Küszöbön a „túros hátú” dualizmus
2015. 10. 09. 12:51A dr. Csorba László történésszel készített interjúja folytatásában Szilágyi Aladár a kiegyezés előtti évtized egymásba szövődő kül- és belpolitikai bonyodalmairól kérdezte a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatóját.
1860. októberében Ferenc József kiadta az úgynevezett Októberi diplomát. Mi volt ezzel a célja?
Ez a császári rendelkezés az önkényuralom kudarcának ki nem mondott, de nyilvánvaló beismerése volt. Bécs fölismerte, hogy az a rendszer, amit tíz évvel azelőtt elkezdtek fölépíteni, a Birodalom halálához fog vezetni, tehát kiutat kell találni a válságból. A magát Isten kegyelméből való uralkodónak képzelő Ferenc József azokkal kezdett el tárgyalni, akik a legkevesebbet kérték tőle: a konzervatív arisztokratákkal, és elhitte, hogy a birodalom népeinek megnyugtatásához elegendő a minden áron való centralizáció föladása és a korábbi rendi önállóság, a nemzeti-tartományi jellegű területi és kormányzati szerkezet valamilyen mértékű helyreállítása. 1860 őszén vagyunk, II. Viktor Emánuel serege elindult délre, és Ausztria ura azt is tudta, csak akkor próbálhat meg revansot venni az olaszokon, ha előbb megnyugtatja Magyarországot. Az Októberi diploma azonban kevés volt: a magyar politikai közvélemény ekkor még „nem engedett a 48-ból” és nem akart megelégedni kevesebbel, mint amit egykor a 48-as áprilisi törvények tartalmaztak. A kudarc nem is váratott magára sokáig.
Alig telik el négy hónap, újabb iratot bocsát ki, megjelenik az úgynevezett Februári pátens. Ez annak a módosítása volt?
Igen, azért került rá sor, mert a császár is belátta, hogy a konzervatív arisztokraták mélyen alábecsülték a politikai közösség változásvágyát. Ezért új tanácsadókat választott: most a liberális nagypolgárság került előtérbe, Anton von Schmerling vezetésével. Nem vonták vissza az Októberi diplomát, hanem egy lényeges ponton módosították. A területi különállást kifejező tartományi gyűlések és a magyar országgyűlés fölé egy birodalmi parlamentet kreáltak, növelve a rendszer alkotmányosságát, egyben a centralizációt is. Ám ez a magyarok számára továbbra sem volt elfogadható, hiszen nekünk nemcsak az alkotmányosság hiányzott, hanem a magyar különállás is: csak a kettő együtt garantálja az önrendelkezés jogát és valóságát. Mivel tehát a Februári pátens is fönntartotta Magyarország szétdarabolását és beolvasztását, ezért a hamarosan összeülő magyar országgyűlés nem fogadhatta el az összbirodalmi alkotmányt.
Teleki kontra Deák
A választásokon két politikai erő csap össze: a Teleki László vezette Határozati párt, és Deák Ferenc vele rivalizáló pártja, az úgynevezett Felirati Párt.
A választásokon nagyon érdekes eredmény születik. Az egyik politikai irányzat az emigráció politikáját folytatja: azt mondja, ha együtt maradunk Ausztriával, akkor halálra vagyunk ítélve, mert a Birodalom eltorlaszolja a benne élő népek önrendelkezési törekvéseit, ne alkudjunk tehát, hanem álláspontunkat egy határozatban szögezzük le. A másik irány azt mondja, Ausztriára szükségünk van, hogy megvédjen minket az európai konfliktusoktól, ez áldozatokat is megér, és ugyan a király még nem alkotmányos uralkodónk, de tegyük meg neki azt a gesztust, mintha az lenne, ezért intézzünk hozzá feliratot. Ez utóbbi a Felirati párt, élén Deák Ferenccel, míg a Határozati párt élére az a Teleki László gróf (képünkön) került, aki tíz évig kinn élt emigrációban, de könnyelműen, magánügyben Szászországba utazott, ahol letartóztatták és kiadták Ausztriának. Teleki a kossuthi irányzatot képviselte, az 1861 tavaszán zajló választásokon nagyszerűen szerepelt, pártja többséget is szerzett. Máig különös, minden részletében aligha tisztázható, tragikus rejtély, hogy miért lett öngyilkos a parlament első ülése előtti éjszakán.
