Liberalizmus és autonómia

2011. 07. 26. 13:49Alig húsz ember jelent meg a szabadelvűek kerekasztal-beszélgetésén, beleértve az előadókat is: a kör elnökét, Bognár Zoltán politológust és autonómiaszakértőt, alelnökeit, Egyed Péter filozófust, Magyari Nándor László szociológust, valamint Bíró Béla publicistát.
„Miért vagyunk ilyen kevesen?” – ezzel a kérdéssel nyitott Bíró, miután körültekintett a teremben. Nemcsak itt, hanem akár Nyugat-Európában is azzal a jelenséggel szembesülünk, hogy a liberalizmus fogalma kevesebb embert vonz, mint a jobb- vagy baloldali eszmék, annak ellenére, hogy ez a politikai ideológia a szabadság fogalmát hirdeti. A felvetett kérdésre Bíró szerint az a felelet, hogy a liberalizmus fogalmát ahhoz a neoliberális gazdasághoz kapcsolták, amelynek törekvései az utóbbi években zsákutcának bizonyultak. Az Amerikai Egyesült Államokban a nyakló nélküli, gátlástalan szabad versenyre épülő gazdasági rendszert kiterjesztették a társadalomra, megpróbálván bizonyítani, hogy valójában semmiféle kötöttségre nincs szükség. Az irányzatnak természettudományos hátteret adtak, a modern biológia egyik úttörője, a brit Richard Dawkins Az önző gén című könyvében azt állította, hogy az evolúció során azok az egyedek a túlélők, amelyek erősebbek, rámenősebbek. Bíró szerint ezt az állítást jelentős biológusok tucatjai helytelennek minősítették később, mondván, maga Darwin is azt jelentette ki, hogy az intelligencia, az alkalmazkodóképesség számít a biológiában. (Megjegyzendő, hogy Dawkins az emberi társadalomban igen fontosnak és a legtöbb állatfajtól eltérő tulajdonságnak tartja az empátiát, amely szerinte az evolúció újabb eszköze.)

Irracionális kényszerek. A 19. században a természettudományos magyarázatok hátszelével próbálták összekötni a liberalizmust és az individualizmust. Isaiah Berlin orosz származású gondolkodó később megállapította, hogy a szabadság negatív adottság, s akkor vagyunk szabadok, ha vissza tudjuk utasítani a hagyomány szentesítette irracionális kényszereket, és ésszerű szabályoknak engedelmeskedünk. Ehhez azonban a demokrácia intézményeire, a többség beleegyezésére van szükség – ezzel már kitűnik, hogy az individualizmus, merthogy közösségre mégiscsak szüksége van, a kollektivizmussal karöltve képtelenség.
Bíró fejtegetései az autonómia kérdéséig vezettek. Véleménye szerint az autonómia az individualizmus és a kollektivizmus tökéletes megnyilvánulási formája, a megvalósításához viszont szükség van azokra az egyeztetésekre, amelyek által a felmutatott elképzelések kiállják a vétó próbáját. Ehhez arra van szükség, hogy a magyarok és románok egyaránt megértsék, hogy a helyi román közösséggel nem szabad úgy bánni egy autonóm területen, ahogy jelenleg a magyarságot kezeli az állam.

Pulzuson az ujjunk. Egyed Péter (képünkön) egy alkalommal egyik ismerősét – akinek a nevét nem árulta el, csak azt, hogy az újonnan alakuló erdélyi magyar párt vezető képviselője – arról kérdezte meg, hogy amikor az autonómiáról beszél a székely embereknek, akkor tulajdonképpen mit mond nekik, mit képvisel a kifejezéssel húsz év tranzíció és ötven év kollektivizmus után. „Semmit nem kell nekik mondani az autonómiáról, mert az a vérükben van” – hangzott a válasz, mire Egyed a pulzusára tette a kezét, vajon érez-e valamit. Az ilyen jellegű hozzáállással ellentétben Egyed megpróbált reális és racionális kérdéseket feltenni: például azt, hogy a területi autonómia megvalósításakor hol húznák meg a határokat, vajon a Ceauºescu-féle közigazgatási elképzelések mentén? Hol működik majd a parlament, hány tagja lesz, lesz-e határőrizeti szerv „vagy éppen bódé”? Véleménye szerint az emberek, akármennyire érdekeltek is az autonómia megvalósulásában, valós kérdések hiányában nem lehetnek eléggé motiváltak, a részletekre pedig nem találnak választ ujjukkal a pulzusukon.
Bíró Béla a kidolgozott elképzelések margójára Aurel Popovici példáját hozta fel, aki 1906-ban írta meg az Osztrák–Magyar Monarchia konföderatív átalakításáról szóló könyvét, amelyben a Székelyföldet mint a tizenkettedik tagköztársaságot képzelte el. Antiszemitizmusától eltekintve egy komoly, a részleteket tartalmazó írásról van szó, amelyet azonban a romániai magyar politikum nem emleget.

