Magyarország nem tudott kimaradni ebből a háborúból

2011. 10. 30. 18:23Az internetes fáma szerint nem véletlen, hogy Szakály Sándor egyik fõ kutatási témája a második világháború korszaka – valamiféle személyes érintettség alapján. Hogy is van ez?

Édesapám nagybátyja, nagyapámnak az öccse éles eszû fiatalember volt, a családban az elsõ lehetett volna, aki tanult emberré válik, hiszen beíratták Pápán a bencésekhez. De nem tudták tovább taníttatni, a harmadik gimnáziumi osztály befejezése után elment péksegédnek. 1919-es születésû volt, bevonult katonának, kikerült a második hadsereggel a frontra, és 1943. január 18-án eltûnt. Azóta se tudtuk meg, hogy eltûnése az azonnali halált jelentette, vagy hadifogságba esett. Az volt a családban a döntés, hogy ha fiúgyermek születik, kapja a Sándor nevet a nagybátyja emlékére. Ez is közrejátszott abban, hogy történészként a második világháborúval kezdtem foglalkozni. A megmaradt leveleibõl kiderült, hogy õ szeretett volna megmaradni katonának, pilóta lenni. Mellesleg nagyobbik fiam, aki most kapja a diplomáját közlekedésmérnöki karon, repülõ szakirányon végzett – ezt sorsszerûségnek is lehet tekinteni.

Engedje meg, hogy egy személyes vonatkozású kérdéssel folytassam beszélgetésünket. Arad-Hegyalján láttam meg a napvilágot, Pankotán, ahol Asbóth Oszkár is született. Ön írt egy kisebb tanulmányt a jeles feltalálóról és helikopterkonstruktõrrõl. Miként ítéli meg az õ jelentõségét?

Az akkori Technika címû folyóiratban jelent meg egy rövid írásom róla. A Hadtörténeti Levéltárban találtam egy anyagot Asbóth Oszkárral kapcsolatban, akirõl állandóan vitatkoztak a repülés- és technikatörténészek, hogy valóban fel tudott-e szállni az általa tervezett helikopter vagy sem. Asbóth és a helikopter elválaszthatatlanok egymástól. Minden mûszaki találmány létrejötténél sokaknak kell közremûködniük. Asbóth támogatást kért a kutatásaihoz a honvédelemtõl, hiszen az a haderõ fejlesztése szempontjából is fontos lett volna. Megbizonyosodtam arról, hogy ha nem is õ találta fel, de az õ tevékenysége jelentõs mértékben hozzájárult, hogy mûködõképes helikopter szülessen. A feljegyzések is azt bizonyítják, hogy az általa konstruált helikopter képes volt felszállni. Mintegy kuriózumként ugyanott, ugyanakkor írtam arról is, hogy egy pihent agyú nyugállományú csendõrgazdászati fõhadnagy a „folyamalattjárót” találta fel, és küldte el a tervrajzát Horthy Miklós kormányzónak azzal a javaslattal, hogy ilyet kellene konstruálni. Mert ez a víz alatt közlekedõ szerkentyû észrevétlenül le tudna úszni a Dunán, Budapestrõl a Fekete-tengerig, és mindent kikémlelhetne…

A nyolcvanas évek derekán kisebb botrány kerekedett a Hadtörténeti Levéltárban: a hadsereg megrótta az intézményt egyik ifjú munkatársa, Szakály Sándor „viselt dolgai” miatt. Mi volt ez?