Teleki tragikus halálával a feliratiak kerültek többségbe, az országgyűlés 1861. májusában 155-152-es szavazati aránnyal a felirat mellett döntött. Az osztrák kamarilla azonban még ennyitől is megriadt, Ferenc József feloszlatta a magyar parlamentet, és úgynevezett provizóriumot hozott létre. Ez miből állt?
Annyit tegyünk hozzá – és ez talán Teleki végzetes döntésének hátterébe is belevilágít –, hogy a vezér halála után a Határozati párt leszavazta önmagát (!), és amikor Deák feliratát támogatta, elárulta a saját választóit. De valóban, a császárnak Deák programja is sok volt, így újabb önkényuralmi periódus következett. Azért nevezték hivatalosan is provizóriumnak, vagyis „ideiglenes” berendezkedésnek, mert a cél változatlanul az volt, hogy a magyarokat rávegyék a birodalmi parlamentben való részvételre. Ez nem sikerült, de Bécs nem akart engedni, így éveken át tartott ez az „ideiglenesség”.
A kezdetétől megbomlott német-osztrák egység
1864 februárjában viszont úgy nézett ki, a német-osztrák egység Dánia ellen ismét megvalósul, a szövetséges haderő visszaszerezte a dánok uralta Schleswig-Holstein tartományt. Megpróbálták közösen gyakorolni a hatalmat a visszahódított területeken, de hamar kiderült: ennek nincs sok jövője.
Pontosan így történt, a közös ló hátán nem tudott megülni két lovas. Az ellentétek kiéleződtek, Bismarck kancellár több lépésre előre megtervezte a porosz stratégiát. Olyan katonai fejlesztések zajlottak a háttérben, amelyek hatalmas előnyt biztosítottak számukra Ausztriával szemben. Egyfelől a sziléziai és szászországi területeken már azzal a céllal zajlott a vasúthálózat erőltetett kiépítése, hogy a csapatoknak az osztrákok elleni gyors mozgósítását lehetővé tegyék. Másfelől a fegyverzet korszerűsítését folytatták minden erővel.
Hadd időzzünk el néhány gondolat erejéig az osztrák-porosz háború fejleményeinél, hisz annak végkifejlete tovább lendítette a dolgokat.
Amikor a konfliktus kibontakozott, hadat üzentek egymásnak, ám a poroszok pillanatok alatt lerohanták Csehországot. Az osztrák fővezér, Benedek Lajos táborszernagy fölismerte, hogy a benyomuló két porosz hadsereg reménytelen harapófogóba zárja a császári erőket, de Ferenc József ragaszkodott a háború folyatásához. A mai Hradec Kralove környéki dombokon, Sadowa falu közelében azután bekövetkezett a katasztrófa. A porosz csapatok gyalogsági tűzereje messze fölülmúlta az osztrákokét (röviden: a korszerűbb ismétlőfegyverekkel egy perc alatt sokkal több lövést tudtak leadni, mint ellenfeleik). Itt ért véget a 18-19. század hadtörténetének egy nevezetes fejezete, a Napóleon által egykor oly nagy sikerre vitt hadviselési forma: a szuronyroham. Az osztrák sereg összes szuronyrohama véresen összeomlott a porosz gyalogság sortüzében. A vitézül rohamra lendülő katonákat egyszerűen lekaszálták a gyorstüzelőkkel. Iszonyatos vereség volt ez. Ám Deák a birodalmi haderő kudarca ellenére sem változtatott azokon a kiegyezési feltételeken, amelyeket korábban körvonalazott a császár küldötteivel folytatott titkos tárgyalásokon.
