Kormány, legitimáció nélkül

2015. 11. 24. 17:41

Egy aktuális, cenzúragyanús esetről faggatta beszélgetésük elején dr. Rainer M. János történészt Szilágyi Aladár. Az interjú folyatásában az 1944 végén, a front árnyékában rögtönzött, ideiglenes magyar kormány bonyodalmairól esett szó.

 

Rainer M. János az Erdélyi Riport szerkesztőségében   Fotó: Szűcs László

 

Kérem, idézze fel, milyen „gondja” támadt a minap a Kossuth Rádiónak Rainer M. János történésszel?

 

Az elmúlt években a Kossuth Rádió az október 23-i, illetve november 4-i műsorába fölvett egy-egy interjút velem, és minden alkalommal adásba is került a beszélgetés. Idén egy régi ismerősöm – a világ legrendesebb embere –megkeresett, és megkérdezte: vállalom-e, hogy november negyedikéről készítsen velem egy interjút a Kossuthnak. Örömmel vállaltam. Közölte, neki körülbelül öt percre van szüksége. Beszélgettünk huszonötöt – mindig így szokott lenni… Mondta, hogy rendben van, bőven van ideje megvágni, szerkeszteni, majd negyedikén leadják. Elváltunk békességben, és egy óra se telt el, amikor fölhívott, hogy… hiába dolgoztunk. Amikor közölte, hogy velem készített interjút, akkor azt mondta a szerkesztő: a nagyimrés-raineres narratíva nekünk nem kell. Nagyot nevettem ezen, ő viszont egyáltalán nem volt vidám, éreztem, rettenetesen bosszankodik, szégyenkezik, és elnézést kért tőlem. Megnyugtattam, nem kell szabadkoznia. Viszont felírtam az esetet a Facebookra, jellemző módon, egyáltalán nem számítva arra, hogy az ismerőseim tágabb körén kívül bárkit érdekel. Este tettem fel és…

 

…futótűzként terjedt az információ…

 

…még aznap este fölhívott az Index internetes portál egyik munkatársa, hogy ezt egy kishírben megjelenthetik-e? Persze, válaszoltam, de nem is vettem komolyan, hogy kishír, meg Index… Utána végiggyűrűzött az egész magyar internetes médián meg a nyomtatott sajtóban is. Két párt is nyilatkozott a tárgyban! Az egyiknek, a Magyar Szocialista Pártnak a nyilatkozatát nem közölte a Magyar Távirati Iroda, mire újabb nyilatkozatot adtak ki, hogy ez már tényleg gazság. És végül maga a központi műsorszolgáltató nemzeti fővállalat – nem is tudom, hogy hívják –, is egy közleményt adott ki, miszerint egyáltalán nincs szó cenzúráról, nem is ismerik ezt a szót, hanem arról van szó, hogy nem tervezték „a műsorfolyamukba” – így fogalmaztak – az én megszólaltatásomat. Másokét tervezték. Ezzel az ügy befejeződött.

 

De akkor miért küldték Önhöz ezt a riportert?

Erre nem tért ki a nyilatkozat. Nyilvánvaló szerintem, hogy miről volt szó: a műsorkészítőknek – legalábbis eddig ők úgy tudták – van némi autonómiájuk. Tehát azt mondja a szerkesztő: itt van a műsorfolyam, gyerekek, csináljatok riportokat történészekkel, szociológusokkal, meteorológusokkal, vagy másokkal. Ők megcsinálják és összerakják a műsort, amire őurasága rábólint. Most viszont ez azt jelenti, hogy minden egyes emberre előzetes engedélyt kell kérni, és van egy terv, egy „mesterterv”, hogy kinek a megszólaltatását ütemezik be. Az tény, hogy én az állami televízióban 2010 óta nem szerepeltem, de ettől nem vagyok olyan szomorú… Egyszer hívtak egy műsorba, a rendszerváltásról szólt egyébként, azóta is megy. Én akkor azt válaszoltam, nem szeretnék szerepelni benne, mert nem értek egyet az alapkoncepciójával, de még a formai megoldásait is szerencsétlennek tartom. Köszönöm szépen a meghívást, megtisztelő, de én nem akarok szerepelni. A rádióba viszont majdnem minden évben hívtak, nemcsak a forradalommal kapcsolatban, hanem ha adódott valami más téma, akkor is. Soha nem volt semmi gond. Eddig televízió nem, rádió igen, eddig nem volt következetes a dolog, most helyreállt. Azt leszámítva, hogy mindez szomorú a sajtó, a tömegtájékoztatás függetlensége szempontjából, tényleg rengeteget nevettem ezen. Hogy „narratíva” lettem, az kitüntetés.

 

Egyáltalán: tisztában volt azzal az illető, hogy mit jelent ez a kifejezés?