1980-ban kerültem az akkor még Hadtörténelmi Intézet és Múzeum nevet viselõ intézménybe segédmunkatársként. Én szeretem a precíz dolgokat, és írogattam mindenféle apróságot az Élet és Irodalomba meg másfelé, hogy ez meg ez nem akkor történt, nem úgy történt, s így tovább. Ezek az írások a katonai elitrõl, a csendõrségrõl szóltak – az ilyesmi akkoriban nem volt kurrens tematika. Egyébként az intézmény vezetõi soha nem gátolták a munkámat, nem én voltam a kedvenc kolléga, de soha nem akadályozták a tevékenységemet. Megtörtént többször is, hogy szombaton megjelentettem az Élet és Irodalomban valamit, és hétfõn közölte a fõnököm: „szóltak a Honvédelmi Minisztériumtól, te megint írtál valamit”, olyankor a néphadsereg magazinjában, az Igaz Szóban az akkori fõszerkesztõ „kiszerkesztett”, hogy megint milyen nem helyénvaló dolgokat írtam.
1985-ben megjelent a Valóságban egy tanulmányom, ami egy fiatal történész számára fontos volt, hiszen a Valóság akkoriban mérvadó folyóiratnak számított, ott közöltem egy tanulmányt azzal a címmel, hogy A hadsereg és a zsidókérdés az ellenforradalmi Magyarországon. Emiatt egy névtelen följelentés érkezett, hogy én „antiszemita” vagyok. Úgymond, sok jó család most tudta meg, hogy a családjában zsidók is voltak… Attól kezdve minden írásomat be kellett mutatnom a fõnökeimnek, hogy eldöntsék: leadható vagy sem. Én egyébként semmi másról nem írtam, mint hogy 1944–45-ben a magyar katonai ellenállásban részt vevõk többsége azért került be a mozgalomba, mert sérelem érte származási okok miatt. 1939 és 1941 között emiatt került ki a honvédségbõl Sólyom László, Révai Kálmán, Tartsai Vilmos, és még lehetne a neveket sorolni. Az akkori törvények szerint ezek az emberek – függetlenül a tehetségüktõl, a képességeiktõl – nem futhattak be olyan katonai karriert, amilyet egyébként ténylegesen megtehettek volna. A törvények elõírták, hogy aki „nem tiszta keresztény”, az nem lehet ezredesnél magasabb rendfokozatú, nem szolgálhat a repülõknél, a páncélosoknál. Volt, aki azt mondta, ennek ellenére tovább szolgál, és volt, aki úgy érezte, kettétörik a karrierjét. Tartsai Vilmosról, akit a nyilasok kivégeztek 1944 decemberében, azt írta a felettese, Jány Gusztáv, az elsõ hadtest parancsnoka, hogy a fiatal vezérkari tisztek egyik legkiemelkedõbb képességû embere, s a honvédség érdeke megkívánná, hogy a szolgálatban megtartsák. De nem tartották meg. Ugyanakkor a sokszor méltán dicsért lófõ székely, vitéz Nagybaconi Nagy Vilmos kijelentette, hogy „elvi okokból sem támogatom, hogy a honvédségben zsidó származásúak megmaradjanak”. Miközben õ volt az, aki 1942–43-ban honvédelmi miniszterként határozottan kiállt a munkaszolgálatosok jogai és érdekei mellett.

Az ön munkásságának egyik pászmája, hogy bizonyos történelmi személyiségeknek a rehabilitálását vagy esetleg a róluk tudottak finomítását elvégzi. Hadd említsek hirtelen egy nevet: Gömbös Gyula. Mondana néhány szót vele kapcsolatosan?