1864-ben Olaszország ismét megpróbálta a magyarokat, illetve az al-dunai országokat Ausztria ellen összehozni.
Az olasz kormánykörök és a magyar emigráció 1859-ben meginduló kapcsolatai az 1860-as években is fönnmaradtak, hiszen továbbra is működött a politikai érdek a közös ellenség, a Habsburg Birodalom elleni összefogásra. Az olasz politikusok azt is fölismerték, hogy ha segítik a magyarok és a balkáni népek közötti ellentétek föloldását, akkor hatékony szövetségesi összefogást lehetne létrehozni Ausztria hátában. Ennek érdekében időnként titkos megbízottakat küldtek a Balkánra, hogy segítsék a magyarok és a horvátok, szerbek, románok közötti egyeztetéseket. 1862-ben Marco Antonio Canini újságíró Klapkától és Kossuthtól is kapott útravalót tárgyalásaihoz. A Duna-konföderáció tervében javarészt azokat a gondolatokat fejlesztették tovább, amelyeket Kossuth még Törökországban, a Kütahyai alkotmánytervben fektetett le. Ennek az a lényege, hogy a Duna-menti népek ahhoz kicsik és gyengék, hogy egymást tartósan tönkretegyék, együtt azonban elsőrangú középhatalmat képezhetnek, amely távol tudja tartani a külső beavatkozásokat ettől a térségtől. Láthatjuk, nagyjából a Habsburg Birodalomról volt szó, csakhogy immár a dinasztia nélkül! Ezek a népek és nemzetek együtt az európai egyensúlyban ugyanúgy betölthetik Ausztria helyét, csak éppen nem egy önző dinasztia basáskodna felettük a középkori hatalmi ötleteivel, hanem a benne élő népek demokratikus önrendelkezésével valósult volna meg az államalakulat irányítása.
„A magyar anyák évente egyszer szülnek”
Újabb belpolitikai fejlemény, hogy 1865. novemberében összeül az erdélyi országgyűlés, mely kimondja az uniót Magyarországgal. Kik ösztönözték ezt a döntést, erre milyen reális alapjuk volt az erdélyieknek?
Ennek az az előzménye, hogy az 1860-as évek elején az osztrákok megpróbálták elérni, hogy az erdélyi országgyűlés küldötteket küldjön a birodalmi parlamentbe. Az erdélyi magyarság képviselői ebben a döntésben nem vettek részt, csak a szászok és a románok küldték el a képviselőiket 1863 októberében Bécsbe. Mivel a Februári pátens nem kapott magyar országgyűlési megerősítést, így ez a lépés magyar közjogi szempontból törvénytelennek számított. Amikor 1865 őszére – immár Deák Ferenc (képünkön) nevezetes Húsvéti cikke után – alakulni kezdtek a kiegyezés körvonalai, a császár berekesztette a csonka erdélyi országgyűlést, és amikor novemberben az új megnyílt, a Februári pátens már nem volt érvényben. Ezen tehát már újra ott voltak a magyarok, és hamarosan ismét kimondták az uniót Magyarországgal. A probléma persze nem ez volt, hanem annak elutasítása, hogy a románság valamiképp kollektív politikai jogokat kaphasson a közéletben. Ha visszatekintünk erre a korszakra, azt látjuk, hogy a magyar nemzeti gondolkodás nem akarta tudomásul venni azt a tényt, hogy ugyan a magyarok képezik a legnagyobb lélekszámú közösséget, de már kevesebben vannak, mint az összlakosság fele. Mennyire lehetett reális az a magyar nemzeti program, amelyik nem tekintette egyenrangúnak az itt élő többi népeket? Másfelől milyen mértékig lehetett elvárni a korabeli magyar emberektől, hogy felismerjék, belássák ezt a tévedésüket, a valós helyzetet? Tudjuk, a nemesi múltszemlélet olyan elképesztően erősen tartotta fogva az agyakat és a lelkeket, annyira erős volt az a magyar örökség, hogy „ezt az országot mi foglaltuk el, mi alapítottunk államot, mi építettünk itt mindent, várost, kultúrát, stb.”, hogy nem tudatosult az a drámai tény, hogy közben a török időkben négymillió embert kiragadtak az ország közepéről, és azok, akik a helyükbe jöttek, nemcsak nem voltak magyarok, de nem is akartak magyarrá válni. Amikor azután a kiegyezéssel újra hegemón helyzetbe került a magyarság, sajnos nem a többiek megbékítésére, a társnemzetekkel egyeztetett fejlődésre törekedtek, hanem túlsúlyra, és asszimilációs nyomást indítottak (ha ez gyenge is volt és eredménytelen), és valamiféle „birodalmi” gondolat jegyében politizáltak – ami azután utólag ürügyet adott ellenünk az aránytalanul sokkal nagyobb mértékű ellencsapásra.