 

Nagyon remélem. Azóta az összes barátom, ismerősöm, mindazok, akik tudják, hogy „mi is az a narratíva”, állandóan ezzel húznak, gratulálnak, irigységüket fejezik ki, hogy „bár én is egyszer narratíva lehetnék”. Nekem számos vidám percet szerzett ez az egyébként végtelenül szomorú eset, ami – mondanom sem kell – jellemzi a közállapotokat a mai Magyarországon.

 

Mivel az 56-os forradalomról már Önnel is, a Szacsvay Akadémia több más meghívottjával is beszéltünk, azt javaslom, inkább az azt megelőző korszakot elemezzük. Kezdjük azzal, hogy 1944 végén Debrecenben megalakult egy kormány. Milyen alapon jött létre, mi volt a legitimitása, hiszen akkor még csak az ország egyik csücskét foglalta el a szovjet hadsereg? Egyáltalán milyen lehetőségei voltak, maguk a megszállók mennyire engedélyezték ezt a viszonylagos függetlenséget?

 

Támadó szovjet egység magyar területen 1944 decemberében

 

A szovjet megszálló hadseregnek kulcsszerepe volt ennek a kormánynak a felállításában, mert miután 1944. október tizenötödikén a kiugrási kísérlet nem sikerült, a Magyarországra benyomuló hadsereg, illetve a mögötte álló politikai erő szándékain múlt, hogy milyen formában kezdődik újra itt a politikai élet. Hogy kormány lesz, vagy valamilyen más forma, például úgynevezett „nemzeti felszabadító bizottság”, az a legfelső szintű moszkvai döntésen múlt. Ma már ismertek azok a dokumentumok, melyek szerint a magyar ügyek felelősei a szovjet külügyminisztériumban – abban az időben az állami döntéshozók pontosan úgy, mint a pártéi – nagyon bizalmatlanul viszonyultak ahhoz az ötlethez, hogy új kormánya legyen Magyarországnak, inkább bizottság létrehozását javasolták. A hadvezetés azért nem nagyon szólt bele a politikai kérdésekbe, úgyhogy a legfelsőbb vezetőkön múlt a dolog. Sztálin és Molotov viszont a kormányalakítás mellett foglalt állást.

A bombatámadásoktól sérült debreceni vasútállomás

 

Honnan volt a legitimációja ennek az ideiglenes kormánynak?

 

Erre a legegyszerűbb azt válaszolni, hogy sehonnan. A rendkívüli helyzetből. Valami legitimitása talán a Horthy által kiküldött fegyverszüneti delegációnak volt. Bár nem kormányalakítás szándékával küldték őket ki, de nekik volt egy felhatalmazásuk Magyarország államfőjétől. Tehát ilyen értelemben hivatalos személyeknek számítottak. Így is bántak velük Moszkvában. És némi bizonytalanság után kialakult a kormányalakítás koncepciója, amiben egyébként Moszkva és a Horthy-féle delegáció nagyjából egyetértett: ez a kormány ölelje fel – amennyire lehet – a progresszív magyar politikai élet teljes spektrumát. Legyenek benne mindazok a pártok, amelyek a Horthy-korszakban ellenzékben voltak: a kisgazdák, a szociáldemokraták, számítottak a csak Budapesten képviselettel rendelkező liberálisokra, a parasztpártra, amelyik furcsa, megalakulás előtti-alatti állapotban volt, és mindenképpen legyenek benne kommunisták. Ez egy fontos dolog volt. Ugyanakkor azzal is számoltak, hogy magának a Horthy-kori establishmentnek a képviselői is benne lesznek. Nagyon lényeges és szimbolikus a Horthy-delegáció egyik tagjának, Teleki Gézának a szerepe, aki Teleki Pál fia volt. Végül is azokból állították össze, akik kéznél voltak, mert a Moszkvában összeállított különböző listák, amelyeknek majd egy tucatnyi változata maradt fenn, azok vélelmeken alapultak. Például többször felmerült Tildy Zoltán neve vagy Nagy Ferencé, a kisgazdapárti vezetőké, és volt olyan lista is, amelyen magától értetődően szerepelt Bajcsy-Zsilinszky Endre neve is. Aztán jöttek az információk, hogy Bajcsy-Zsilinszkyt letartóztatták, és nem lehet tudni, túléli-e, vagy hogy Tildy illegalitásban bujkál, és így tovább. Sorra estek ki a jelöltek, felértékelődtek azok a helyi vezetők, akik a Tiszántúlon tartózkodtak. Például a Vásáry testvérek a Kisgazdapárt mandátumait azért foglalhatták el, mert mind a ketten Debrecenben éltek, volt politikai múltjuk, sokan ismerték őket, így bekerülhettek a kormányba. A kommunistákkal hasonló problémák voltak. Nyilván, mindenkinek jó lett volna, ha van egy hazai kommunista. Azonban a kommunista párt nagyon szűk vezérkara a budapesti ostromgyűrűben rekedt.