Én úgy látom, hogy Gömbös Gyula, aki 1932-ben lett miniszterelnök, reformgondolkodású politikus volt. Meg akarta változtatni Magyarországot, egyféle „fehér” forradalmat is elképzelt, meg szerette volna erõsíteni a középosztályt az arisztokratákkal és a hagyományos politikai erõkkel szemben, és fiatal, friss erõket szándékozott bevinni a politizálásba. Az õ példaképe akkor Mussolini volt. A harmincas évek elején Mussolini Nyugat-Európában, Nagy-Britanniában és Franciaországban is elfogadott politikus volt. Nem a negyvenes évek, a második világháború Mussolinijáról van szó. Ekkor még „szalonképes” politikus volt. Szokták mondani: Mussolini elérte Olaszországban a lehetetlent: a vonatok akkor érkeztek és akkor indultak, amikor kiírták. Gömbös is valami olyasmit akart, hiszen a magyar társadalom valóban anakronisztikusan avítt volt a harmincas évek Európájában. Õ egy sajátos evolúciós folyamatot képzelt el. Azt mondta, cseréljük le az ötven–hatvan évesek korosztályát, jöjjenek a harminc–harmincöt éves fiatalok, akiket bevitt a politikába. Sokakat a honvédség kötelékébõl válogatott, fiatal õrnagyokat, alezredeseket, olyan személyeket, akik mûszaki vagy gazdasági téren elismert szakembernek számítottak, s akik a különbözõ minisztériumokban államtitkári beosztásba kerültek. Én azt gondolom, hogy amit Gömbösrõl Magyarországon a hatvanas években állítottak, hogy totális fasiszta diktatúrát akart megvalósítani, nem felel meg a valóságnak. Gömbös Ernõvel, Gömbös Gyula fiával sokszor beszélgettem, Klagenfurtban élt emigrációban. Nem ugyanaz volt a világnézetünk, de tiszteltem a következetességéért. Õ azt mondta: „Apámnak volt egy nagy hibája: soha nem volt alkalmas és hajlamos arra, hogy a kormányzóval szembeforduljon.” Úgy is fogalmazhatnék, alkalmatlannak bizonyult arra, hogy Horthyt eltávolítsa. Õ egy modernebb Magyarországot szeretett volna, amire a társadalom nagy részében megvolt az igény. Nem véletlen, hogy Gömbös próbálkozott a népi írókkal, a különbözõ értelmiségi csoportokkal megállapodásra jutni. Azt hiszem, Gömbös Gyulát a vele alaposabban foglalkozó kollégák kezdik a helyére tenni. Az a baj, hogy 1945 után a magyar történetírásba gyakorlatilag csak olyan sztereotípiák kerültek be, amiket a kommunista párt diktált, azoknak megfelelõen lehetett megítélni a dolgokat. Vannak idõsebb kollégák, akik már a hetvenes–nyolcvanas években is másképp írtak, de nem ez maradt meg az emberekben. Valamit könnyû bevinni a köztudatba, és ha kiderül, hogy az nem úgy volt, onnét kiirtani rettenetesen nehéz. Nekünk történészeknek – köztük nekem is – ebben van feladatunk. Például ha egy katonai vezetõrõl kiderül, hogy nem követett el bûncselekményt, s mégis halálra ítélték, akkor ki kell mondanunk, hogy nem volt bûnös. A történész és a társadalom attól még nevezheti õt a magyar történelem negatív vagy pozitív hõsének, de nem állíthatja azt róla, hogy bûncselekményt követett el, mert a bûn és a politikai felelõsség nem ugyanazt a kategóriát jelentik.

Az elõzõ negyven-ötven évben nem lehetett úgy megírni a dolgokat, ahogy történtek, vagy torzítva jelentek meg, vagy hallgattak róluk. Ilyen volt a Sztálin és Hitler közötti, Molotov–Ribbentrop-paktumnak nevezett egyezmény. Egyáltalán mikor lehetett hozzáférni az ezzel kapcsolatos dokumentumokhoz?

A szovjet befolyás alatt álló országokban nem lehetett beszélni arról, hogy létezett egy Molotov–Ribbentrop-paktum, s hogy milyen tartalommal. Persze, a történészeink olvasták németül, angolul a dokumentumokat, amelyek Nyugaton megjelentek. Az 1980-as évek elején, az akkor friss szellemû és népszerû História folyóiratban közölték le elõször a paktum szövegét. Addig azt állították, hogy a Szovjetunió kötött egy megállapodást Németországgal, hogy ezzel elodázza a háborút, és föl tudjon rá készülni. De hogy az egyezmény arról szólt, hogy Lengyelországot miként osztják fel, ki mit fog tenni – errõl nem esett szó. Nemrég a Rubicon folyóiratban Ungváry Krisztián részletesen megírta a Molotov–Ribbentrop-paktum történetét, elõzményeivel, hatásaival együtt, ez abszolút korrekt, a történelmi tényeket feltáró tanulmány. Manapság a paktum kérdése egyértelmû és tiszta: Németország és a Szovjetunió megegyeztek az érdekszférák felosztásában. Gondoljunk az akkori Romániára, amely sajátos helyzetbe került. A Szovjetunió érvényesíthette az érdekeit, és négynapos határidõt adott Romániának, hogy a területeket ürítsék ki, Németország megtámadta Lengyelországot, alig két héttel késõbb a Szovjetunió is. És ami érdekes: Franciaország és Anglia csak Németországnak üzent hadat Lengyelország miatt, a Szovjetuniónak nem.

Apropó, Lengyelország. Mi motiválta a hagyományos történelmi szimpátián túl, hogy Magyarország befogadja a lengyel menekülteket, amiért Hitler neheztelt is Magyarországra?