Ugyanebben az évben, 1865-ben összegyűlt az országgyűlés, ekkor Deákék pártja jelentős többséget szerzett, és Deák Ferencet hatalmazták fel arra, hogy ő legyen a főtárgyaló, ugye?
Úgy van, Deák, Andrássy Gyula, Eötvös József vezetésével megindultak a tárgyalások, de még a königgrätzi csata előtt vagyunk. És Deák – hiába gyakorolnak rá nyomást Bécsből – nem enged. Amikor pedig a nagy vereség bekövetkezett, az anekdota szerint Richard Belcredi államminiszter megkérdezte Deákot, lehetne-e újabb sorozást elrendelni Magyarországon, mire a „haza bölcse” így felelt: „Uram, a magyar anyák egy évben csak egyszer szülnek!”
Deák engedett a 48-ból
Ami a kiegyezés létrejöttét megelőző országgyűlés összetételét illeti, úgy osztályozták őket, hogy a 47-es, 48-as, 49-es nézeteket vallók. Hallhatnánk pár szót arról, ki, kicsoda volt?
47 azt jelenti, hogy még a polgári átalakulás előtt vagyunk, ez a konzervatív arisztokráciának az álláspontja, amelyik azt mondja, hogy elsietettek voltak a társadalmi reformok, a birodalom szerkezetében a régi rendi monarchia viszonyait kell visszaállítani, tehát mindazt, ami még 1848 előtt volt. A 48-asok, ez Deák irányzata, akik azt mondják, hogy meg kell egyeznünk a birodalommal, de ugyanakkor a birodalomnak el kell ismernie a magyar önállóságot, nem csak abban a rendi formában, ahogy korábban volt, hanem ahogy 48 tavaszán rögzítette a felelős kormány, a magyar országgyűlés, vagyis amikor a tiszta perszonálunióra szűkült le a Birodalom és Magyarország kapcsolata. A 49-esek Kossuthék és az az emigráció, mindazok, akik fölismerték, hogy Ausztria nem tartotta be a 48-as ígéreteit. Tehát tovább kell lépni, ezután nem lehet Magyarországot és Ausztriát összekapcsolni, mert a mindenkori birodalmi érdek mindig fölébe kerül a magyar érdeknek, a polgárosodásban lemaradunk, nem mi alakítjuk ki a saját polgárosodásunk feltételeit, hanem a birodalom, ráadásul a tőkebehozatal felárát is nekünk kell megfizetnünk. Ezek tehát a három csoport jellemzői. Még tegyük hozzá, hogy a kiegyezést végül megkötő Deákéknak nem sikerült a teljes 48-as programot érvényesíteniük – tehát valójában engedtek a 48-ból! –, mert elfogadták az ún. közös ügyeket, amiről 1848-ban még nem volt szó.