 

A moszkoviták hogyhogy nem jelentek meg?

 

Végül is a moszkovitákból verbuválódott kommunista képviselet, de csak a moszkoviták második vonalából. Azt Sztálin kategorikusan ellenezte, és személyesen adott erre utasítást, hogy olyan emberek, akiket korábban bármikor fogolycserével hoztak ki Magyarországról a Szovjetunióba – ilyen volt Rákosi Mátyás, őt 1940-ben cserélték ki a cári hadsereg által zsákmányolt 1848-as zászlókra; de ilyen volt Gerő Ernő is, akit még 1921-ben, a pere előtt cseréltek ki első világháborús magyar törzstisztekre és tábornokokra –, tehát, hogy ilyenek ne legyenek a magyar kormány tagjai, mert akkor a magyar kommunista párt olyan hírbe kerül, hogy ezek közönséges szovjet ügynökök, bérencek.

 

Sztálin ennyire „szemérmes” volt?

 

Igen, igen. Azt fogják mondani – jegyezte föl Gerő Ernő az erre vonatkozó személyes eligazítást –, hogy „maguk a szovjetek emberei”… Hát, ez az igazság, persze, de Sztálin nem szerette volna ezt hallani. Tehát így állt össze a kormány, amelyiknek a legitimációját a rendkívüli helyzet adta. Szálasi és az október 15-e utáni helyzet, az elfogadhatatlan volt. Az egyetlen problémát Horthy személye jelentette. Horthy személye a szovjetek számára is mérlegelés tárgyát képezte. Az oroszokat felettébb érdekelte, mit tudnak Horthyról? Akik a fegyverszüneti delegációval Moszkvába utaztak még két héttel október 15. előtt, annyit tudtak róla, arra készül, hogy kiugorjon a háborúból, kövesse a román példát. Ők úgy tudták, hogy kész szembefordulni a németekkel. Ez ugye, nem sikerült… A világ szemében ez úgy jelent meg, hogy Horthy „kinevezte” Szálasit kormányfővé, sőt, nemzetvezetővé, majd lemondott, és elvitték a németek, tehát úgy is lehetett érzékelni a dolgot, hogy Horthy az erőszak, a németek áldozata lett, de úgy is, hogy törvényesítette a Szálasi-féle nyilasokat. Ha az első eset igaznak bizonyul, akkor Horthy nagyon is megfelelt volna – erre adott volt az analógia: Mannerheim marsall Finnországban –, a szovjet hadvezetés, a politikusok is azt feltételezték, hogy Horthy a legtekintélyesebb magyar politikus. Sajnos, október 15-én csúfosan kiderült, hogy Horthy tekintélye egyáltalán nem megkérdőjelezhetetlen. A magyar tisztikar 95 százaléka lényegében figyelmen kívül hagyta a parancsait. Arról nem is beszélve, hogy Horthy is nagyon labilis álláspontot képviselt ebben a kérdésben. Tehát Horthy kiesett a számításból, de egy darabig foglalkoztak vele.

 

Lebegett a kérdés?…

Az első sorban dálnoki Miklós Béla vezérezredes és Vörös János honvédelmi miniszter

 

Ha kiderült volna, mi történt vele, ha valami csoda folytán előkerült volna, vagy ha október 15-én hallgat azokra a tanácsadóira, akik azt mondták, hogy a deklarációt ne Budapesten, ne a Várban, hanem – mondjuk – Huszton, az 1. Hadsereg főhadiszállásán tegye meg, akkor nem elképzelhetetlen, hogy az oroszok kaptak volna az alkalmon, és Horthyt egy átmeneti időn keresztül meghagyták volna az államfői tisztségben. Ennek biztos hamar vége lett volna, de nem volt kizárt. Nagyon sok feljegyzés fennmaradt ezekről a moszkvai tárgyalásokról, ahol Horthy személye rendre előkerült. Végül is a legitimációt, ha tetszik, egy „forradalmi” megoldással vitték végbe: létrehoztak a semmiből egy nemzetgyűlést, amit – őszintén szólva – senki nem választott, aminek a képviselőit úgy írták össze a számba jöhető személyek közül Debrecenben, illetve Szegeden, abban a két városban, amelyik relatíve épen úszta meg a front átvonulását, összehoztak egy ilyen parlamentet, amelyre azt mondták, hogy a képviselőit a nép népgyűléseken választotta meg. Nagyobb részt még népgyűlést se hívtak össze, afféle forradalmi alkotmányozó gyűlésre hasonlított, de nem így hívták. Odabiggyesztették eléje az „ideiglenes” jelzőt. Egyetlen feladata az volt, hogy kinevezzen egy kormányt, amelyik aztán megköti a fegyverszünetet, hadat üzen Németországnak, és ettől kezdve azokat a közjogi és közigazgatási feladatokat, amiket a háborús helyzet megenged, ellátja.