Magyarország nem kívánt szembeszállni Németországgal, hiszen pontosan tudta, hogy az elsõ visszacsatolás sikere, Felvidék visszatérte, vagy Kárpátaljáé, Németországnak és részben Olaszországnak köszönhetõ. De amikor a németek részérõl jelzés érkezett arra, hogy a lengyeleket meg fogják támadni, akkor a magyar politikai vezetés – már Teleki Pál miniszterelnök – kijelentette: Németország ne számoljon azzal, hogy Magyarország bármilyen formában tevékenyen részt venne a megszállásban. A friss szlovák állam, a nemrégiben létrejött Szlovák Köztársaság csatlakozott ehhez a támadáshoz. Meg szoktunk feledkezni arról, hogy nemcsak Németország és a Szovjetunió, hanem a szlovák állam is megtámadta Lengyelországot. Viszont Magyarország azt mondta, semleges álláspontra helyezkedik ebben a kérdésben. Vitatkozni szoktunk azon, hogy amikor Magyarország elutasította, hogy magyar területen német katonai szerelvények haladjanak át, akkor ez mennyire komoly döntés volt, hiszen késõbb mégis áthaladhattak. De nem ez a dolog lényege, hanem az, hogy Magyarország megnyitotta a lengyel menekültek elõtt a határt, és befogadta õket. 1944. március 19-ig, a német megszállásig, Magyarországon lengyel gimnázium mûködött, a lengyel menekültek énekelhették a himnuszukat, felhúzhatták a lengyel zászlót Balatonbogláron. A hagyományos jó kapcsolatokon túl volt egy olyan elképzelés is, hogy létre lehetne hozni egy Varsó–Budapest–Belgrád tengelyt, ami sajátos helyzetet teremthetne a térségben.

Apropó, Belgrád. Amikor már a Délvidék került sorra, megváltozott a helyzet. Magyarország kényszerült-e arra, hogy ebbe a kalandba belemenjen, vagy a magyar revíziós törekvéseknek is volt közük a fejleményekhez?

Az a magyar politikus a két világháború közötti Magyarországon, aki nem tartotta politikája egyik alapelemének a revíziót, politikailag halott volt. Telekit én reálpolitikusnak tekintem, aki megpróbált egyensúlyozni a német–olasz szövetség és a brit birodalom között, az amerikaiak még nem léptek fel, a franciák kevésbé avatkoztak bele. Magyarország úgy próbálta meg érvényesíteni revíziós követeléseit, hogy a brit érdekeket ne sértse, legyen valamelyes brit elfogadottsága is. Amikor a második bécsi döntés után Magyarország visszakapja a Romániához csatolt területek közel ötven százalékát, akkor Teleki Pál nem igazán boldog. Nem azért, mert ötvenvalahányezer négyzetkilométer Romániáé maradt, hanem mert Magyarországnak nem sikerült a revíziót önerõbõl megvalósítania. Teleki úgy szerette volna, hogy ne nagyon kelljen német–olasz támogatást igénybe venni, s hogy a britek is fogadják el a döntést. Ugyanis az elsõ bécsi döntésnél Nagy-Britannia és Franciaország kijelentette, hogy õk nem vesznek részt benne, de tudomásul vették, és elfogadták. Ezt követõen Magyarország és Jugoszlávia között aláírtak egy barátsági szerzõdést, amit hangzatosan „örök barátsági szerzõdés”-nek neveztek, merthogy minden nemzetközi szerzõdés úgy kezdõdött, hogy „örök béke és barátság álljon fenn a szerzõdõ felek között”. Ez a dokumentum semmiben nem különbözött a többitõl, ez a szöveg egyetlen lapon elfért azzal a kitétellel együtt, hogy „a szerzõdõ felek a vitás kérdéseket tárgyalásos úton rendezik”. És a brit diplomácia úgy vélte: ha Magyarország ezt a szerzõdést meg tudja kötni a jugoszlávokkal, az azt jelenti, hogy van önálló cselekvési képessége. A németeknek azért tetszett az ötlet, mert azt gondolták, Magyarországon keresztül lehet majd befolyásolni Jugoszláviát. Tehát sajátos helyzet alakult ki. Ekkor jött az a probléma, hogy bár Jugoszlávia politikai nyomás hatására csatlakozott a háromhatalmi megállapodáshoz 1941 márciusában, de mire a kormánydelegáció, amely aláírta a szerzõdést Bécsben, hazaért, már új hatalom volt Belgrádban. Az angol és a szovjet titkosszolgálat is besegített abba, hogy így legyen. Ekkor Hitler dönt: „rendet” kell teremteni a térségben. S itt a nagy probléma: nem akadt egyetlen olyan magyar államférfi 1941 áprilisában, aki kijelentette volna, hogy Magyarország nem tart igényt a Jugoszláviához csatolt területekre, mi nem akarunk ebbe beleavatkozni. Teleki Pál érezte, hogy lehetõséget kap az ország, hiszen húsz éven keresztül azt mondtuk, szeretnénk visszakapni mindent. A propagandában „mindent vissza” volt, a reálpolitikusok azt gondolták, hogy jó lenne, ha legalább a tömbmagyarság vagy csak az etnikai határok alapján rendeznék a határokat. Negyvenegyben nem volt olyan politikus, aki azt mondta volna, hogy nem akarjuk a Délvidéket vagy legalábbis egy részét visszakapni. Teleki Pál nem tudta föloldani ezt a problémát. Legyünk õszinték: minden szerzõdés addig van érvényben, amíg a szerzõdõ felek közötti erõviszony meg nem változik. Egy legyõzött ország, amelyikkel mindent megcsinálnak, és húsz év múlva kétszer olyan erõs lesz, mint az addigi legyõzõje, nem fogja elviselni, hogy a területét ne szerezze vissza. A magyar politika úgy vélte, itt a lehetõség a visszaszerzésére azoknak a területeknek, amelyek ezer évig Magyarország részét képezték.