A kiegyezés környékén Kossuth becsempészett újságokon, röpiratokon, majd hazaküldött cikkeken keresztül igyekezett hatni a hazai közvéleményre. Olvastam, hogy még az ő eszméit teljes mértékben ellenző újságok is lehozták a szövegeit, mert rájöttek, hogy egy-egy Kossuth-dörgedelem, s a körülötte kirobbanó vita jelentősen növeli a példányszámot. És ott volt az a bizonyos Cassandra-levél is, amelyben a száműzött kormányzó összefoglalta legfontosabb ellenérveit.
Kossuth 1866-tól egy illegális lapot szerkesztett Negyvenkilenc címmel, szinte minden cikkét ő írta, s a példányait becsempészték az országba. Akkoriban az írásai még nem jelenhettek meg idehaza, a cenzúra miatt. Viszont amikor a kiegyezést „általánosságban” elfogadták, már lehetett ellenzéki lapot is alapítani, így a frissen létrehozott Magyar Újság közölte azt a nyílt levelet, amelyet 1867 májusában Deák Ferenchez intézett. Ez a magyar politikai levélirodalom, a magyar politikai publicisztika egyik csúcsa. Elképesztően okos szöveg, hihetetlen nyelvi erővel, szépséggel. Azt vezeti le, hogy a kiegyezést antidemokratikus módon kötötték meg, mert amikor 1865-ben megválasztották a parlamentet, a magyar szavazók még azt hihették, hogy Deák Ferenc ugyanazon az alapon áll, mint amikor 1861-ben félbehagyta a politizálást. Csakhogy Deáknak közben megváltozott az álláspontja. 1861-ben még azt mondta: első Magyarország önállósága, és ehhez képest segítsük a birodalom biztonságát, amennyire lehet. 1865-ben, a Húsvéti cikk hasábjain azonban megfordult a dolog: első a birodalom biztonsága, és ehhez képest valósítsuk meg Magyarország önállóságát a lehetséges mértékig. A fordulat részleteit nemhogy a közvélemény, de még maguk a képviselők sem ismerték. Kossuth tehát arra figyelmeztetett, hogy Deák erkölcsi súlya azon alapszik, hogy „a romlatlan nép ösztönszerűsége Téged, a nemzeti jogok békés útoni visszaszerzésének terén vezérét, még mindig az 1861-es jogalapon vél állani. – Pedig már régen nem állasz ott. A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeláldozás sikamlós terére jutottál.” Deák kényszerpályát épít – vélte Kossuth –, mert ha mi belemegyünk abba a szerepbe, hogy az osztrákokkal együtt elnyomjuk a többi nemzetiséget, akkor majd a birodalom elkerülhetetlen szétverésekor ripityára zúznak minket is. Gyönyörű fordulattal figyelmeztetett arra, hogy épen ez az, amit a hazaszeretet legfőbb parancsa nevében a politikusnak el kell kerülnie. „Nézz körül magasb államférfiúi tekintettel s fontold meg a maradandó következéseket, melyek felé vezeted a hazát, melynek élni kellene, midőn a mi csontjaink már rég elporlottak; a hazát, melyben nemcsak a jelen röppenő perczét, de a változhatlan múltat s a közelgő jövőt is szeretnünk kell. – Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!” Egy politikus tehát nem kötheti meg a jövő nemzedék kezét. Úgy kell végig politizálni, hogy a tetteit, ha új idők, s új körülmények jönnek, akkor szükség szerint korrigálni lehessen. S a legvégén jön az irodalmi szépségű fordulat: „Megőszültem a tapasztalásokban gazdag szenvedések iskolájában, az évek súlya s a bú és bánat alatt. Nem személyes érdek, nem ingerültség, nem fontoskodási viszketeg szól belőlem. [...] Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!” – Priamosz trójai király lányáról van szó, akinek jóstehetségét az az átok kísérte, hogy ne higgyék el neki az igaz jóslatokat. Ezt a mitológiai történetet használta föl Kossuth arra, hogy Deákot figyelmeztesse: én vagyok az a Cassandra, akinek Te nem hiszel, pedig tudhatod a mitológiából, hogy a jósnak igaza volt.
