Negyvennyolcas epizódok 3.
 

Negyvennyolcas epizódok 3.

2015. 09. 29. 13:52

Dr. Hermann Róbert történész professzor – a vele készült interjú harmadik, záró részében – Szilágyi Aladár kérdéseire válaszolva, a Habsburgok trónfosztását és a Függetlenségi Nyilatkozat felemás fogadtatását vázolta fel, majd Görgei ötletét részletezte egy orosz cári herceg magyar trónra ültetésére vonatkozóan. Felidézték azoknak az aradi vértanúknak az alakját, akiket nem október 6-án, a tizenhárom tábornokkal együtt végeztek ki, beszélgetésük az emigráció történetére vonatkozó kutatások ismertetésével zárult.

 

Dr. Hermann Róbert történész Ludwig Hauk életrajzát írja

 

Amikor Debrecenben kimondták a függetlenséget, illetve kinyilatkoztatták a trónfosztást, nem ment simán. Napokba került, amíg az országgyűlésben Kossuth sajátos módon, közfelkiáltással kicsikarta azt. De továbbra is volt néhány fontos személyiség, aki bár kitartott a szabadságharc mellett, ellenezte ezt a döntést, vagy tartott attól, hogy veszélyes, tragikus következményekkel járó lépés. Tudtommal, maga Görgei Artúr sem volt elragadtatva tőle, Kazinczy Gábor is ellenezte, de talán Beöthy Ödön, Erdély kormánybiztosa sem lelkesedett érte.

 

Hogy Görgei véleménye egészen biztosan mi volt, azt nem tudjuk. Azért nem, mert a Kossuthtal folytatott megbeszéléséről nem maradt olyan megbízható forrásunk, ami alapján el tudjuk dönteni, hogy Kossuth egyáltalán miről tájékoztatta, és ha valóban határozottan tájékoztatta a szándékairól, akkor Görgei erről mit mondott. Kossuth azt állította a debreceni országgyűlés előtt, hogy a hadsereg teljes egyöntetűséggel támogatja a nyilatkozat kibocsátását. A történeti kutatás feltételezi, hogy ha mondott valamit a hadsereg vezetői, Görgei előtt, akkor annyit mondhatott, hogy az olmützi alkotmányra valamilyen módon válaszolni kell. A válasznyilatkozat nem feltétlenül jelentette volna a függetlenség és a trónfosztás kimondását, hiszen Ferenc József 48 decemberi trónra lépésére is válaszoltak, egy jogfenntartó jellegű nyilatkozattal. Itt is meg lehetett volna ugyanezt tenni. Az tény, hogy Görgeinek a korabeli megnyilvánulásai alapján semmi olyan nincs, ami arra utalna, hogy ő a Függetlenségi Nyilatkozat kibocsátásával vagy a trónfosztással ne értene egyet. Sőt, olyan, mintha nem is Kossuth, hanem Petőfi szájával beszélne. Az más kérdés, hogy amikor 49 májusában megérkeznek az első hírek a készülő orosz intervencióról, Görgei úgy látja, hogy Kossuth volt az, aki ezt kiprovokálta – ami tévedés, hiszen az oroszok jöttek volna anélkül is. Kétségtelen, hogy Görgeinek utólag egyre több fenntartása lett, ezért vetődött fel 49 június elején az a lehetőség is, hogy valami katonai hatalomátvétellel visszacsinálják az egészet. Hogy a magyar politikai elitnek pontosan mi volt a véleménye, azt azért nem tudjuk, mert egyrészt a függetlenség kimondásánál nem volt szavazás. A debreceni Nagytemplomban gyakorlatilag közfelkiáltással mondták ki. Utólag az egyik legsúlyosabb vétek volt a hadbíróság előtt, ha valaki bizonyíthatóan részt vett ezen az ülésen. Ezért aztán több képviselő azt állította, hogy ő nem fért be a templomba, mert az elébe törekedők kiszorították onnan – miközben a jegyzőkönyvben benne volt, hogy fölszólalt. Kazinczy Gábor (képünkön) például, aki valóban felszólalt a javaslat ellen, mondhatta azt, hogy ő ellenezte Kossuth indítványát, ily módon ő ki tudta magát mosni. Más is bizonygatta, hogy nem volt ott, vagy éppen beteg volt, és mindig akadt két-három ember, aki ezt tanúsította. Így az „ellenzők” száma jelentősen növekedett ahhoz képest, mint ahányan ténylegesen felszólaltak. Tény, hogy volt egy erős csoport, Kemény Zsigmond, Kovács Lajos, a már említett Kazinczy Gábor, Hunfalvy Pál, és így tovább, akik megkérdőjelezték a határozat célszerűségét.

 

Jókai Mór sem lelkesedett érte.