A történelem nem operál olyan fogalmakkal, hogy „mi lett volna, ha”. Mégis megkérdezem: lett volna Magyarországnak lehetõsége arra, hogy ne sodródjon bele a második világháborúba?

Magyarország abban a helyzetben nem tudott volna kimaradni a háborúból. Azt talán el lehetett volna idõben érni, hogy nem 1941. július 27-én lép hadba a Szovjetunió ellen, hanem augusztusban vagy szeptemberben. Vagy ha nagy szerencsénk van, akkor csak decemberben, amikor már a Vörös Hadsereg a Moszkva elõtti csatában jelentõs eredményt ért el a Wehrmachttal szemben. És van még egy dolog, amirõl meg szoktunk feledkezni, nekem ez kicsit vesszõparipám is: 1941-ben a Szovjetuniót megtámadó Németország kapcsán az akkori közvélemény úgy vélekedett, hogy egy gyors német siker következik be, hiszen addig mindent elért pillanatok alatt. És ami nagyon fontos: a német támadással egyidejûleg Románia, nem sokkal késõbb Szlovákia is a németek oldalán masírozott a Szovjetunió ellen. Akkor általános vélekedés volt, hogy lesz egy gyors lefolyású háború, a románok és a szlovákok a németek oldalán gyõznek, s ha Magyarország semleges marad, Hitler újra fogja húzni a határokat. Akkor vajon Magyarországnak lesz-e arra ereje, hogy megõrizze az addig visszakapott területeket? Megítélésem szerint Magyarország nem azért csatlakozott a szovjetek elleni háborúhoz, hogy „az õshazát keressük, és gyarmatokat szerezzünk”, hanem azért, hogy ne legyünk rosszabb helyzetben a németek elõtt, mint a szlovákok vagy a románok. A korabeli rendkívüli minisztertanácsi ülésrõl két hamisított jegyzõkönyv maradt fönn, tehát eredetit nem ismerünk, de mindkettõben ugyanaz benne van, nevezetesen az, hogy Bárdossy László miniszterelnök, külügyminiszter azt mondja: „Kéretik a honvédelmi miniszter úr, hogy limitált erõk vétessenek igénybe.” Tehát a magyar részvétel a hadmûveletekben jelképes legyen. A politika elképzelése szerint minél komolyabb katonai erõt meg kell tartani, hogy a háború végén, ha valami adódik, a szomszédainkkal másképp tudjunk bánni. Ami a hadüzenetet illeti, azt hangoztatták, hogy Bárdossy törvénytelenséget követett el. Ez nem igaz. Bárdossy és az államfõ, Horthy az akkor érvényes törvények szerint járt el. Azon lehet vitatkozni, hogy Kassán szovjet támadás volt-e vagy sem, helyes volt-e a magyar lépés vagy nem. De az akkori felfogás szerint a Szovjetunió támadta meg Magyarországot, és Magyarország erre reagált. Az 1920. évi elsõ, illetve tizenhetedik törvénycikk az államfõnek biztosítja azt a jogot, hogy az országot ért támadás vagy közvetlen fenyegetõ helyzet esetén a hadsereg csapatait az ország határain kívül bevetheti, s ehhez utólagosan kell kikérni a nemzetgyûlés és a kormány hozzájárulását. Bárdossy maga is azt mondja, hogy õ a politikai felelõsséget vállalja, de törvénytelenséget nem követett el. Én ebben igazat adok neki. Ez még nem jelenti azt, hogy a magyar történetírásban, közgondolkodásban nem lehetne azt mondani, hogy „én nem szeretem Bárdossy Lászlót, és amit tett, az az ország kárára szolgált”. De nem lehet azt mondani rá, hogy amiért õt fölakasztották, azért az ügyét nem lehet elõvenni.