A Cassandra-levél közlése az ellenzéki Magyar Újság hasábjain a főszerkesztő, Böszörményi László tragikus halálához vezetett…
A kiegyezés elleni hangulat olyan erős volt, hogy a frissen hivatalba lépő Andrássy-kormány határozott intézkedésekkel próbálta visszaszorítani. Ennek során fogták sajtóperbe Böszörményi Lászlót is, akit az esküdtszék (tehát nem a kormány!) sajtóvétségért elítélt, ám mivel – több más súlyos baja mellett – súlyos tüdőbeteg is volt, így sajnos a börtönben meghalt.
Ferenc József koronázása. Korabeli festmény
Kiegyezés-repeta, tízévenként
Fölpörögnek az események, Deák javaslatára az uralkodó Andrássy Gyulát bízza meg kormányalakítással, az országgyűlés elfogadja a XII. törvénycikket, megkoronázzák a királyt, a királynét is, Ferenc József 1867. július 28-án szentesíti a kiegyezési törvényt, megalakul az Osztrák-Magyar Monarchia. Bár látszólag a politikai és jogi kapcsolatok ügye rendeződik, de kezdettől fogva úgy tűnt, nem csak a német-osztrák egységnek, hanem az osztrák-magyar dualizmusnak is „túros a háta”. Egyáltalán: miért volt szükség arra, hogy a gazdasági kiegyezést tízévenként megújítsák?
A kiegyezés jogi szerkezete azt a szemléleti kiindulást követte, hogy csak két közös ügy létezik: a külügy és a hadügy. (Meg persze értelemszerűen az ezekre vonatkozó pénzügy.) A gazdaság tehát nem közös ügy, azt a birodalmat alkotó két ország önállóan intézi. Persze ezer okból, közös terhek, infrastruktúra érdemes megegyezni a legfontosabb pénzügyi, gazdasági kérdésekben, így eldöntötték, hogy tízévente erről tárgyalásokat folytatnak. A kiegyezés során Ausztria természetesen nem akart lemondani arról, hogy megtartsa azokat a döntő gazdasági előnyöket, amelyekre az önkényuralom korában szert tett, és amelyeket ekkor – a gazdasági túlsúly birtokában – már nem kellett jogi eszközökkel érvényesítenie. Például a Mária Terézia alkotta vámrendszert már 1850-ben megszűntették, mert nem volt rá szükség. Ekkor már olyan előnye volt az örökös tartományoknak, hogy zavarta őket a belső vámrendszer. Ugyanezt a hátrányos helyzetet azzal is fenntartották, hogy kikényszerítették a gazdasági kiegyezést. Ez azután a magyar önállósági küzdelmek egyik legfőbb területe lett, hiszen mi azt szerettük volna, hogy az újabb gazdasági kiegyezésekben érvényesüljön az ország gyarapodása, változó – egyre erősebb – gazdasági pozíciója. Ez azonban csak igen korlátozottan sikerült, ha egyáltalán sikerült.
Később Tiszáéknak is meg-meggyűlt a gondjuk-bajuk ezekkel az ügyekkel.
A dualizmus fél évszázada alatt mindegyik kormánynak rengeteg problémája volt ezzel, hiszen ez volt az egyik legfőbb olyan terület, ahol a látszólagos paritás és közjogi egyenlőség ellenében mindig érvényesült a Birodalom túlsúlya és velünk sokszor ellentétes érdeke. Mindig hatalmas válságokkal társultak azok az időszakok, amikor ismételten meg kellett újítani a gazdasági kiegyezést, mert ennek kikényszerítése mindig is Ferenc József császár és király egyik legfontosabb politikai elvárása volt.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