 

Magyar részről kik írták alá ezt a fegyverszünetet?

 

A fegyverszüneti megállapodást kétszer írták alá, először Horthy megbízottai Faragho Gábor tábornok vezetésével, másodszor az ideiglenes nemzetgyűlés által meghatalmazása alapján az ideiglenes magyar kormány külügyminisztere, Gyöngyössy János kisgazda politikus, mellette a volt vezérkari főnök, honvédelmi miniszter, Vörös János. A kormány élére egy tábornok került, a székely lófő ősöktől származó dálnoki Miklós Béla vezérezredes, az 1. hadsereg parancsnoka, aki engedelmeskedett az október 15-i proklamációnak, de sajnálatos módon a hadseregét, amely nem kis erőkből állt 44 októberében, a sorsára hagyta, pontosabban a helyettesei, vezérkara a nyilas kormányzat szolgálatába állították a sereget. Miklós Béla kormányában voltak tábornokok, ott volt Teleki Géza, voltak kommunisták, kisgazdák, szocdemek, parasztpártiak. Mindenkinek volt valamilyen párttagsága, kivéve a katonákat, akik pártonkívüliek voltak. A formális párttagság nem minden esetben egyezett a valódi párttagsággal. Erdei Ferenc belügyminiszter például, aki a Parasztpártot képviselte hivatalosan, már Szegeden titokban belépett a kommunista pártba, és még volt egy pár ilyen kétes, ingadozó alak. Ez a kormány nem sokáig volt változatlanul hivatalban, már nyáron átalakították: akkor már belépett Gerő Ernő. A Nemzetgyűlés pedig semmilyen tevékenységet nem fejtett ki. Egyetlen egy gyűlése volt az alakuló ülés után, amikor szeptemberben elfogadott egy választási törvényt, ami az addigi Magyarország legszabadabb és legdemokratikusabb választási törvénye volt, majd feloszlatta önmagát. A kormány kormányrendeletekkel kormányzott, a nemzetgyűlés erre felhatalmazást adott. De a kormány rendeleteinek is súlyos határt szabott az ország közjogi helyzete. A szuverenitást a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, annak is a szovjet vezetője, Kliment Jefremovics Vorosilov marsall „gyakorolta”. Tehát a szovjet hadsereg képviselői mondták meg, hogy minek kell történnie. Az ideiglenes nemzeti kormány egyik legemblematikusabb lépése a földreform rendelet kiadása volt. Már az is jellegzetes, hogy ezzel nem lehetett várni, és nem hívták össze a nemzetgyűlést, csak gyorsan legyen már földreform. A „magyar parasztság évszázados álma“, „évszázados pör” – így nevezték a nyilvánosságban – egy rendelettel oldódott meg... Valóban évszázados, nagyon-nagyon régi probléma radikális megoldásáról volt szó.

 

Hogyan működhetett az egész mechanizmus, hiszen miután a szovjet hadsereg átlépte a határt, amíg a Dunántúl legnyugatibb sarkát is elfoglalták, addig több mint fél év telt el? Ahogy az oroszok nyomultak előre, úgy jött mögöttük a kormány a maga embereivel?

 

Közvetlenül a front mögött a szovjet hadsereg parancsnokai rendelkeztek mindennel, a frontot egy 50-80 kilométeres távolságban követhette volna az ideiglenes kormány, de gyakorlatilag nem ez történt, mert a szovjet front mögötti parancsnokságok általában – ha megtalálták – visszahelyezték hivatalába a régi közigazgatást, azon az alapon, hogy ők értenek a dolgokhoz, és nekik van tekintélyük. Tehát az ideiglenes nemzeti kormány, ha akarta volna sem alakíthatta volna át „forradalmi” úton az ország közigazgatását, vagy nem tarthatott volna választásokat, hiszen mindenütt a régi közigazgatás épült fel újra. Szinte kettős hatalmi helyzet keletkezett, vonult lassan végig, nyugat felé. A kormány ugyan nem állított fel új közigazgatást, de spontán módon ideiglenes nemzeti bizottságok is alakultak, amelyek a maguk részéről igényt tartottak a közigazgatás felügyeletére, forradalmi intézkedéseket léptettek életbe, tulajdonelkobzásokat, nekiláttak a földreformnak, élelmiszert osztottak, a rendkívüli helyzet kihívásaira reagáltak. Tehát egy rendkívül tarka politikai élet bontakozott ki, és ez csak az 1945. novemberi választások után normalizálódott, amikor végre tartottak egy általános választást. Ezt a kisgazdák nyerték meg nagy fölénnyel.

 

(Folytatjuk)

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!