Sokszor újraforgatott téma a második hadsereg kérdése. Elkerülhetetlen volt a tragédia, nem lehetett volna jobban felkészülni?

Nagyon lényeges 1941 decemberében a Wehrmacht megtorpanása Moszkva alatt. Ez az a pillanat, amikor a német politikai és katonai vezetés számára minden szövetséges ország katonai és gazdasági potenciálja felértékelõdik, és minden szem gabonára, minden liter nyersanyagra és minden katonára szüksége van. Szombathelyi Ferenc, amikor 1942 januárjában Keitel tábornagy Budapestre érkezik és folynak a tárgyalások, azt hangoztatja, hogy a magyar honvédség nincsen felkészülve arra, hogy ilyen léptékû háborúban ekkora erõvel vegyen részt. Az õ meglátása szerint 1943, de inkább 1944 volna az az idõpont, amikor a magyar honvédség már olyan felkészültségû, olyan fegyverzettel bír, amit a Szovjetunió ellen is be lehet vetni. A németek ezt nem hajlandók elfogadni. Nagyon kemény hangnemben zajlanak a tárgyalások, Keitel feljegyzései szerint szinte üvöltözés tör ki kettejük között. A magyar politikai vezetés megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a németek a teljes magyar haderõ frontra küldését követelik. A kérdés az, hogy sikernek számít-e, hogy a teljes magyar haderõnek csupán egyharmadát bocsátják a németek rendelkezésére, vagy kudarcnak. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a németek azt ígérik, ezt a haderõt haditechnikai tekintetben, ha nem is a Wehrmacht szintjére emelik, de kiegészítik, és a hiányokat pótolják. Elsõsorban páncélosokkal, páncélelhárító fegyverekkel látják el. Nem dõlt el a tárgyalásokon, és a magyar vezetés nem tudta, hogy haderejét mire akarják fölhasználni; ha ugyanolyan megszálló feladatra, mint amilyenre a már kint lévõ csapattesteket a front mögött, akkor ez nem lett volna probléma. De kiderült, hogy a hiányok pótlására ugyanúgy vetik be, mintha egy német haderõ lenne, annak a létszámával, fegyverzetével, felszerelésével. És azt kell mondanom, hogy a második magyar hadsereg 1942 nyarán, kora õszén nem teljesít rosszul. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy parancsnoka, Jány Gusztáv rendszeresen jelenti azokat a gondokat, amelyekkel szembesül. S amikor 1942 õszén Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, akivel együtt végeztek a katonai akadémián, kint van, õt, a jó barátját kéri, hogy a kormányzónak jelezze: Jány kérelmezi a fölmentését, ilyen körülmények között nem tudja vállalni a felelõsséget a hadseregért. Nagy Vilmos elõ se meri terjeszteni a kérelmét. Egyébként az a hadsereg, amelyik papíron a második volt, nevében megmaradt, de különbözõ megfontolásokból összetételét tekintve egy másik hadsereg ment ki. Az volt az elgondolás, hogy az ország területét egységesen kell megterhelni, ne legyen az, hogy csak Somogyból vagy Biharból vonulnak be a katonák. Az volt a kormányzói kérelem, hogy a román határtól ne vonjanak el erõket, mert soha nem lehet tudni, hogy Erdély ügyében nem lesz-e konfliktus a két állam között.

Ami Horthyék balul sikerült kiugrási kísérletét illeti, ezzel kapcsolatban merültek-e fel újabb szempontok?