 

Ő akkoriban „csak” egy újságíró volt, igaz, még rátett néhány lapáttal április 24-e után a saját lapjában. Beöthy Ödön esete se teljesen egyértelmű, mert Hegyesi Márton ugyan azt írja, hogy Beöthy nem helyeselte ennek a nyilatkozatnak a kibocsátását, de ő éppen ezekben a napokban próbál meg eljutni Bukarestbe…

 

…hogy kapcsolatot teremtsen Törökországgal.

 

Az általam ismert, tőle származó okmányokban nyoma sincs annak, hogy fenntartásai lettek volna. Az elképzelhető, hogy nála is az történt, ami Görgei esetében: amint jött az orosz intervenció, abban a pillanatban ő is nagyobbnak látta a veszélyt. Például, 1849 júliusában, a szegedi országgyűlésen egyértelműen a kormányzattal, illetve Kossuthtal szemben foglal állást. Viszont az önkéntes száműzetésben a haláláig megbízhatóan működik.

 

 

Legyen orosz herceg a magyar király?

Egy gondolat erejéig térjük vissza Görgei személyére. Mennyire valóság, mennyire legenda: adott pillanatban kapcsolatba lépett magas rangú cári tisztekkel, hogy tárgyalásokba kezdjen, és felajánlotta volna a magyar koronát egy orosz hercegnek?

 

Ennek van valóságalapja. 1849. júliusában a nagy felvidéki visszavonulás idején az oroszok két alkalommal is megkeresték Görgeit. Előbb Rüdiger cári tábornok küldött neki levelet, a békés megegyezés lehetőségeiről érdeklődött, a másik egy orosz különítmény parancsnokának, Chruljov ezredes magánakciója volt. Ő a Görgei seregének követése közben túl közel került a magyarokhoz, és attól tartva, hogy elfogják a csapatával együtt, tárgyalásokat kezdeményezett, gondolván, hogy az idő alatt nem történik akció. Hogy ezek mennyire voltak komolyak vagy komolytalanok? Az ember utólag úgy látja, az oroszok Görgeit tartották a legveszélyesebb magyar hadvezérnek, és szerették volna a seregével együtt kikapcsolni őt. E tekintetben teljesen igazuk volt…

 

Az orosz levéltárakban van-e nyoma ezeknek az eseményeknek?

 

Van, persze, hogy van. Utólag nem lehet tudni, hogy Görgei mennyire bízott ezeknek a tárgyalásoknak a sikerében, de hát elég nagy baj volt ez a kétszázezer orosz katona. Úgy gondolta, van valami halvány remény arra, hogy éket verjenek az oroszok meg az osztrákok közé, vagy ha az előbbiek közvetíteni fognak valamilyen módon, azt meg kell próbálni. Ilyenre szokták mondani, hogy „a fuldokló ember még a borotvát is megfogja, ha feléje nyújtják a partról”. Ezért aztán Görgei reagált ezekre a felhívásokra. Az egyik ilyen válaszában – melyben az szerepelt, hogy a magyar hadsereg az 1848. áprilisi törvények eléréséért küzd, és addig nem teszi le a fegyvert, amíg az nincs biztosítva –, a válasza végén vetette papírra, hogy a saját megítélése szerint Magyarország jelenlegi helyzetében inkább fogadna el egy, az orosz uralkodóházból való koronás főt, mintsem Ferenc Józsefet ismerjék el királynak. Görgei a tárgyalások anyagát másolatban továbbította a kormánynak, és a kormány maga is úgy határozott, hogy folytatja a tárgyalásokat. Szemere Bertalan miniszterelnök és Batthyányi Kázmér külügyminiszter utaztak Görgei táborába. 1849. augusztus 10-én, az utolsó aradi minisztertanácson valóban született egy olyan döntés, hogy fel kell ajánlani a magyar koronát a cári család valamelyik tagjának vagy rokonának, a 48-as áprilisi alkotmány biztosítását előfeltételnek tekintve. Ez valóban a Görgei ötlete, kezdeményezése volt, maga a kormány is átvette. Az oroszok erről hallani sem akartak, hiszen a magyar hadsereg fegyverletételét akarták elérni. Utólag tudjuk, ez illúzió volt, de annyira válságos volt a katonai és politikai helyzet, hogy meg kellett próbálni. Az más kérdés, hogy miután a szabadságharc kudarcba fulladt, Kossuth és a követői Görgeit, Görgei és az ő követői Kossuthot vádolták illuzionizmussal és felelőtlenséggel – de hát ilyen válságos történeti helyzetekben máskor is megesett.

