam. Érdemes a magyarra lefordított publicisztikai írásait is forgatni. Ezek a szövegek nem a mindennapi zsurnalizmus termékei, nagyon alapvető kérdéseket érintenek. Ajánlanám az Öt írás az erkölcsről című kötetet, a Martini bíborossal folytatott levelezését is… rengeteg újraolvasni való, szép szövegélmény van.

 

Kelemen János (Kassa, 1943. június 8.) Széchenyi-díjas magyar filozófus, filozófiatörténész, italianista, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A nyelvfilozófia, Dante Alighieri, valamint a modern olasz és angolszász filozófia neves kutatója. 2000 és 2008 között az ELTE Bölcsészettudományi Kar Filozófiai Intézetének igazgatója. 1990 és 1994 között a Római Magyar Akadémia igazgatója. Legutóbbi művei: Túl a nyelvfilozófián (szerk., 2014), The Rationalism of Georg Lukács (2014), Ex libris: Mesterek és tanítványok (2015).



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!