Egy példával szeretném illusztrálni, mennyire nehéz erre a kérdésre válaszolni. Münchenben mûködött a Magyar Intézet, amelyet egykori magyar irodalmárok és történészek hoztak létre, a müncheni egyetemmel együtt. Ott hagyatékokat is gyûjtöttek. 1990-ben kaptam lehetõséget arra, hogy ott egy hónapot eltölthessek, és megnéztem három katonai vezetõ levelezését. Mindannyian fontos beosztásban vannak 1944. október 15-én: Henyei Gusztáv külügyminiszter, Lakatos Géza miniszterelnök, Lengyel Béla hadtestparancsnok. Õk az emigrációban október 15-rõl váltanak egymással levelet. A harmadik vagy negyedik levélváltás után olyan mértékben összevesznek, hogy már-már becsületsértõ kifejezéseket vágnak egymás fejéhez. Nem az volt, nem úgy volt, nem az történt. Azt gondolom, hogy alapvetõen új dolgok nem kerültek elõ, nem is hiszem, hogy nagyon át lehet értelmezni a történtek megítélését. A kiugrási kísérlet elõkészítetlen volt és felületes. Egyrészt az államfõnek és a hadseregnek a kapcsolata jelentõsen meglazult, másrészt egy kiugrást nem lehet rádiószózattal elintézni. Fõleg nem úgy, hogy a katonai vezetés egy része nincs is beavatva. Vörös Jánosról azt tartották, a németekhez közelebb állt, ezért õt nem kéne beavatni. No de a vezérkar fõnöke kulcsfigura, õ az, aki parancsot adhat a hadseregnek. Vattay Antal lehetett jó fõhadsegéd és a kormányzó bizalmi embere, de hiába telefonál, hogy ez történjen, nem hajtják végre, mert nem ez a rendje a dolgoknak. Ha valakit katonaként arra nevelnek, hogy parancsra kell valamit teljesíteni, és elhangzik a rádióban egy felhívás, akkor arra – elnézést a kifejezésért – normális katona nem reagál. Az egyik hadsereg parancsnokát nem avatják be, mondván, hogy az olyan németbarát-féle. Miklós Béla pedig nem avatja be a saját szûkebb törzsét arra nézvést, hogyha elhangzik ez a parancs, akkor mi a feladat. Sokat beszélgettem az elsõ hadsereg vezérkari fõnökével, Kéri Kálmánnal, aki nagyatyai jó barátom volt. Õ vetette föl: várta, hogy azt mondják meg, mi a hadsereg feladata. Mert az nem hangzott el, hogy át kell állni az oroszokhoz, szembe kell szállni a németekkel, meg kell nyitni ellenük a frontot, semmi ilyesmi nem történt. És amikor õ fölhívja a kormányzóságot, hogy onnan kapjon információt, mert a vezérkarnál kikapcsolják, akkor azt mondja egy vezérkari ezredes, hogy adom a Vattay kegyelmes urat, aki azt mondja: „Kérlek, mi most nem állunk le, mert már zajlanak az események.” A kormányzó, egy 19. században felnõtt – ma azt mondanók: szocializálódott – személyként gyaníthatóan úgy vélte, ha õ azt mondaná, hogy emberek, most más van, akkor az emberek úgy gondolkodnak. Nem biztos, hogy úgy gondolkodtak, nem is lehet egy haderõt így megfordítani. Gondoljunk bele: húsz éven keresztül a szovjetekkel áll szemben, s az elfoglalt magyar területekrõl nem olyan hírek jöttek, hogy ezek az emberek a kultúrát, a jólétet hozzák magukkal. A tisztikar egy része tudja, mi történt a lengyel tisztekkel Katynban, s nincsenek határozott és meghatározó parancsok.

Sztálingrád után Budapest volt az a nagyváros, amelyik a leghosszabb ideig állt ostrom alatt. Hitler áldozatul dobta Budapestet, hogy Bécset mentse?

Hitler nem arra gondolt, hogy ha majd Budapest elesik, akkor Bécs is elvész. A németek abban reménykedtek, hogy talán Budapest egy olyan pont, ahol a szovjeteket meg lehet állítani. És ha nemcsak az ostrom ötven-egynéhány napját vesszük, hanem az egész hadmûveletet, ami október második felétõl kezdõdött, s elhúzódott februárig, akkor ez valóban nagy teljesítmény. Az akkori magyar politikai vezetés, a nyilas-hungarista hatalom sem akarta Budapestet föláldozni. Szálasi sem azt szerette volna, hogy szétlõjék Budapestet. Nyilván, Hitler azt remélte, hogy itt még van valami keresnivalója a német hadseregnek. Azt mondta, itt lesz az a pont, ahol az oroszokat megállítjuk, és utána megindulunk. Ez nem következett be. Bécs esetében már nem rendelkezett olyan haderõvel, amivel tovább lehetett volna védeni.

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!