 

 

A legelső és a két utolsó vértanú

Pankotai születésű vagyok, már kamasz koromban sérelmeztem, hogy a történetírásban és a köztudatban is úgy maradt fenn, hogy „Világoson tették le a fegyvert”, holott nem úgy történt! Nem sikerült ezt a legendát eloszlatni, pedig Világoson nem írtak alá semmit, csupán tárgyaltak Bohus báró kastélyában. A fegyverletétel a Pankota és Csigérszőlős közötti malom környékén zajlott le. Az se ismert, hogy a legelső „aradi vértanú”, jóval a tizenhárom tábornok előtt, egy Pankotán elfogott ezredes, Ormai Norbert volt. Őt már augusztus 22-én felakasztatta Haynau az Arad melletti Csálai erdőben. S az sincs benne a köztudatban, hogy a tizenhárom vértanúval nem fejeződött be a kivégzések sora.

Igen, Kazinczy Lajos honvédezredest (képünkön), Kazinczy Ferenc fiát, aki csak augusztus 24-én tette le a fegyvert Zsibó térségében, közel három héttel a többiek után, október 25-én lőtték agyon az aradi vár sáncában. Lenkey János tábornokot nem végezték ki, mert megőrült, 1850. február 7-én halt meg az aradi börtönben.

 

Gondolom, Kazinczy életét eléggé feldolgozták, Ormairól viszont nem nagyon tudok…

 

Valami jó hírt végre kínálhatok én is: az egyik magyarországi kiadó az idén pályázott a Nemzeti Kulturális Alapnál az aradi vértanúk életrajzsorozata megírásának a programjával. Úgy tűnik, jövőre meglesz az Ormai életrajz, Süli Attila tollából, Kazinczyról Solymosi József készül egy monográfiával. Szeretnénk nem csak a tizenhármat, hanem mind a tizenhatot megírni.

 

Tehát a magyarokhoz csatlakozott bécsi forradalmár, Ludwig Hauk sem marad ki a sorozatból?

 

Haukot én fogom megírni. Már készítettem is róla egy nagy tanulmányt, a Katona Tamást ünneplő kötetbe, sikerült elég rendesen összeszednem a reá vonatkozó dokumentumokat. Őt 1850. február 19-én akasztották fel. Nagyon érdekes alakja a szabadságharc történetének. Katona Tamás, aki kiváló tanárom és barátom volt, Ludwig Hauk peranyagát – arra hivatkozva, hogy az más jellegű ügy volt – kihagyta az aradi vértanús kötetéből, de szegény Hauknak is tartozunk annyival, hogy egy tisztességes életrajzot jelentessünk meg róla.

Ormai, Lenkey és Hauk közös emléktáblája

 

Ő is tagja volt a német légiónak?

 

Nem, ő a bécsi forradalomban harcolt, 1848. novemberében sikerült átszöknie, aztán az erdélyi hadszíntérre küldték. Ő vetette fel azt a remek ötletet, hogy egy erdélyi szász légiót is kellene szervezni, amitől Csányi László akkori erdélyi kormánybiztos rosszul lett… Szerinte a szászokat le kéne csukni, nemhogy légiót szervezni belőlük. Aztán Bem bánsági hadjárata után egy ideig helyőrségi parancsnok volt, egyre-másra verte vissza a szerb támadásokat. Ludwig Hauk nem csupán a katonai teljesítménye miatt kapott halálbüntetést. Volt neki egy több folytatásban megjelent röpirata, Bécsben írta, de Magyarországon, a német nyelvű sajtóban jelentette meg. Az eredeti kéziratot magánál tartotta, és amikor letartóztatták 49 augusztusában, megtalálták nála. Ez annyira tiszteletlen volt – egyrészt a felséges uralkodóházzal, másrészt a császári udvarral és általában a császári hadsereggel szemben –, hogy Haynau ezt a bűnét is megbocsáthatatlannak tartotta. És annak ellenére, hogy 49 októberében nemzetközi nyomásra leállítják a politikai okokból végrehajtott kivégzéseket, Haukkal szemben Haynau „kivételezik”. Remélhetőleg néhány éven belül valamennyi aradi vértanúról lesz megbízható életrajzunk. Szakmabéliek írják, mert ez tényleg egy olyan adósság, amelyet a történetírásnak illett volna korábban pótolnia. Hadd tegyem hozzá: a rendszerváltás előtt azért is nehéz lett volna teljesíteni ezt a feladatot, mert a bécsi anyaghoz sokkal nehezebben férhettünk hozzá. És ezeknek az embereknek a katonai pályájára vonatkozó legfontosabb forrásai a bécsi levéltárakban kutathatók.