Hol a határ? Aradi emberként Bognár Zoltán számára mindennapi jelenségnek számítottak az etnikai alapú konfliktusok, akár a fizikai bántalmazás is. A városban egyetlen magyar tannyelvű középiskolába járhatott, amelynek azonban nem adták meg a lehetőséget, hogy külön épületben működjön, ezért egy román nyelvű ipari líceum diákjaival kellett egy folyosón találkoznia nap mint nap. Az így született problémák, valamint a városban tapasztalt etnikai arányok megváltozása miatt kezdett el gondolkodni egy olyan autonómia megvalósításának lehetőségein, amely egyszerre garantálja az egyének szabadságát, és kezeli az interkulturális feszültségeket is. A világszinten létező autonómiákat kutatva négy külön esetet különböztetett meg: az első az a politikai autonómia, amely egy régiót határol körül, de nem feltétlenül etnikai arányok szerint, a második során úgy alakítják ki a határokat, hogy egy kisebbségben élő nemzet többséget jelentsen, a harmadik kifejezetten kisebbségvédelmi célból jön létre, a végső eset pedig az, amikor nyíltan etnikai autonómiát hoznak létre, mint amilyen a belgiumi németek példája. A megvalósult autonómiák vizsgálata során azt láthatta, hogy ezeken a területeken többnyire mind a gazdasági élet, mind a kisebbségek helyzete javult.
Magyari Nándor László (képünkön középen) ott folytatta, ahol Egyed abbahagyta. Arra hívta fel a figyelmet, hogy egy határ körvonalazásánál számos olyan hálózatosodást kell figyelembe venni, amely ellentmond egy másiknak: más határokat alakítanánk ki, hogyha a gazdasági szempontokat vennénk figyelembe, mint ha az etnikaiakat. A leggyakrabban emlegetett képlet a Hargita, Kovászna és Maros megyét tömörítő, ezek a megyék azonban viszonylag új képződményeknek számítanak. Véleménye szerint nem tragédia, ha úgy alakítják ki a határokat, hogy több racionális szempontot vesznek figyelembe a történelmiekkel szemben, példának pedig a „hargitaiasodást” hozta fel – ez Csíkszék és Udvarhelyszék egyesítése után, a korábbi ellentétek dacára, lassan kialakult az emberekben.


Fiatalítás, modernizálás a cél

A júniusi tisztújításon Bognár Zoltánt választották a Szabadelvű Kör elnökévé; a platformot közel húsz évig vezető Eckstein-Kovács Pétert váltotta. A harmincéves politológust a kör új irányvonaláról, célkitűzéseiről kérdeztük.

Az elnöki csere generációs váltást is jelentett, van ennek jelentősége?

Nyilván, hogyha az ember fiatalabb, akkor a generációs kérdéseket is másképp látja, ami nem azt jelenti, hogy konfliktus áll fenn a kör tagjai között, hanem azt, hogy léteznek bizonyos hangsúlyeltolódások. Ilyen például az, hogy egy 2008-ban elkészült közvélemény-kutatás értelmében a romániai magyar fiatalok kétharmada nem foglalkozik közügyekkel, politikával, ezt pedig szociológiai kifejezéssel élve társadalmi privatizációnak nevezzük, amikor az emberek a maguk mikrovilágába zárkóznak be. Tudományos, empirikus magyarázatot találni nehéz, nekem azonban van egy személyes elképzelésem a fennálló helyzetről: jelenleg a romániai magyar elit nem tud olyan problémákat tematizálni, amelyek a fiatalok számára elég horderővel rendelkeznének ahhoz, hogy aktívabbak legyenek. Az a célunk, hogy ezekről a kérdésekről beszéljünk.

A célkitűzés tehát az, hogy felkeltse a fiatalabb generáció érdeklődését a közélet iránt?

A Szabadelvű Körnek az kell legyen az egyik missziója, hogy modernizációs szerepet lásson el a romániai magyar eliten belül, de hadd ne legyünk kishitűek, és jelentsük ki, hogy mi a romániai politikai diskurzust általában meg szeretnénk változtatni. Nem lehet fejlődő társadalmat építeni pusztán hagyományőrzésre. Természetesen a liberalizmussal kapcsolatos sztereotípiák elkerülése végett fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy nem ellenezzük a hagyományok tiszteletét és felelevenítését, a szabad választási lehetőséget azonban biztosítani kell. A kultúra fejlesztését éppen ezért nem csak a múltba fordulással, hanem a nyugati értékek ismertetésével együtt képzeljük el.

Platformként milyen lehetőségeik vannak az érvényesülésre a szövetségen belül?

A romániai magyar politikumon belül a konzervativizmus a domináns irányvonal, amellett persze, hogy a liberalizmussal konzisztens elemek is léteznek, hiszen Európa már-már magáévá tette a szabadelvű alapértékeket. Az RMDSZ-nek is, mindent összevetve, konzervatív programja van. A Szabadelvű Körnek nem nagy a mozgástere, ez viszont a platformok működését szabályozó előírások miatt van így. Az a lényeges kérdés, hogy milyen módon tudjuk befolyásolni a politikai diskurzust.

Hogyan viszonyulnak a romániai és a magyarországi pártokhoz?

A kisebbségi helyzet másfajta liberális képviseletet jelent, mint a többséget alkotók esetében. Vannak olyan speciális problémáink, érdekeink, amelyek nyilván mind a PNL-től, mint a magyarországi pártoktól különböző álláspontot kényszerítenek ki részünkről. Nehéz volna már az SZDSZ-ről beszélnünk, hiszen annak már csak a romjai vannak meg. A hangsúly azon van, hogy a romániai vagy magyarországi liberális csoportoktól eltérően mi a kisebbségi gondokat is felvállaljuk és megjelenítjük, ugyanakkor nyilván nemcsak a csoportjogi, hanem az egyéni kérdésekben is érdekeltek vagyunk, itt tehát minden szabadelvű formáció természetes szövetségesének érezzük magunk



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!