 

 

Az emigrácó történetéből

Kossuth Lajos fogadtatása New Yorkban. Korabeli illusztráció

 

Az emigráció kérdésköre eléggé elhanyagolt. Most megint hazabeszélek, egyetlen nevet mondok: Belényes születte, Kuné Gyula érdekes pályát futott be, tekintélyes újságíró lett az Egyesült Államokban. Az emigránsokkal foglakozott-e, foglalkozik-e valaki?

 

1945 előtt, illetve utána két nagy forráskiadvány volt erről. Az egyik Hajnal Istvánnak A Kossuth emigráció Törökországban című munkája, a másik pedig Jánossy Dénes műve, A Kossuth emigráció Angliában és Amerikában. Az utóbbi az 1849 és 52 közötti időszakot fedte le. Hajnalnak a forráskiadványa félbemaradt, 1849-cel véget ér. A törökországi internálásból való szabadulásig már nem írta meg, nem készült el maga a forráskiadvány sem. Utána egy Lukács Lajos nevű, „nem nagyon gusztusos” történész foglalkozott az emigrációval. Ő az első munkáját még Rákosi Mátyásnak ajánlotta, utána viszont a 60-as évektől kezdve Kossuthtal szemben egy hiperkritikus álláspontot képviselt. Gyakorlatilag az derül ki a munkáiból, ha valami jó történt az emigrációban, ahhoz Kossuthnak semmi köze nem volt. Nagyon sok, hasznos anyagot tárt fel, de szemléletileg ezekkel a munkákkal nehéz mit kezdeni. Azért, hogy egy pozitívumot említsek: feldolgozta az olaszországi magyar légió történetét, és a teljes névtárat közzétette. Utána hosszú szünet volt. Csorba László kivételével nem nagyon foglalkozott a témával senki. (Interjúsorozatunkat a hét folyamán éppen Csorba Lászlóval folytatjuk – szerk. megj.)

Garibaldi magyarjainak, Türr István tábornoknak, meg a többieknek, akik érdekes pályát futottak be, az élete még inkább sikertörténet. Most, az újabb időszakban, a fiatalabb nemzedékből hárman vannak, akik ezzel foglalkoznak. Csorba György, aki a törökországi emigrációt kutatja, hál’ istennek tud törökül is, tehát nem csak a magyar és a német levéltárakban forgolódik. Például ő állította össze az első névtárat azokról, akik tartósan az Oszmán Birodalomban maradtak. Egy debreceni kutató, Vida István Kornél, írt egy remek könyvet az amerikai polgárháborúban harcoló magyarokról, amelynek az az érdekessége, hogy bár a korábbi kutatásokban több ezres létszámok futottak, ő bebizonyította, hogy ezeket legalább tízzel kell elosztani… Ugyanis volt egy derék kutató, Ács Tivadar, aki írt egy könyvet A magyarok az észak-amerikai polgárháborúban címmel. Ő azoknál az alakulatoknál, ahol magyar volt a parancsnok, föltételezte, hogy mindenki magyar. Így jöttek ki akkora létszámok, hogy gyakorlatilag az egész Kossuth-emigrációt lefedték volna bizonyos időszakban. Azért is érdekes Vida István Kornél kutatása, mert a másik mítosz az volt, hogy valamennyi magyar – egyetlen kivétellel – az északiak oldalán, tehát a haladás oldalán állt. Most derült ki, hogy aki délen telepedett le, az nagy valószínűséggel a Konföderáció seregében harcolt. Arról az „egy magyarról” meg kiderült, hogy nem is volt magyar, csak azt állította magáról. Bécsben született cseh újságíró volt. Az olaszországi emigrációval kapcsolatban – szintén a debreceni egyetemről – Pete Lászlónak vannak nagyon érdekes, új kutatásai. Többek között ő írta meg a Garibaldi alatt szolgáló magyar parancsnokoknak az életrajzát. Alapvető probléma, hogy az emigrációnak hihetetlenül szétszórt a forrásanyaga. Csak a magyar levéltári fondokra nem lehet alapozni, végig kellene kutatni, megírni mindent, ami a francia, az olasz, az amerikai, a német, az angol levéltárakban található. Kossuth kis túlzással „ontotta magából” a leveleket: ha az ember betéved egy külföldi közgyűjteménybe, biztos, hogy legalább egy Kossuth-levelet találni fog. Akár Kazinczy Ferenc, időnként „fölkelt a sírjából”, és írt egy újabb levelet… Vannak olyan periódusai az emigrációnak, amelyekkel nem nagyon van mit kezdeni. Az 1853 és 56 közötti években nem sok minden történt a köreikben. Különben a magyar emigráció jelentősebb része, ha nem illeszkedett be teljesen a befogadó országba, ha nem lett, mondjuk, olasz tábornok, vagy sikeres amerikai vállalkozó, 1867-ben, a kiegyezés után vette a kalapját, és hazatelepült.

 

 

 

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!